– Minden színész önmagáról vallott a darabban. Ez teremtette meg az előadás légkörét – így emlékezett vissza Mensáros László a Mathiász panzió 1965. február 13-i premierjére. Szerencsére személyesen is meggyőződhetünk erről, a legismertebb fájlmegosztón ugyanis – talán B. Élthes Eszter, Bessenyei Ferenc özvegye, talán mások jóvoltából – megtekinthetjük a Mathiász panzió egyik előadását. Nem kis dolog ez, hiszen nemcsak Latinovitscsal, de Bessenyeivel, Tolnayval, Mensárossal is rútul elbántak a televíziós archívumokban. Számtalan színpadi remeklésük lett az enyészeté, miután a hajdan rögzített anyagokat újrafelhasználási igények vagy más okok miatt egyszerűen törölték annak idején.
A Mathiász panzió azonban valahogyan megmaradt az utókornak.
A színháztörténeti írások leginkább Bessenyei Ferenc művészi életrajzába, esetleg az akkor még csak lassan körvonalazódó Németh László–Ádám Ottó-együttműködésbe illesztik bele, pedig – kis túlzással élve – az alkotók színháztörténelmet írtak. Annak idején persze még az sem volt biztos, hogy egyáltalán bemutatható az író „papírszínházának” fontos darabja. Németh László körül azonban 1965-re jócskán levonult a politikai jégzajlás, az új kultúrpolitika kifejezetten szorgalmazta, hogy társadalmi drámáit színpadra állítsák.
Hogy miről szól a Mathiász panzió? Németh László egy évvel a bemutató előtt így fogalmazta meg: „Ez a szőlőskertben játszódó, mozartos hangszerelésű darab a nemiség pusztító erejéről szól: mint teszi tönkre magas szellemiségű, példaéletre rendelt ember életét az, hogy a párválasztásban nem a vállalkozáshoz méltó nőhöz köti sorsát, hanem a nagyobb vonzásnak, a nemiség hatalmának enged.” Szó sincs azonban holmi erotikus játszadozásról: a darab fontos társadalmi kérdéseket feszeget, de kifogástalan lélekbúvárkodás is, az önzés és a magány örvényébe keveredett ember tévedéseinek pontos rajza.
A Mathiász panziót Németh László a háborús években kezdte formálni, 1941-re előrehaladt valamennyire, de véglegesen csak hódmezővásárhelyi magányában rendezte önálló drámává. Hosszú évek után akkor került szóba a bemutatása, amikor Ádám Ottó elvonatozott, olykor pedig elbiciklizett Németh László sajkodi házába. Végül aztán néhány évvel azelőtt elképzelhetetlen forgatókönyvet írt az élet: Aczél György jóváhagyta, a Madách Kamara bemutathatta, Ádám Ottó megrendezhette, Bessenyei, Tolnay, Mensáros, Domján és a többiek pedig eljátszhatták a háború után betiltott és üldözött író művét.
A bemutató voltaképpen hosszú évekig húzódott, egyrészt a szerkesztési, átírási anomáliák, másrészt a köztudottan érzékeny Németh László személyeskedő aggodalmai miatt.
Bár az író nagyra tartotta Bessenyei Ferencet, eleinte még abban sem biztos, hogy neki kellene eljátszania a főszerepet. Miután Bessenyei a Nemzetiből átigazolt a Madáchba, Németh László ezt írta Ádámnak: „Bessenyei Hozzátok került. A Sámsont játszotta már, […] játsszuk el azt, ha luk van a Kamaraszínház műsorában. Bessenyei azonban nem ér rá (mint ahogy a Bolyainkra sem ért rá), belátható időn belül nem is számíthatunk rája. Viszont kivel lehetne akkor a drámáim játszatni? Pécsi, mint kimutatta, utál, Gábor Miklós a Villámfénynek, esetleg a II. Józsefet játszhatná, de ítéld meg, volna-e kedve hozzá? A Hamlet, Tanner John után egy Németh Lászlót!” Folyamatos aggodalmait Ádám Ottó igyekezett lehűteni: „Ami a színészeket illeti: Tolnay is, Gábor is, Bessenyei is és a színház fiatal színészei is minden alkalommal szeretettel beszéltek Rólad, és szívesen játszanának a darabjaidban ugyanolyan odaadással, ambícióval és szeretettel, mint annak idején a Széchenyiben. Ezért summás ítéletedet a fővárosi színészekről túlzottnak és igazságtalannak érzem.” (Hogy azonban Németh László utóbb pontosan érzékelte a színész eredetiségét és nagyságát, jól bizonyítja egy Bessenyei Ferencnek írt 1968-as magánlevelének néhány sora: „A te kivételes teljesítményedet mégis szeretném illően nyugtázni. Mivel? Egy fogadalomszegéssel. Azt hiszem, azt mondtam, nem teszem be többé színházba lábam. Most az egyik este inkognitóban megnézlek. Addig is ölel Németh László.”)