Történelemóra egy föld alatti óvóhelyen

A norvégiai Kirkenes különleges helye Európának. A település alatt húzódó bunker óvóhelyként szolgált abban a városban, amelyet elképesztő mennyiségű bombatalálat ért a II. világháborúban. A kirkenesi hős szovjet katona emlékműve ma viták kereszttüzében áll, miközben néhány kilométerrel odébb az óramutatók vívják egymással szüntelen harcukat. Kirkenes a világ egyik legkülönlegesebb városa.

Kirkenes felszabadítása, amikor a szovjet katonák és a norvég emberek találkoznak egymással 1944. október 25-én Fotó: SCANPIX Forrás: NTB SCANPIX

Holdbéli tájon kanyarog a régió egyetlen nemzetközi főközlekedési útja, az E6-os, amely hamarosan véget ér. Pár perccel múlt el délelőtt tíz óra. 2026. január 2., péntek van. A nap most sem bukkan fel a horizont felett, ez itt a Polar Night néven ismert időszak, amikor reggel nyolckor még vaksötétben járnak az emberek, délután fél kettőkor szintén. A kettő közötti öt és fél órából 180 percnyi az az idő, amikor a szabad ég alatt is lehet olvasni. Lehetne, ha odakint nem mínusz 30 fokra süllyedt volna a levegő hőmérséklete. A mínusz 30 fok pedig nem játék. Ha mélyen beszívod a levegőt, égeti a tüdőd s megfagyasztja az orrszőrödet. Ha leveszed a kesztyűt, egy pillanatig nem érzel semmit, majd éles késként hatol át bőrödön a fájdalom. Ilyen hidegben fémtárgyhoz puszta kézzel nem érdemes hozzáérni, mert a bőrödet lenyúzod, komoly égési sérüléseket okozva magadnak ezzel. Mégis megállok, mert a távolban, valahol délen felbukkanó nap idáig érő, ám alig látható fénye olyan színben vonja be a tájat, amit mindenképp meg kell örökíteni. A jeges úton félrehúzódom, a hülye turisták szokásos módszerével teszem ki a vészvillogót. Kirkenes felé félúton.

Úton Kirkenes felé – a nap nem bukkant fel a horizont felett
Fotó: Lantos Gábor

Kirkenes közelében sem játék a mínusz 30 fok

Mögöttem felbukkan egy másik autó. Lassan, óvatosan húz el mellettem. Majd megáll és tolatni kezd. Pár pillanattal később a vezető egy szál pulóverben száll ki, s felém szalad. Azt kérdezi, minden rendben van-e? Mikor látja, hogy csak egy újabb képvadász küszködik a beállításokkal, megnyugszik, mosolyog. Annyit mond, hogy vigyázzak magamra, a mínusz 30 errefelé nem játék, ő is ezért állt meg. Település és benzinkút se közel, se távol. Ekkor már vacog, vissza is szalad jól fűtött autójába, majd lassan eltűnik a szemem elől. Én pedig azon gondolkodom, mi történne, ha az alattam szépen duruzsoló bérautó éppen most mondana csütörtököt.

E gondolatot gyorsan kergetem el a fejemből, a fotó is elkészült, lassan indulok el kelet felé. Még 100 kilométer áll előttem. Mire Kirkenesbe érek, tizenegy óra is elmúlt, most van a legvilágosabb. Fél egykor indul majd az a vezetett túra, amely a város alatt húzódó, a második világháborúban óvóhelyként használt bunkerbe vezet, addig van másfél órám. Ez éppen arra elég, hogy a norvég kisváros határában fekvő jéghotel felé vegyem az irányt.

Télen-nyáron nyitva van a jéghotel

A jéghotelek a sarkköri észak legkedveltebb látványosságai, egyben extrém drága és túlárazott szálláshelyei. Korábban láttam már többet is, a svédországi Jukkasjärviban vagy a Lappföld másik régiójában, Finnországban. A jégágyra helyezett puha matracokat, az odatett szarvasbőröket is kipróbáltam. 

Legyen bármennyire is hideg odakint, bent állandóan mínusz 5 fokot mutat a hőmérő. A vastag, hóval tapasztott jégfalak jól szigetelnek. 

Az más kérdés, hogy több órát tényleg csak azok tudnak itt eltölteni, akik mentálisan és fizikálisan is rátermettek erre. A kirkenesi jéghotel amúgy igazi (tömeg)turistás komplexum lett, ennek minden hátrányával. A buszok rendületlenül hordják ide a turistákat, ezzel a hely elvesztette minden báját. Márpedig – bármennyire is hihetetlen – turista itt is van, nem is kevés. Ennek a legfőbb oka, hogy a Norvégia partjai mentén lassan és méltóságteljesen úszó Hurtigruten hajótársáság északi végállomása Kirkenes. A hajóról leszálló tömegeket pedig hová máshová vinnék, ha nem a jéghotelbe. A belépő akkor is 300 korona (9500 forint), ha egyetlen percet sem alszik itt az ember. Mit kap mindezért? Lát a hó alatt élelmet kutató két szarvast (természetesen a kerítés mögött), néhány tucat hangosan ugató szánhúzó kutyát, megnézheti a szobákat, sőt, el is heveredhet a szarvasbőrön – ha ehhez tartja úri kedve.

A kirkenesi jéghotel egyik hálószobája
Fotó: BRUSINI AURELIEN / HEMIS.FR / hemis.fr

Ami az alvást illeti, arról érdemes pár szót szólni. A legjobb, ha az utazó semmit sem vesz magára, meztelenül bújik be a meleget kiválóan tartó és szigetelő állatszőr alá. Miért? Mert ebben az esetben a test melege fűti fel a szőrrel takart testet, így elkerülhető az izzadás. Minél több ruhát rángatunk magunkra, annál biztosabb, hogy fázni fogunk. A brit sarkkutató, Robert Falcon Scott nem jött rá erre, illetve, mire eszmélt volna, halálra fagyott. Az 1910–13 között zajló, a Déli-sarkot kutató expedíció során, már a visszaúton történt meg a tragédia. A kutatók vastag gyapjú és pamutruhát viseltek. 

Menet közben kimelegedtek, a ruha átnedvesedett, amikor megálltak, az izzadtság azonnal megfagyott, ami gyors kihűléshez és halálhoz vezetett. 

Ezzel szemben a norvég sarkkutató, Roald Amundsen szőrméket viselt, rétegesen öltözött, tudatosan elkerülve az izzadást. Ezen az elven működik a modern kor jégből készített szállodája, azaz minél kevesebb rajtunk a gönc, annál jobban érezzük magunkat.

A közeli kávézóban magába döntheti a norvégok löttykávéját – mintha minden helyi Amerikában leste volna el, hogyan kell kávét készíteni, a presszókávé errefelé ismeretlen fogalom. A nagy sikerre való tekintettel pedig a jéghotel üzemeltetője néhány évvel ezelőtt úgy döntött, hogy nyáron sem zár be. Ezért aztán hűtőgépeket hoztak, amelyek akkor sem engedik összeomlani a hotel falait, amikor itt is kitör a nyár. Mindez természetesen a bevételmaximalizálás és a tömegturizmus igényeinek kiszolgálása miatt. Márpedig ez annyira nem szimpatikus. Akkor sem, ha tetszetős dolog a nyári napsütéses éjszakákon a jégágyon héderelni. 

Egy különleges bunker-óvóhely Kirkenes közepén

Szerencsére Kirkenesben más is van, amiért érdemes ezt a kisvárost meglátogatni. Kevesen gondolnák, hogy ez a városka a II. világháborúban az egyik legtöbbet bombázott település volt. A nácik és a szovjetek által. Azt is kevesen tudják, hogy Adolf Hitler számára az egyik legfontosabb stratégiai pont volt Kirkenes. Miért? Az itt bányászott vasérc miatt. A közelben, már Oroszországhoz tartozó Nikel település alatt meghúzódó nikkelkészletek miatt. Nem utolsósorban azért, mert a náci vezető azt hitte, hogy innen törhet be a legkönnyebben a Szovjetunióba. Elég csak a sereget Murmanszk irányába fordítani, majd a katonák néhány nap alatt lerohanják a gyűlölt ellenséget. Hitler ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna.

A kirkenesi óvóhely behavazott bejárata
Fotó: Lantos Gábor

Mindezeket már az Andersgrotta elenvezésű bunker mélyén mondja el egy történelemtanárba oltott norvég idegenvezető. Ahogy kellett, fél egyre oda is értünk a bunker bejáratához, amely a városka közepén, egy csendes utcában található meg. Ha az ember nem tudná, hová tart, simán sétálna el mellette. Pedig a bunker (pontosabban óvóhely) Kirkenes legérdekesebb és legfontosabb történelmi nevezetessége.

A háborús időben szükség volt egy olyan helyre, ahol a lakosság menedékre talált. Ezt az óvóhelyet egy óriási szikla alá építették, pont azért, hogy szinte észrevehetetlen legyen. 1941–42-ben, két év alatt vájták ki a folyosókat, ahová több száz embert tudtak bemenekíteni. Ez pedig elég gyakran megesett, amikor Kirkenesben megszólaltak a légvédelmi szirénák. 

A kinti mínusz 30 fok után szinte felüdülés volt leereszkedni a lépcsőn a mélybe. A vájatokban nedves és nehéz a levegő, de sokkal melegebb van, mint a felszínen: mínusz 4 fokot mutat a hőmérő. A vízcseppek folyamatosan hullanak alá, a csendben a csöpögés zaja is felerősödik.

Egészen elképesztő lehetett, amikor félezer ember néma csendben várta itt, hogy az aznapra rendelt bombázás véget érjen.

A főfolyosó elején rögtönzött fotókiállítás mutatja be, milyen volt az élet Kirkenesben a háború előtt és alatt. Az egykori békés nyarakról, amikor a kikötőben az öreg halászhajók ringtak, amikor Kirkenes még nem város volt, hanem csak egy elhagyott, mindentől távol eső falu. Az Andersgrotta azért különleges pontja a világnak, mert nem a katonák, hanem a civil lakosság túlélésének helye volt. Idelent nem zajlottak hősies csaták, mégis, minden egyes ember, aki itt talált menedéket, s itt élte túl a bombázásokat, hősnek mondhatja magát. 

Az óvóhelyről kibújó norvégok 1944. október 25-én
Fotó: SCANPIX / NTB SCANPIX

1944. október 25. fontos nap volt a város történetében. A Vörös Hadsereg katonái ekkor érkeztek meg, s szabadították fel Kirkenest. Addigra már a város épületeinek nyolcvan százaléka elpusztult. A föld alól előbújó norvégok és az oroszok találkozása megható pillanatokat hozott. Az idegen fegyveresek és az addigra már teljesen kikészült helyi lakosság egymásra találásában, az ölelésekben, a könnyekben benne volt minden szenvedés, amin a kirkenesi emberek keresztülmentek. 

Kirkenes volt az első norvég település, amely felszabadult a német megszállás alól.

Addigra már Hitler is rájött, hogy súlyosan melléfogott. Megmondhatatlan azoknak a német katonáknak a száma, akik a Szovjetunió felé menetelve halálra fagytak. Soha nem érték el Moszkvát, de még Murmanszkot sem. A végtelen tundrán ragadtak, ott fogtak kezet a halállal. 

Nem bontották le a hős szovjet katona szobrát

Norvégia és Kirkenes az orosz–ukrán háború kitöréséig jó viszonyt ápolt és szeretettel gondolt az orosz emberekre. 2022. februárja óta ez kissé megváltozott, de annyira nem, hogy a Kirkenes közepén emelkedő hősi szovjet katona szobrát eltávolítsák. Ez annak ellenére sem történt meg, hogy egyre többen és egyre hangosabban szorgalmazták a szobor elszállítását. 2023-ban fordult elő első alkalommal, hogy a városi vezetők nem hívták meg az oroszokat Kirkenes felszabadulási ünnepségére. Sőt, odáig mentek, hogy a 2023-as emlékezés alkalmával sárga-kék zászlókat kötöttek a koszorúra, ezzel is kifejezve szolidaritásukat az ukrán nép iránt. 

A kirkenesi hős szovjet katona szobra a város közepén
Fotó: PIERRE-HENRY DESHAYES / AFP

A bronzba öntött szovjet katona messzire néz, a távoli határvidéket szemléli. 1952-ben leplezték le. A norvég állam így köszönte meg az akkor még élő Sztálinnak, hogy nyolc évvel korábban felszabadította a várost és Finnmark régiót. 

Az 1952-es szoborállítás azért is volt különleges, mert három évvel korábban Norvégia belépett a NATO-ba, ami egyet jelentett a Szovjetunióval való szembefordulással.

Fontos azonban tudni, hogy a szovjetek a II. világháború végén önként hagyták el a várost és a teljes finnmarki régiót. Pedig Sztálin nagyon sokáig azt tervezte, hogy a hatalmas északi területet Oroszországhoz csatolja. Ám ettől végül elállt a rettegett diktátor.

Az óramutatók különös harca

Ám Kirkenes nem csak ezért érdekes helye a világnak. Ha ránézünk a térképre, rögtön láthatjuk, hogy keletebbre fekszik, mint Isztambul, amelyet ugye Európa legkeletibb városának tartanak. De léteznek itt más csodák is. Ha az utazó keletről nyugati irányba indul el, majd átlép egy időzónát, akkor az órákat visszafelé kell tekerni. Azaz, ha valaki délben átlépi a spanyol–portugál határt, akkor Portugáliában csak 11 óra van. Nem így Kirkenesben. A településtől nyugatra fekszik Finnország legészakkeletibb régiója, ami azt jelenti, hogy nyugati irányba indulva és átlépve a finnekhez, az órákat egy órával előrébb kell állítani, amely teljesen szokatlan jelenség. Ezzel azonban nincs még vége az óramutatók táncának. A közelben található az orosz kisfalu, Nautsi, ahol három ország határa találkozik, miközben három különböző időzóna ad egymásnak randevút. Norvégia területén a közép-európai időszámítás van érvényben, ami azonos a magyar idővel. Finnországban ehhez képest egy órával többet mutatnak az órák, Oroszországban pedig kettővel. Ilyen hármas időzóna-találkozás nagyon kevés helyen van a világon. Európában pedig ez az egyetlen ilyen hely.

A Kirkeneshez közeli Nikel már Oroszországban van
Fotó: KIRILL KUDRYAVTSEV / AFP

Ám manapság sem Nautsiba sem pedig a nem túl távoli orosz kikötővárosba, Murmanszkba sem lehet autóval átmenni, mert a határt az orosz–ukrán háború kitörése után szinte azonnal lezárták. A téli időszakban közúton szintén megközelíthetetlen Grense Jakobselv, amely Kirkenestől 55 kilométerre keletre fekszik. Ez az utolsó norvég település, innentől kezdve Oroszország következik. 

Grense Jakobselv határában kis kápolnát emeltek, amelyet II. Oszkár norvég királyról neveztek el. A legenda szerint Norvégia itt kezdődik vagy végződik – mindenki döntse el maga, melyiket választja. 

Az orosz–norvég határt 1826-ban húzták meg itt, előtte a rénszarvaspásztorok szabadon és zavartalanul kelhettek át a nem létező határon. Grense Jakobselvben ma már nincsenek állandó lakosok, a legmerészebb turisták viszont nyaranta egymás sarkát taposva nyomulnak előre a Barents-tenger aranyszínű homokos fövenyén. 

Erre azonban még jó néhány hónapot várni kell. Az én időm is lejárt, búcsút veszek Kirkenestől. A Hurtigruten hajója is régen kifutott már, a sötétben megindult előbb nyugat, majd dél felé, hogy egy hét múlva Bergenben kössön ki. A szél egyre erőseben fúj, hordja a havat, a szabadban már nem lehet megmaradni. Szerencsére a kocsi egy pöccintésre indul, majd az E6-os úton gurul át a holdbéli tájon, miközben a fejem felett megkezdni sejtelmes és gyönyörű táncát az Auora Borealis, vagyis az északi fény.