Jéggé dermedve a világ tetején

Finnország teteje a számik (lappok) rejtélyes világa az idei év első napján olyan hellyé változott, amit nem láthat mindenki. Csak a kitartó, e zord vidéket rajongásig szerető ember kaphat betekintést Európa és Finnország utolsó érintetlen területének különleges világába. Na meg a nagyon szerencsés utazó. Igaz mese a messzi északról, ahol az ember soha nem lesz uralkodó.

Felfelé a hóban, mínusz 33 fokban Finnországban

Január elseje van, reggel fél hét. Nézem az ablakpárkányon elhelyezett hőmérőt, mínusz 33 fokot mutat. Ez még itt, Norvégia tetején is szokatlanul hideg időjárás ebben az évszakban. Ami ennél jobb hír, hogy a fák ágai is mozdulatlanságba dermedve várják a soha el nem érkező napkeltét. Tehát nem fúj a szél. Ha fújna, a mínusz 33 fok odakint elviselhetetlen lenne. Így azonban van esély, hogy nem marad el a hetek óta tervezett hótalpas túra Finnországban, Lappföld északi részén.

Finnország legészakibb pontja, ahol a Tana folyó kanyarog. Fotó: Lantos Gábor

Finnország megmutatja zord arcát

Magamra rángatom a ruhákat, az aláöltözetet, a meleg és még melegebb zoknit. Most majd meglátjuk, mit ér az odahaza mínusz 40 fokig hitelesített síruha. Felül biztosan nem fogok fázni, mert az Észtországban megvett gyapjúpulóver olyan meleg, ami ebben az extrém időjárásban is megvéd. A kocsi pöccintésre felbrummog, de kell neki félóra, míg magához tér. A telihold fénye ragyogja be a tájat, odafent hunyorognak a csillagok. Már a norvég–finn határ felé gurulunk, amikor csipogni kezd a telefon. E-mail érkezett, a feladója az a lány, akinek a következő órákban kezébe tesszük az életünket. Petra, az Utsjokiban élő túravezető kedvesen tájékoztat, hogy 2026 első napjának reggele kissé hideg, náluk is mínusz 33 fok van. 

Magyaros gondolkodásommal előre látom a rossz hírt: ebben a farkasordító hidegben a kirándulás elmarad.

Ám erről – szerencsére – egyetlen szó sincs a levélben. Sőt, azt írja, ha kell, ad pótfelszerelést. A megadott időben és helyen vár bennünket.

Egy órán át autózunk, miközben a távolban megkezdődik a derengés. Észak kékes fénye misztikussá varázsolja a tájat. Balra tőlünk a Tana folyó kanyarog, nem messze ide jégút kezdődik, amelyen most csak gyalogosan lehet átkelni a szemközti faluba, Polmakba. Jobbra a végtelen és érintetlen hómezőn rénszarvasok tűnnek fel. Bánatosan túrják a havat, zuzmót, élelmet keresve. Orruk szinte beletörik a hó alatti jégpáncélba. Egy héttel ezelőtt még plusz 4 fokot mutatott a hőmérő és az eső esett. Majd az extrém hidegbetörés következtében a víz jéggé fagyott és erre esett rá a hó. A szarvasok számára ez a legnehezebb helyzet, mert nem tudják áttörni a hó alatt hosszan elterülő jeget. A számukra életet adó csenevészek és törpecserjék is jéggé fagytak.

Olyan, mintha felkelne a nap, pedig nem. Fotó: Lantos Gábor

Elérjük Roavagieddit, ezt az elhagyatott norvég–számi települést. A folyón átívelő híd Utsjokiba visz, a mutatók egy órával előbbre másznak. Nem sokkal később érkezünk meg Petra házához. Délelőtt 9 óra van, hamarosan még világosabb lesz. Petra a fűtött házba terel. Azonnal látja, hogy a rajtunk lévő ruha semmire sem elég.

Hódszőrből készített kesztyűt, számi motívumokkal díszített sálat, meleg kucsmaszerű szőrsapkát, nadrágot és valóban mínusz 50 fokig jó csizmát ad.

Na meg a lényeget: a hótalpat és a két síbotot. Az öltözködés nem egyszerű mulatság, de nincs mese, fegyelmezettnek kell lenni, mert különben a hegyen hagyjuk ott a fogunkat. Petra mindent ellenőriz, segít, ha kell. Felcsatolja a hótalpakat, megmutatja a lépéseket. Azt mondja, 120-140 percet leszünk kint. Többet két okból sem tudunk. Az egyik, hogy nem sokkal déli 12 óra után elkezd sötétedni. A másik, hogy ebben a hidegben szinte kizárt, hogy egy ehhez nem szokott kocasétáló többet elviseljen.

Hat kiló ruhát aggattak ránk

A kövérre fújt Michelin baba hozzám képest csontsovány madárijesztőnek néz ki. Elképzelésem sincs, mi vár rám, de a kíváncsiság legyőz minden félelmet. Petra mellett négyen vagyunk, mondhatnám, négy bolond, ha lenne kedvem viccelni. Ha ezt most valaki odahaza látná, tuti kiröhögne – már ha képes lenne a szilveszteri mámort követően résnyire nyitott szemén át felfogni a valóságot. Az első lépések furák és nehezek. Olyanok vagyunk, mint a régi Delta főcímben a szánhúzó emberek, akik az 1948-ban forgatott Scott Of The Antarctic (azaz Scott kapitány a Déli-sarkon) című játékfilmből valók. A visszanéző szánhúzó, Bowers hadnagy (Reginald Beckwith), Scott kapitánynak (John Mills) mondja, hogy „Aye-aye Sir” (értettem uram). Itt most Petra, a finn lány a kapitány. Őt kell kövessük. Nem lehet ellentmondani. Nem is érdemes.

Pár percig az út melletti ösvényen haladunk, a friss hó ropog a talpak alatt. Hamarosan azonban megkezdjük a mászást, előttünk hegy magasodik, na jó, nem szeretnék túlozni, legyen ez egy nagyobbacska domb. A levegő égeti a torkomat, ha pedig orron át lélegzem, mindenemet megdermeszti. 

Három belégzést követően az orrszőr is megfagy, meg minden, amit nem sikerült ruha alá rejtenem. 

A negyedóra múlva lőtt első szelfiről ijesztő, jéggé fagyott alak bámul vissza rám. A szemöldököm jeges és dermedt. A szempilláimon jégdarabkák ülnek. A látásom mintha homályos lenne. Mászunk felfelé, rendületlenül. Melegem van, s nem tudom eldönteni, hogy mindez a mese vagy maga a valóság. Petra jelzi, hogy emelkedik a hőmérséklet, a domb tetején még melegebb lesz. Engedélyt ad, hogy a második sapkát levegyük. Mennyi van most? Mínusz 28. Mióta jövünk? Lassan háromnegyed órája.

Ahol az ember része a természetnek

A világ ezen pontján megszűnik tér és idő. Ez a mostani mínusz 28 (vagy odalent a völgyben a mínusz 33) nem számít nagyon hidegnek. Miközben továbbra is elszántan mászunk felfelé, hallgatjuk Petra történeteit. A mínusz 40 fokos éjszakákról, a sarki fény nagyszerűségéről, az itt élő számi emberek mindennapjairól. Ez itt Finnország legészakibb része, egyben Európa egyik legkülönlegesebb peremvilága. Itt nincsenek látnivalók (miközben dehogy nincsenek, az egész vidék az), ami van, az a tájélmény, amit a tundra, a sarkvidék, a jég, a hó, a fény, a sötétség és a hideg egyvelege ad. 

A térség neve Sápmi, a számi őslakosok szent földje.

Nem skanzen, nem művilág, hanem élő-lélegző valóság, ahol nyáron a szarvaspásztor terelgeti nyáját, télen meg a vállalkozó szellemű túrázó tapossa a havat. Egy olyan hely, ahol az ember (még) nem tudja uralni a környezetet és a természetet, hanem kizárólag részese annak. Ha pedig nem tartja be a szabályokat, nem adja meg a tiszteletet, biztosan elpusztul.

A csenevész bokrok és fák roskadoznak a hó súlya alatt. Fotó: Lantos Gábor

Felérünk a tetőre. Lihegünk, csokit eszünk és a Petra által kínált tűzforró áfonyaitalt kortyolgatjuk. A teremtés koronáinak érezzük magunkat, akik megcsinálták azt, amire a kívülálló azt mondaná, hogy ilyen nincs. A dombtetőről messzire száll a tekintet, a Tana folyó odalent méltóságteljesen kanyarog. 

Észak lazacban leggazdagabb folyója ez, amely természetes határt húz Norvégia és Finnország közé.

Itt nincsenek az ég felé nyúló óriási csúcsok, ez nem az Alpok, mégis, úgy érzed, hogy a világ tetején állsz. A nyitott és széles, a végtelenségig érő völgyben néha azt gondolod, hogy az ég közelebb lenne a földhöz, mint az a valóságban van. Ha sokáig állsz odafent, mindent elveszítesz. Teret és időt. Ha eddig nem rajongtál e misztikus világért, garantálom, hogy azonnal beleszeretsz. 

Szarvas és róka is járt itt

Petra a hóra mutat és a közeli nyomokról magyaráz. Előttünk szarvas és róka járhatott itt. Medvétől nem kell tartani, a hatalmas testű és felettébb veszélyes jávorszarvas viszont nem újév első napját választotta, hogy erre kószáljon. Megtudom, hogy az itt élők nem órákban, hanem évszakokban gondolkodnak. Most éppen a télben, amely május elején adja át a helyét a gyors olvadással érkező tavasznak. Sokat magyaráztam már otthon élő ismerőseimnek. Van, aki érti, van, aki nem. Ha télen itt töltesz egy hetet (vagy többet), lelkileg biztosan kiürülsz. Megszabadulsz minden rossz gondolattól, tiszta leszel.

A cikk szerzője megérkezett a hegytetőre. Fotó: Lantos Gábor

Mert nincs zaj, nincs inger, nincs kötelező program. A figyelmed egy idő után magadra vetül, amire odahaza az örökké tartó rohanásban nem vagy képes, itt igen. Az idő szétesik. Karórára itt nincs szükség. 

A természet lesz urad és legfőbb parancsolód.

Na meg Petra, a számi lány, aki most arról rendelkezik, hogy el kell indulnunk lefelé. Nyugaton eltűnőben vannak a fel nem kelő nap csodálatos fényei, észak felől fenyegetően ront ránk a sötétség. Fél tizenkettő. Bécsben már elkezdődött a filharmonikusok újévi koncertje. Mi pedig lassan megkezdjük az ereszkedést a völgy felé.

A széteső idő nyomában

Az idő régen szétesett. Megtapasztaltam saját kicsinységemet, porszem vagyok ebben a különleges világban. A kanyargó ösvényen ismerősnek tűnnek a bokrok, olykor felbukkan egy-egy fenyő, amely hetekkel ezelőtt adta meg magát a ráhullott hónak. Egyszer egy spanyol nő vaníliafáknak nevezte el őket, innen jóval délebbre, Muonio környékén, ahol sokkal több a fenyő. A völgy felé vezető úton hű társunk, a Hold ad fényt, de ha borult lenne az ég, akkor sem tévednénk el. Egy óra múlva, fél egykor érkezünk vissza a bázisra. Berontunk a fűtött házba, ekkor veszi kezdetét a kiolvadás. Visszaadjuk a ruhákat, a hódszőrös kesztyűt, amely nem engedett fázni. Az életre szóló élményt megköszönjük Petrának, majd az autóba ülve a folyó másik oldalán megyünk vissza Norvégiába. Mellettünk a sziklákon gigantikus jégcsapok állnak őrt. Egészen különleges mindez. 

A tundra zenekarának karmestere beint, az egyik pillanatban még lezúduló vízesés a következő másodpercben jégvarázzsá változik.

Szavakkal nehezen leírható, oda kell menni, meg kell nézni. Pár percünk van még, majd mindent elnyel a sötétség. Pár perccel múlt el délután egy óra. A norvég és a finn közrádió is élő közvetítést ad Bécsből. Az 1866-ban komponált Kék Duna-keringő lágy hangjai kísérnek végtelen utunkon.

2026. január elsejének délutánja, az északi fény játéka. Fotó: Lantos Gábor

De nincs még vége. Valaki odafent úgy döntött, hogy legyen teljes 2026 első napjának élménye. Visszaértünk az erdei házikóhoz, újra Norvégiában vagyunk, amikor a fekete égbolton egyszer csak berobbannak a zöld színek. Ez az Aurora Borealis vagyis az északi fény különleges játéka. Ezzel ajándékoz meg bennünket a természet. Csak állunk az újra mínusz 33 fokos hidegben, s nem tudunk mozdulni. 

Voltaképp nem is akarunk. Megállítanánk ezt a tökéletes pillanatot. Örökre.