A színház sem állt tőle távol. Nem pusztán azért, mert zongoraművészként gyakran szerepelt a színpadon, hanem mert több ilyen művet is szerzett. Egyetlen operája, az egyfelvonásos A kékszakállú herceg vára zenéjét Balázs Béla misztériumjátékára írta. Ezzel pedig egy, a népzenei motívumok alapjain letisztult, ugyanakkor a modernizmust – zenei eszköztárát tekintve – szinte a maga teljességében fölvonultató mű született, amelyet a korabeli kritika is elismert. Kodály Zoltán így fogalmazott a mű kapcsán Bartókról:
Zenei egyéniségét az ősprimitívségének a legfejlettebb kultúrával való egészen egyéni összeforrása teszi különállóvá. Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül. Ősei neki is vannak, de nem külsőségeken látszik a kapcsolat: a múlt nagy zenék lelke él benne, minden, ami nem időhöz kötött, ami örökérvényű. De az átlagos zeneműveltség számára legnehezebben hozzáférhető benne az, ami a népzenével való kapcsolatából fejlődött.
De nemcsak Kodály figyelt föl Bartók tehetségére, hanem Csáth Géza is, aki a kezdetektől fogva nagyrabecsüléssel értékelte a munkásságát, s egyik első méltatója volt. A Nyugat első évfolyamában például a következőket írta az akkor huszonhét éves, pályakezdő zeneszerzőről: „Bartók Béla még egészen fiatal ember, de kiforrott egyéniség, akinek azonban a művészete – mert ő művészetet ír és nem zenedarabokat – java forrongásban van. Ez a művészet még ma nagy részben a jövőé, a tulajdonságai miatt éppen annyira, mint a körülmények (technikai nehézségek) miatt. Fő munkái zongorakivonatban még nem jelentek meg. De addig is, míg hozzáférkőzhetünk a kottáihoz, eléggé sürgős megállapítani, hogy akik a muzsikában a finomat, az egyénit, az újat kedvelik, nagy érdekességű hangjegypapirosokat várhatnak tőle.”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!