Aktuálpolitika nélkül

A Kolozsvári Állami Magyar Színház ezernyi díjjal elhalmozott, Amerikában is otthonosan mozgó igazgatója állította színre a Pesti Színházban Shakespeare II. Richárd című drámáját.

A rideg, időtlen díszlet nagyszínpadon is remekül érvényesülne. Ármány és véres trónviszály Fotó: Dömölky Dániel

Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ezernyi díjjal elhalmozott, Amerikában is otthonosan mozgó igazgatója, mellesleg az Európai Színházi Unió elnöke állította színre a Pesti Színházban Shakespeare ritkán játszott drámáját, a II. Richárdot. Az előadás végén felzúgó vastaps a következetesen végiggondolt rendezői elképzelés kiváló megvalósítóit, Vecsei H. Miklóst és ifj. Vidnyánszky Attilát köszönti.

Valószínű, hogy még a művelt közönségnek sincs fogalma arról, miféle ármánykodás, véres trónviszály zajlott Angliában az 1300-as évek végén. És nem is nagyon kíváncsi rá, a Shakes-peare királydrámái kötetet, ha illendőségből leemeli is a polcról, elmegy a kedve a rengeteg, sokszor karakter nélküli hercegtől, bárótól, főpaptól, akik hol a trón oldalán bukkannak fel, hol titkos találkákon szőnek terveket az uralkodó megbuktatására.

A II. Richárd e tekintetben különösen nehéz olvasmány, ám ha nem akarjuk mindenáron megérteni, ki miért áll ide vagy oda, kit mi indít pártütésre, s átadjuk magunkat a mellékalakok hálójában vergődő főszereplők lelkében dúló érzelmi viharoknak, ha követjük a nagy Edvárd király két unokájának, a trónon ülő

Richárdnak és a benne mélységesen csalódó unokatestvérnek, Henrik Bolingbroke-nak az útját, egyszerre csak örökérvényűnek látjuk a darabot.

Két, egy fészekaljból származó fiatalemberről van szó. Merő véletlen, hogy az apák nemzedékét átugorva ők kerültek trónra, illetve a trón közelébe. Richárd Isten kegyelméből hatalomra jutott, felkent király, aki a dráma kezdetén unokafivérének száműzésével kívánja megmutatni önmagának és a világnak, hogy erőskezű, igazságos uralkodó. Csakhogy túllő a célon, nem hallgat a bölcs öregekre, szórakoztató játéknak érzi a királyságot.

Úgy véli, mindent megengedhet magának. A csúcsra ér, újabb és újabb adókat vet ki, vagyonokat koboz el, hogy birodalmát növelje. Hívei elpárolnak tőle. Henrik, aki Richárddal ellentétben két lábon jár a földön, sereget gyűjt, legyőzi a király nyomorult seregét, és bejelenti igényét a trónra. Richárd érzi, hogy nincs esélye megvédeni a koronáját, de felkent uralkodóként úgy véli, a lemondás szembeszegülés egy felsőbb akarattal. Érzi a bajt Henrik is, börtönbe záratja Richárdot, majd halálában magára hagyja (ha nem ő ölette is meg a törvényes uralkodót, nem tett semmit a meggyilkolása ellen). Meghalt a király, éljen a király? Az előadás utolsó jelenetében Henrik a hátán vonszolja halott unokafivérét, a törvényes királyt. Mindnyájan érezzük, hogy a halott szellemétől soha nem fog szabadulni. Hogy valami most véget ért. És valóban, innen egyenes út vezet III. Richárdhoz, aki a királyné rémálmában meg is jelenik. Ezzel, az eredeti darabból hiányzó jelzéssel adja a rendező a közönség tudtára, hogy Richárd és Henrik harcának milyen következményei lesznek.

Tompa Gábor állandó munkatársával, a költőként és drámaíróként egyaránt ismert, a kolozsvári színház művészeti vezetőjeként dolgozó Visky András dramaturggal úgy döntött, hogy a néző figyelmét kizárólag a két fiatal férfi, a regnáló és a leendő király kapcsolatára irányítja. Nem Shakespeare ellenére teszik, sőt. Felerősítik, ami a darabban megragadó, halványítják, ami erőtlen. Nem félnek a hosszú monológoktól, de nem adnak teret a sok-sok ingatag jellemnek. Sőt aláhúzzák jelentéktelenségüket azzal, hogy több szerepet bíznak egy-egy színészre.

A II. Richárdot – a színháztörténetből tudjuk – akkor tűzik műsorra, ha a színházaknak a két főszerepre kivételes képességű jelöltjeik vannak. Akik sikerre vihetik ezt a költői szépségben gazdag, nehezen befogadható darabot, amely most Spiró György új, remekül érvényesülő fordításában kerül színre. Ez a szöveg egyszerre archaikus és modern, fennkölt és játékos.

A rideg, időtlen díszlet nagyszínpadon is remekül érvényesülne. Ármány és véres trónviszály
Fotó: Dömölky Dániel

A Vígszínházban közel negyven éve a Gálffi László–Lukács Sándor-kettős hódította meg a közönséget a II. Richárdban. Most hasonlóan tüneményes párossal találkozhatunk. Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila nem pusztán eljátssza, hanem megéli a két unokatestvér bonyolult, szeretettel, gyűlölettel, vetélkedéssel és féltékenységgel teli kapcsolatát. Rég vártunk új sztárokra, s most úgy tűnik, a színház okosan épít kivételes képességeikre. Felejthetetlen pillanataik vannak. Rajtuk kívül az egykori Henrik Bolingbroke, Lukács Sándor remekel a bölcs York hercegének szerepében. A társulat többi tagja alázattal szolgálja az előadást.

Antal Csaba rideg, időtlen díszlete nagyszínpadon is remekül érvényesülne. Kitágítja a teret. Kiss Beatrix jelmezei a rendezői elképzelésnek megfelelően egyszerre idézik a múltat és a jelent.

Az évad kiemelkedő előadását láthatjuk a Pesti Színházban. Végre rossz ízű aktuálpolitikai célzások nélkül szólították meg a közönséget, végre nagykorúnak tekintetik a nézőket.

(Shakespeare: II. Richárd. Pesti Színház, bemutató: 2019. december 21.)