„Többé nem akarok kiabálni, a részletek felé fordultam” – vallja Papageorgiu Andrea + videó

Intenzív színek, monumentális gesztusok, majd lassú befelé fordulás, részletekbe hajló figyelem és technikai kísérletezés. Papageorgiu Andrea festőművésszel beszélgettünk a pályakezdés felfokozott expresszivitásától a mai meditatív korszakáig: gyökerekről, színekről, hitelességről és arról, hogyan szól bele a kép a saját alakulásába.

Fotó: Ladóczki Balázs

– Festőművészként mennyit számít, hogy édesapja görög származású és grafikusművész is? Összefügg-e ez azzal, ahogyan ön a világhoz és a művészethez kapcsolódik?
– Igen, biztosan összefügg. A görögségemhez sokáig nem tudtam teljesen kapcsolódni, mert gyerekkoromban nem tanultam meg görögül. Most értem el az életemnek abba a szakaszába, hogy az intenzív tanulást be tudom iktatni, és tanulok görögül. Azt érzem, hogy ezáltal egyre közelebb kerülök a gyökereimhez. Budapesten születtem, magyar az anyanyelvem, kötődöm a városhoz és nem is tudom elképzelni, hogy máshol éljek. Lehet, hogy ebben szerepe van a görög őseimnek is: ők menekültek voltak, ott kellett hagyniuk mindent Görögországban. Ez a leszármazottaikra is hat, mintha mi még inkább ragaszkodnánk ahhoz, amink van. Szeretnénk gyökeret verni, nem otthontalanul vándorolni a világban.

– Mindez a festészetében is megjelenik?
– Biztosan, de van benne sok tudatalatti is. Nagyon intenzív színekkel festek, és ebben szerintem a származásomnak is szerepe lehet. Azt a fény által megjelenő színintenzitást, ami Görögországra jellemző, már akkor is festettem, amikor még nem is láttam. Valahogy bennem volt.

– Pályája kezdetén erős indulatok, felfokozott érzelmek és intenzív színvilág jellemezték a festészetét. Milyen belső állapotok hívták életre ezeket a monumentális, expresszív képeket?
– A színvilág ösztönös volt, az intenzitás pedig tudatos, mert nagyon vágytam arra, hogy olyan képeket fessek, amik megragadják a nézőt. Ugyanezzel a hatalmas energiával ragadtam meg én is a látványt: az ábrázolt fák, tájak, alakok belefeszültek a képmezőkbe, nagy gesztusokat tettek, minden dőlt, hajlott. Ehhez jöttek az erőteljes kontrasztok és az intenzív színek, és ez a vágyat fejezte ki, hogy valami olyasmit hozzak létre, ami kiragad a hétköznapi valóságból, és sokkal intenzívebb megélést közvetít.

– Korai munkáin gyakran hagyományos témák szokatlan megközelítésével találkozhatunk. Tudatos volt ez a tradícióhoz való „vagány” viszonyulás?
– Igen. Amikor kamaszkoromban arra kezdtem vágyni, hogy művész legyek, az első saját művészeti albumom a posztimpresszionistákról szólt. Valahogy ott találtam meg a kapcsolódást, és arra vágytam, hogy olyan képeket festhessek, mint ők. A legnagyobb hatást Van Gogh művészete tette rám, és ez érződik is a korai képeimen.

– Mikor kezdett tudatosan készülni erre a pályára?
– Tizenhárom éves koromtól jártam rajzszakkörbe, nagyon szerettem rajzolni. Nagyon nehezen vettek fel az egyetemre: négy évig tartott, mire bekerültem. Az első két évben még tervezőgrafika szakra készültem, aztán mivel nem sikerült, mondhatni dacból felvételiztem festő szakra. Addig csak grafikával foglalkoztam, de közben azt hallottam, hogy a rajzaim festőiek, és végül ebben találtam meg a saját utamat.

– Az egyetemen már felfigyeltek a tehetségére, de a szélesebb szakmai elismerést a Vásárhelyi Őszi Tárlat hozta el önnek. Hogyan formálta ez a közeg festői gondolkodását?
– Ami az egyetemen óriási fordulatot hozott, az az Amadeus alkotói ösztöndíj volt, harmadéves koromban nyertem el. Onnantól kezdtek ajtók nyílni. Hódmezővásárhely abban formált, hogy ott állandó elismerést kaptam. A kortárs galériák világában számomra ez ma nincs meg, mert a festészetem elég klasszikus jellegű. Persze vannak benne kortárs vonások, de alapvetően festészeti eszközökkel dolgozom, és ez bekategorizál valahová. Mivel én ezt szeretném csinálni, nem fogok változtatni csak azért, mert sokak szerint nem elég kortárs. 2019-ben is Vásárhelyen volt egy hatalmas önálló kiállításom, ennek lett folytatása most ősszel Szegeden, a Reök-palotában egy hasonló léptékű önálló tárlat.

– Motívumai – fák, városi részletek, háztetők, körfolyosós terek – mintha érzelmi állapotokat hordoznának. Hogyan válnak ezek belső tájjá?
– Vannak olyan motívumok, amik újra és újra előbukkannak. Az önarckép például sokáig elképzelhetetlenül fontos volt számomra, de már kilenc éve nem festettem. Akkor azért volt fontos, mert a legelérhetőbb: én mindig itt vagyok, és saját arcommal azt csinálok, amit akarok, nincsenek elvárások. Másrészt pedig minden képem rólam szól valamilyen közvetett módon, az önarckép csak még közvetlenebbé teszi.

– Miért hagyta el ezt a témát?
– Meguntam magamat. Nemcsak mint témát, hanem úgy általában. Művészként sokat vagyok csendben, ami fantasztikus, mert rengeteg időm van gondolkodni, de átok is, mert a gondolatok egy idő után körbe-körbe pörögnek. Jó ebből kizökkenni. A munkamódszerem is teljesen megváltozott: most már sok hónapig dolgozom egy-egy festményen, zománcképen vagy grafikán, és nagyon megválogatom, mivel akarok ennyi időt tölteni.

– A fák viszont megmaradtak. Miért alapmotívum a művészetében? 
– A gyerekkorom miatt. A húgommal nagyon sok időt töltöttünk a nagyszüleim kertjében. Alkottunk magunknak egy misztikus világot, szellemekkel, elképzelt terekkel. A fák ilyen misztikus lények voltak, a szobrokról pedig azt találtuk ki, hogy éjfélkor megmozdulnak. Nem elbeszélésszerűen festettem meg mindezt, hanem ez a belső világ lett az alap. Az Epreskertben, amikor a műterem ott volt, először csak szobrokat és fákat festettem, és ebből jött az ihlet egy óriá­si képhez is, a Nagyvárosi vadonhoz, ami az ablakból látott kertet sűríti össze, a körülvevő házak nélkül.

– Mit jelent a hitelesség az alkotásaiban?
– Azt, hogy mindent beleadok egy képbe. Úgy érem el, hogy csak saját élményből dolgozom. A kezdeti években vázlatrajzokat készítettem helyszínen, ami már önmagában szűrő: a rajz engedi az elhagyásokat, kiemeléseket, megszületik benne a személyesség. Most már kénytelen vagyok fotóról festeni, mert annyira részletgazdag képeket készítek, de a témafotókat én csinálom.

Budapest óriási témám: körfolyosós bérházak udvarai, lépcsőfordulók, nyitott kapuk mögötti terek, kint hagyott hokedli, töredezett betonudvar porolóállvánnyal. Magaslati pontokról is fotózom, volt olyan, lakásvásárlónak adtuk ki magunkat, hogy egy toronyház tetejéről készíthessek képeket.

– Azt nyilatkozta: hagyja a képet beleszólni a saját alakulásába. Hogyan válik a kép alkotótárssá?
– Úgy, hogy nagyon ritkán tudom pontosan, mit fogok létrehozni. A fotó miatt a kompozíció és az elemek fixek, de a színvilág és a részletek kibontása menet közben folyamatosan alakul. Nem úgy dolgozom, hogy először nagy foltok, aztán részletek, hanem rögtön a részletekkel kezdem és mozaikként rakom ki. Ahol létrejön egy színhang, az hívja a következő színeket. Az alkotás legizgalmasabb része az újratervezés: valamit gondoltam, de a kép felkínál egy másik lehetőséget. Papíron sokszor előbb elkészül egy teljes grafika, majd festéskor már nem a fotót nézem, és van, hogy meghagyok benne grafikai részleteket, máskor teljesen telítem a felületet.

„Ahol létrejön egy színhang, az hívja a következő színeket”. Fotó: Ladóczki Balázs

– Olaj, grafika, akvarell, tus, színes ceruza, tűzzománc. Mi hívta ezt életre ezt a technikai nyitottságot?
– Nekem nagyon izgalmas technikát váltani. Most már szokásom, hogy fél évig zománcozom, utána grafikát készítek vagy olajjal festek. Egyik hat a másikra, amit az egyik technikában felfedezek, az átírja a másikat.

– A színei nagyon erősek. Ha nem a valóságból táplálkoznak, honnan jönnek?
– Mindig van egy színvilág, ami nagyon vonz. A korai években ez a kék–sárga–zöld volt, kevés meleg színnel, aztán ez mélyült és gazdagodott. Arra törekszem, hogy végtelen sok árnyalat jelenjen meg, akvarellen, zománcon, olajon is. Engem az foglalkoztat, mi történik a színek között: milyen hatást tesznek egymásra, milyen zsigeri érzést váltanak ki. Tulajdonképpen ezt kutatom.

– Egy idő után, saját szavaival élve „elmúlt az a korszak”. Mikor érezte először, hogy az expresszív indulatok már nem hívhatók vissza?
– Hosszú folyamat volt, de egyszer csak azt éreztem, leengedett a lufi. Kiadtam magamból mindent, amit akartam, és többé nem akarok kiabálni. Elindult a lecsendesedés, a részletek felé fordultam. Aztán egy komoly betegség óriá­si törést hozott, ami azóta is tart: fizikailag is beszűkült a tér, lelkileg is az élet. Ez hat a képeimre is. Bennem már nem tombol az energia, inkább csendes odafordulás van, végtelen türelemmel. És furcsán hangzik, de szeretettel figyelem a részleteket: virágkaspók egymás mellettiségét, árnyékokat, lepattogzott festéket. Másfélét keresek a festészetben, mint korábban. Az egyetlen, amit nem szeretek benne, hogy nagyon lassú: régen egy évben hatvan-nyolcvan képem is elkészült, most évente négy-öt.

– A szegedi Reök-palotában rendezett kiállítása mintha ezt az ívet is megmutatta volna. Milyen válogatás volt?
– Kifejezetten életút-kiállítás, nagyjából húsz év anyagából. Képek minden korszakból, több mint hetven darab. Nagyon izgalmas volt a rendezés: voltak sötét termek, ahol a festmények és zománcok úgy voltak megvilágítva, hogy szinte csak a kép „világított”, mintha a színek hátulról jönnének.

Papageorgiu Andrea Az Édentől keletre című tavaly őszi kiállítása a szegedi Reök-palotában. Fotó: MTI/Oláh Tamás

– Min dolgozik most, mi foglalkoztatja? 
– Az elmúlt évben elkezdtem egy olyan ábrázolási módszert, amiből még csak két kép született. Az egyik egy fát ábrázoló munkám hét zománclemezen, egymástól megadott távolságokra elhelyezve, különböző méretekben és formákban. Olyan, mintha különböző ablakokon keresztül néznénk rá ugyanarra a fára.

– Hol találkozhat legközelebb a közönség a munkáival? 
– Február végén a Bálnában lesz egy Art & Antique esemény, májusban pedig a Barabás Villában állítok ki közösen a művészbarátaimmal.

Borítókép: Papageorgiu Andrea festőművész (Fotó: Ladóczki Balázs)