– Minden színész önmagáról vallott a darabban. Ez teremtette meg az előadás légkörét – így emlékezett vissza Mensáros László a Mathiász panzió 1965. február 13-i premierjére. Szerencsére személyesen is meggyőződhetünk erről, a legismertebb fájlmegosztón ugyanis – talán B. Élthes Eszter, Bessenyei Ferenc özvegye, talán mások jóvoltából – megtekinthetjük a Mathiász panzió egyik előadását. Nem kis dolog ez, hiszen nemcsak Latinovitscsal, de Bessenyeivel, Tolnayval, Mensárossal is rútul elbántak a televíziós archívumokban. Számtalan színpadi remeklésük lett az enyészeté, miután a hajdan rögzített anyagokat újrafelhasználási igények vagy más okok miatt egyszerűen törölték annak idején.
A Mathiász panzió azonban valahogyan megmaradt az utókornak.
A színháztörténeti írások leginkább Bessenyei Ferenc művészi életrajzába, esetleg az akkor még csak lassan körvonalazódó Németh László–Ádám Ottó-együttműködésbe illesztik bele, pedig – kis túlzással élve – az alkotók színháztörténelmet írtak. Annak idején persze még az sem volt biztos, hogy egyáltalán bemutatható az író „papírszínházának” fontos darabja. Németh László körül azonban 1965-re jócskán levonult a politikai jégzajlás, az új kultúrpolitika kifejezetten szorgalmazta, hogy társadalmi drámáit színpadra állítsák.
Hogy miről szól a Mathiász panzió? Németh László egy évvel a bemutató előtt így fogalmazta meg: „Ez a szőlőskertben játszódó, mozartos hangszerelésű darab a nemiség pusztító erejéről szól: mint teszi tönkre magas szellemiségű, példaéletre rendelt ember életét az, hogy a párválasztásban nem a vállalkozáshoz méltó nőhöz köti sorsát, hanem a nagyobb vonzásnak, a nemiség hatalmának enged.” Szó sincs azonban holmi erotikus játszadozásról: a darab fontos társadalmi kérdéseket feszeget, de kifogástalan lélekbúvárkodás is, az önzés és a magány örvényébe keveredett ember tévedéseinek pontos rajza.
A Mathiász panziót Németh László a háborús években kezdte formálni, 1941-re előrehaladt valamennyire, de véglegesen csak hódmezővásárhelyi magányában rendezte önálló drámává. Hosszú évek után akkor került szóba a bemutatása, amikor Ádám Ottó elvonatozott, olykor pedig elbiciklizett Németh László sajkodi házába. Végül aztán néhány évvel azelőtt elképzelhetetlen forgatókönyvet írt az élet: Aczél György jóváhagyta, a Madách Kamara bemutathatta, Ádám Ottó megrendezhette, Bessenyei, Tolnay, Mensáros, Domján és a többiek pedig eljátszhatták a háború után betiltott és üldözött író művét.
A bemutató voltaképpen hosszú évekig húzódott, egyrészt a szerkesztési, átírási anomáliák, másrészt a köztudottan érzékeny Németh László személyeskedő aggodalmai miatt.
Bár az író nagyra tartotta Bessenyei Ferencet, eleinte még abban sem biztos, hogy neki kellene eljátszania a főszerepet. Miután Bessenyei a Nemzetiből átigazolt a Madáchba, Németh László ezt írta Ádámnak: „Bessenyei Hozzátok került. A Sámsont játszotta már, […] játsszuk el azt, ha luk van a Kamaraszínház műsorában. Bessenyei azonban nem ér rá (mint ahogy a Bolyainkra sem ért rá), belátható időn belül nem is számíthatunk rája. Viszont kivel lehetne akkor a drámáim játszatni? Pécsi, mint kimutatta, utál, Gábor Miklós a Villámfénynek, esetleg a II. Józsefet játszhatná, de ítéld meg, volna-e kedve hozzá? A Hamlet, Tanner John után egy Németh Lászlót!” Folyamatos aggodalmait Ádám Ottó igyekezett lehűteni: „Ami a színészeket illeti: Tolnay is, Gábor is, Bessenyei is és a színház fiatal színészei is minden alkalommal szeretettel beszéltek Rólad, és szívesen játszanának a darabjaidban ugyanolyan odaadással, ambícióval és szeretettel, mint annak idején a Széchenyiben. Ezért summás ítéletedet a fővárosi színészekről túlzottnak és igazságtalannak érzem.” (Hogy azonban Németh László utóbb pontosan érzékelte a színész eredetiségét és nagyságát, jól bizonyítja egy Bessenyei Ferencnek írt 1968-as magánlevelének néhány sora: „A te kivételes teljesítményedet mégis szeretném illően nyugtázni. Mivel? Egy fogadalomszegéssel. Azt hiszem, azt mondtam, nem teszem be többé színházba lábam. Most az egyik este inkognitóban megnézlek. Addig is ölel Németh László.”)
1964 nyarára elhárultak az akadályok, júliusban az író és a színház szerződést kötött a Mathiász panzióra. Jogdíj fejében Némethnek a bruttó bevétel tíz százalékát ajánlották fel, előlegül pedig háromezer forintot fizettek neki. 1965. január 8-án Németh László így értesítette Németh Magdát: „A Madách Színház már próbálja a Mathiász panziót. Ádám Ottó, a Széchenyi rendezője bizakodik, anyu pesszimista. Nem tudom, te olvastad-e a darabot? Olyan lombikműnek érzed, mint a család többi része?”
„Az előadásról egyébként sok kellemes benyomással jöttem el” – írja a premier utáni levelében Németh László. „Az első helyen áll Tolnay játéka. Több jelből arra következtettem, hogy a szerep nem tudta igazán megnyerni, a teljesítménye mégis elsőrangú. Különösen az lepett meg, hogy életbeli viselkedése – s a szerep megkívánta gesztusok közt milyen hallatlanul rövid, egyenes nála az út –, anélkül, hogy egy pillanatig is magát játszaná.” Németh arról is szót ejtett, hogy a bemutató utáni banketten édesanyja betegsége miatt részt venni nem tudó Tolnayt valaki felhívta telefonon, neki pedig beszélnie kellett az ágyból felkelő színésznővel, amit – utólag – nemigen tartott udvarias lépésnek. Majd így folytatta: „Kellemes meglepetés volt Mensáros játéka is. Az ő szerepe: kulcsszerep – ha kevésbé jól csinálja, az öngyilkosság váratlanná, égből pottyant meglepetéssé válik. Vass Éva már a Kispolgárokban feltűnt, s most megint hallatlan könnyelműségnek érzem, hogy az Iszonyhoz még csak próbafelvételre sem hívták meg: egész másképp, de éppoly természetes[en] játszaná a rám jellemző szerepeket, mint Spányik Éva. A kisebb alakítások közül Németh Lajos ígér igen jó színészt, s Zenthe Feri volt meglepően hiteles, minden túlzástól mentesen ízes.”
A színészek később is szeretettel emlékeztek vissza a varázslatos Madách-estekre.
Mensáros a saját szerepéről szerényen csak annyit mondott, hogy „a monológokat, azt hiszem, sikerült jól megoldanom”, ugyanakkor szót ejtett arról, hogy színészként mit tanult a Madách nagy öregjeitől: „Lenyűgözött a társulat legjobbjainak eszköztelensége. Milyen hihetetlen feszültségeket tudtak vele teremteni. Mellettük észre kellett vennem magamon, milyen naturalista az én játékom.” Tolnay Klári arról beszélt, hogy Németh László darabjait nehéz játszani, és „sok-sok próbanap telik el, míg a szavakat lefejti végre a szerepről a színész, s az emberig jutva újra megfogalmazza, felépíti a szerző gondolatait”.
A kritika megerősítette a szereplők jó érzéseit, mindannyian dicsérték Ádám Ottó rendezését, a nagyszerű színészi játékot, az író nagyszerűségét. A legtöbb szó Bessenyei Ferenc játékáról esett: „Helyenként még visszafogottabb lehetne: kevesebb hangeffektus és mozgás fokozná Hódi Barna válságának hitelességét." (Dersi Tamás) „Lágyabb, szétomlóbb figurát formál a professzorból, mint milyennek tettei, életfelfogása, a társadalomban elfoglalt helyzete szerint elképzelnék, így a színpadon kissé csökken az a feszültség, amely a darabban az apa és a fiú viszonyát jellemzi.” (Györe Imre) „Bessenyei Ferenc Hódi Barnában megnyerően intellektuális, zsarnokságában sem ellenszenves.” (Nagy Péter) „Biztos, meggyőző drámai alakítás.” (Pándi Pál) „A Mathiász panzió színpadán szinte mozdulatlan arccal is meg tudta őrizni magában azt a lázat, ami igazzá izzította játékát.” (Sándor Iván).
Manapság a Mathiász panzió már egyszerűen nagy idők nagy játéka a színpadon, és erről bárki meggyőződhet, aki megkeresi az archívumból kimentett kincset, a Madách Kamara 1965-ös előadását.
