Titkok a Mathiász panzióban

A kritika megerősítette a szereplők jó érzéseit, mindannyian dicsérték Ádám Ottó rendezését, a nagyszerű színészi játékot, az író nagyszerűségét.

Kultúra - Színház - Németh László: Mathiász panzió Fotó: Keleti Éva Forrás: MTI/MTVA/ÁLTALÁNOS KULCSSZÓ

1964 nyarára elhárultak az akadályok, júliusban az író és a színház szerződést kötött a Mathiász panzióra. Jogdíj fejében Némethnek a bruttó bevétel tíz százalékát ajánlották fel, előlegül pedig háromezer forintot fizettek neki. 1965. január 8-án Németh László így értesítette Németh Magdát: „A Madách Színház már próbálja a Mathiász panziót. Ádám Ottó, a Széchenyi rendezője bizakodik, anyu pesszimista. Nem tudom, te olvastad-e a darabot? Olyan lombikműnek érzed, mint a család többi része?”

„Az előadásról egyébként sok kellemes benyomással jöttem el” – írja a premier utáni levelében Németh László. „Az első helyen áll Tolnay játéka. Több jelből arra következtettem, hogy a szerep nem tudta igazán megnyerni, a teljesítménye mégis elsőrangú. Különösen az lepett meg, hogy életbeli viselkedése – s a szerep megkívánta gesztusok közt milyen hallatlanul rövid, egyenes nála az út –, anélkül, hogy egy pillanatig is magát játszaná.” Németh arról is szót ejtett, hogy a bemutató utáni banketten édesanyja betegsége miatt részt venni nem tudó Tolnayt valaki felhívta telefonon, neki pedig beszélnie kellett az ágyból felkelő színésznővel, amit – utólag – nemigen tartott udvarias lépésnek. Majd így folytatta: „Kellemes meglepetés volt Mensáros játéka is. Az ő szerepe: kulcsszerep – ha kevésbé jól csinálja, az öngyilkosság váratlanná, égből pottyant meglepetéssé válik. Vass Éva már a Kispolgárokban feltűnt, s most megint hallatlan könnyelműségnek érzem, hogy az Iszonyhoz még csak próbafelvételre sem hívták meg: egész másképp, de éppoly természetes[en] játszaná a rám jellemző szerepeket, mint Spányik Éva. A kisebb alakítások közül Németh Lajos ígér igen jó színészt, s Zenthe Feri volt meglepően hiteles, minden túlzástól mentesen ízes.”

A színészek később is szeretettel emlékeztek vissza a varázslatos Madách-estekre. 

Mensáros a saját szerepéről szerényen csak annyit mondott, hogy „a monológokat, azt hiszem, sikerült jól megoldanom”, ugyanakkor szót ejtett arról, hogy színészként mit tanult a Madách nagy öregjeitől: „Lenyűgözött a társulat legjobbjainak eszköztelensége. Milyen hihetetlen feszültségeket tudtak vele teremteni. Mellettük észre kellett vennem magamon, milyen naturalista az én játékom.” Tolnay Klári arról beszélt, hogy Németh László darabjait nehéz játszani, és „sok-sok próbanap telik el, míg a szavakat lefejti végre a szerepről a színész, s az emberig jutva újra megfogalmazza, felépíti a szerző gondolatait”.

A kritika megerősítette a szereplők jó érzéseit, mindannyian dicsérték Ádám Ottó rendezését, a nagyszerű színészi játékot, az író nagyszerűségét. A legtöbb szó Bessenyei Ferenc játékáról esett: „Helyenként még visszafogottabb lehetne: kevesebb hangeffektus és mozgás fokozná Hódi Barna válságának hitelességét." (Dersi Tamás) „Lágyabb, szétomlóbb figurát formál a professzorból, mint milyennek tettei, életfelfogása, a társadalomban elfoglalt helyzete szerint elképzelnék, így a színpadon kissé csökken az a feszültség, amely a darabban az apa és a fiú viszonyát jellemzi.” (Györe Imre) „Bessenyei Ferenc Hódi Barnában megnyerően intellektuális, zsarnokságában sem ellenszenves.” (Nagy Péter) „Biztos, meggyőző drámai alakítás.” (Pándi Pál) „A Mathiász panzió színpadán szinte mozdulatlan arccal is meg tudta őrizni magában azt a lázat, ami igazzá izzította játékát.” (Sándor Iván).

Manapság a Mathiász panzió már egyszerűen nagy idők nagy játéka a színpadon, és erről bárki meggyőződhet, aki megkeresi az archívumból kimentett kincset, a Madách Kamara 1965-ös előadását.