Párkányi Raab Péter: A hitemet nem tudom szóban kifejezni, de elmondom a szobraimmal

Párkányi Raab Péter Melocco Miklós munkáit megismerve találta meg saját útját, a figurális művészetet. Monumentális munkáival, jelentős köztéri szobraival az ország egész területén és a világ számos pontján találkozhatunk. Munkáiban gyakran megjelenik a szakralitás, az emberi méltóság, a hit, a nemzeti identitás.

Fotó: Kurucz Árpád

– Volt a családjában művészi hajlam, kézművesség vagy alkotás iránti érzék? Mikor tudatosult önben, hogy a művészet lesz az útja?
– Édesapám faszobrászattal foglalkozott, anyám hímzett. Népi hímző volt és a népművészet ifjú mestere címet is megkapta. Engem a rajz szeretete vitt erre a pályára. Hatodik osztályos voltam, amikor a rajztanárom egyszer odaült mellém és megkérdezte, hogyan tovább, milyen pályára mennék. Azt válaszoltam, hogy képzőművészeti pályára szeretnék menni, de a szüleim nem mernek elengedni fiatal gyermekként a nagyvárosba, Budapestre. Tanár úr erre azt mondta, semmi gond, mehetek majd később a Képzőművészeti Főiskolára. Addig ők otthon, Balassagyarmaton tanítanak engem. Tulajdonképpen hatodikos koromban Csemniczky Zoltán szobrászművész, a rajztanárom volt az, aki megelőlegezte nekem a főiskolai tanulmányokat.

– Milyen szerencse, ha az embernek ilyen rajztanára van!
– Tulajdonképpen szakmailag ő és művész kollégái indítottak el engem Balassagyarmaton. Amikor felvettek a főiskolára, számomra egy dolog hiányzott igazán, a mester. Úgy alakult, hogy az, amit szakmailag tanulnunk kellett, egymástól sajátítottuk el. Az idősebb főiskolásoktól a fiatalabbak. Ellestük, elmondták, segítettek. De nagyon hiányzott egy szellemi útmutató.

– Kit tekint akkor mesterének?
– Még középiskolában láttam egy cikket, abban egy fotót Melocco Miklós egyik szobráról, az Ady-oltárról. Ott volt mellette az évszám is, 1977. Először azt hittem, hogy az egy régebbi szobor, mert egy nagyon szépen kivitelezett, figurális mű volt. Nem láttam akkoriban ilyen minőséget, gondolatilag ennyire izgalmas alkotást, hiszen a köztereken többnyire a szocialista, szovjet, hősi emlékművek voltak a jellemzők. Ezek pedig egyáltalán nem hasonlítottak Me­locco szobrára. A szüleim magyarázták el, hogy ez a szobor kortárs alkotás, napjainkban készült. Akkor hirtelen megéreztem, hogy ha valaki ezt ma meg tudja csinálni, akkor én is elsajátíthatom ezt a tudást. Tulajdonképpen így ismerkedtem meg Melocco Miklós munkáival, főiskolás koromban pedig vele is. Volt egy olyan időszak, amikor éppen nem volt munkám, és mély hullámvölgybe kerültem. Melocco Miklósnak pedig volt egy nagy köztéri munkája, a szegedi ’56-os emlékmű. Ő pedig kivitelező, kőfaragó hiányában volt. Jelentkeztem hozzá, és tulajdonképpen így kezdődött el ismeretségünk, majd a szorosabb barátságunk. Azóta, ha felmerül a kérdés, hogy kit tekintek mesteremnek, mindig Melocco Miklóst nevét említem. Egyszer megkérdezte tőlem, miért mondom azt, hogy ő a mesterem, amikor én semmit sem tanultam tőle, ő már készen kapott engem. Akkor elmeséltem neki, mit jelentett számomra, amikor az Ady-oltárt megláttam. Ha Michelangelót megnevezhetem mesteremnek a múltból, akire példaként tekintek, akkor ugyanúgy Miklóst is megnevezhetem a jelenből, annak ellenére, hogy személyesen azelőtt nem ismertük egymást. Innentől kezdve ő is elfogadta ezt.

– Olvastam, hogy készített egy fotóalbumot a saját munkáiról, amin éveken át dolgozott. Honnan jött az ötlet a létrehozására?
– Ez az eddigi munkásságomat feldolgozó „életműalbum”, amiben benne vannak a korábbi katalógusaimban szereplő alkotások is. Egyszer egy interjú kapcsán merült fel a kérdés, hogy mi a hobbim. Akkor gondolkodtam el ezen, hogy nekem tulajdonképpen nincs a szobrászaton kívül más tevékenységem. Kitaláltam, hogy elmegyek fotós­iskolába és megtanulok fotózni. Korábban mindig nagyon jó fotósokat kértem fel a munkáim megörökítésére, de visszatekintve úgy láttam, hogy az alkotók és képeik különböző stílusban működtek. Ahány fotós, annyi stílus, és emiatt arra, hogy egy könyvet létrehozzak belőle, együttesen nem voltak alkalmasak a fotóik. Ez volt a legfontosabb motiváció, amiért fényképezőgépet vettem a kezembe. De készítettem a szobrok mellett fotógrafikákat, tehát már mint önálló műfajt alkalmaztam a megszerzett tudást. Nemcsak lefotóztam egy műtárgyat, hanem egy történetet is létrehoztam belőle. Végül az idő meghozta, hogy belefogjak az albumom elkészítésébe. A könyvszerkesztőm szerint sem voltak alkalmasak a korábbi fotók az eltérő stílus miatt. Így bejártam újra azokat a helyszíneket, ahol a szobraim állnak, és lefotóztam őket. Volt, ahová többször is visszamentem. Nagyon jó időszak volt egyébként, mert nem egyedül jártam végig, hanem a feleségemmel. Nagy hétvégi projektek lettek belőle, elmentünk két-három városba egy-egy hétvégén és fotóztuk a szobraimat. Izgalmas kaland volt kicsit visszamenni az időben és a mai szememmel értékelni a munkáimat.

– Milyen anyagokat részesít a szobrászat során előnyben?
– Klasszikus anyagokat: kő, bronz. Előfordult, hogy dolgoztam fával, de inkább ez a két anyag az, ami leginkább alkalmas a köztérre, a kültérre. Ezeknek a használatát sajátítottam el.

– Mi kell ahhoz, hogy egy bizonyos köztérre egy bizonyos szobor kerüljön?
– Megrendelőre van szükség, mert a szobrászat egy iszonyatosan drága műfaj. Egyedül meg tudok csinálni egy szobrot. Önerőből ki tudom vitelezni, kőbe tudom faragni, bronzba tudom önteni, de ahhoz, hogy kikerüljön egy köztérre, mindenképp kell társadalmi támogatottság. Ha egy bizonyos körnek megvan a szándéka, akik szeretnének egy művet kiállítani, azt gyakorlatilag ők indítják el, ők szerzik meg a helyet hozzá. Én mint szobrász, egyéni alkotó, hiába megyek oda bármelyik önkormányzathoz, nem tudom elérni azt, amit a közösség igen.

– Több monumentális köztéri alkotása is ismert Magyarországon és külföldön. Amikor szobrász lett, tudta, hogy a köztérre is szeretne alkotni?
– Úgy emlékszem, hogy én erre készültem. Amikor kiderült számomra, hogy szobrász leszek, a köztéri szobrászat érdekelt a legjobban. Van egyébként egy másik oldalam is, kiállító művész is vagyok. Így olyan szobrokat is be tudok mutatni, amelyeket köztéren nem lehetne. Ez a két irány váltakozik nálam.

– A klasszikus és a kortárs formavilág között hol helyezi el magát?
– Gyakorlatilag mindkettőhöz sorolom magam. Ez azért érdekes téma, mert úgy húsz éve a műkereskedelem és bizonyos alkotók a kortárs fogalmát kisajátították. Azt mondták, aki klasszikus eszközökkel dolgozik, hiába él napjainkban, az nem kortárs. A figurális művészetet egyszerűen száműzték a kortárs művészetből. Annyira erős volt ez a nyomás, hogy főiskolás koromban felső utasításra egy időre megszüntették az oktatását. Pedig ez már a rendszerváltás után volt, 1993-ban. Aki mégis figurális művészként folytatta volna a pályáját, minden lehetőséget elvettek. Nem kaptak ösztöndíjat, díjakat, nem hívták meg őket kiállításra. Ez nagyon so­káig így volt, mígnem változott a világ, és végre elengedték ezt, hogy a figurális művészet nem lehet kortárs művészet. Napjaink­ban remek oktatás van a Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszékén, jó tanárokkal, akik minden műfajt oktatnak. Szerintem nagyon jó lehetőségeik vannak ma a diákoknak. A művészet itt is és az „életben” is nagyon erősen visszafordult a figurális művészet irányába. A mostani projektek, például a Hauszmann-program hihetetlen mennyiségű szobrászt tud foglalkoztatni. Ha feladat van, akkor pedig minőség is lesz.

– Műveiben gyakran megjelenik a szakralitás, az emberi méltóság, a hit, a nemzeti identitás. Ezek mennyire tudatos értékek az életművében?
– A hitemet nem tudom verbálisan kifejezni, de mindent, amit a hitemről bárki tudni akar, elmondom a szobrai­mon keresztül. A főiskola utolsó esztendejében, a mesterképző befejezésekor egy Corpust készítettem. Az intézményben minden tanév egy kiállítással zárult, a növendékek berendezték műtermeiket és kiállították az az évi munkáikat. A kiállítást végigjárva a főiskola tanáraiból álló zsűri osztályozta az anyagot. Amikor a tanáraim meglátták a Corpusomat a műtermemben, megálltak az ajtóban, és nem léptek be. Azt mondták, ezt a munkát nem kell értékelni, ez az ember már úgyis elhagyja a főiskolát. Ez a magatartás, azt hiszem, sokat elárul az ő hitükről és a lojalitásukról is.

Párkányi Raab Péter a péliföldszentkereszti Via Lucis szoborcsoportjának 2022-es felavatásán. Fotó: Havran Zoltán / MN

– Mit gondol a művész felelősségéről, amikor például egy nemzeti emlékművet készít?
– Nem a felelősség az, ami eszembe jut ilyenkor, hanem a kötelesség. A mi kötelességünk, hogy ebben a formában megemlékezzünk nemzetünk jelentős történelmi eseményeiről. Nagyon szeretek emlékművet készíteni, kifejezetten közel áll hozzám a drámaiságával. Eleinte talán azért szerettem, mert nagyon mély érzéseket hozott ki belőlem, idővel pedig úgy lett az enyém, hogy fölfogtam, ez az én történelmem, a szü­leinké, a nemzetünké.

– Mi a fontosabb ön szerint: a szobor mint maradandó alkotás vagy az üzenete?
– Ezeket nem lehet elválasztani egymástól. Vannak szakmai elődeim, akiknek a történelem viharaiban lebontották a szobraikat. Az anyaország határain túl, de szűkebb hazánkban is sok kiváló szobor megsemmisült. Ezek a szobrok a fizikai létükkel már nem tudják képviselni az üzenetet, amit hordoztak, de ha csak egy kép is fennmaradt róluk, megmarad az üzenet.

A Lugas interjúsorozatában Párkányi Raab Péter Papageorgiu Andrea festőművésznek adta át a stafétát. A vele készült interjúnkat három hét múlva olvashatják.

Borítókép: Párkányi Raab Péter szobrászművész (Fotó: Kurucz Árpád)