Kiszakított harisnya

A határon túli magyar vonatkozású műemlékek programjának lebonyo­lítójaként ugyanazon a terepen mozog, mint korábban néptáncgyűjtőként. ­Figyelemmel kíséri, ahogy a modernitás hívei lassanként ráébrednek, mekkora értéket képvisel egy középkori ­szellemi központ. Diószegi ­Lászlónak a rázós utak ellenére sincs terhére­ ­mindez, annyira szereti a Kárpát-medencét.

Fotó: Havran Zoltán

– Abban a korban szocializálódott, amikor a határon túli magyarság megemlítésével nem illett próbára tenni a szocialista országok barátságát. Mi indította el mégis ezen a pályán?

– Családomban kicsi gyerekkorom óta téma volt Erdély, már csak azért is, mert anyukám Szentegyházasfalun született. Az erdélyi rokonok, ha jöttek hozzánk, nálunk laktak, mindennapjaink természetes részévé váltak. Nemzeti elkötelezettségű fiatalemberként keveredtem a táncházmozgalomba, és lettem Erdély-járó magam is, az egyetemi csoportban én voltam az, aki a határon túli magyarsággal kapcsolatos kis­előadásokat rendszeresen elvállalta. A Bartók táncegyüttesben kezdtem el táncolni, mesterem, Tímár Sándor biztatására készítettem koreográfiákat, és kipróbáltam magam tánctanárként is. Feleségemmel, Gaug Ágnessel létrehoztunk egy kamara-néptáncegyüttest – ez volt a Bartók Stúdió –, majd megalapítottuk a Válaszút Táncegyüttest. A rendszerváltozás után sorra alakultak a szövetségek, 1993-ban több együttessel közösen mi is megalapítottuk a Martin György Néptáncszövetséget, amelynek az elnöke lettem. Ma Magyarországon több tízezren táncolnak – gyerekek és felnőttek –, csak a Csoóri Sándor Program keretében közel ezer táncegyüttes pályázott támogatásra a Kárpát-medencében. Ez mind amatőr, de a színvonalat tekintve több közülük professzionális. Óriási az átjárás, az amatőr világból kerülnek táncosok az országban működő három hivatásos együttes – a Magyar Állami Népi Együttes, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vagy a kisebb létszámú BM Duna Művészegyüttes – valamelyikébe. Csoportos művészeti ágról van szó, ezért meghatározó a közösség összetartó ereje: egy amatőr táncegyüttesnél, ahol sem a fizetés, sem az egzisztencia nem kényszerít együttlétre, igenis meglátszik a belső kohézió és az egymás iránti szeretet a művészeti alkotáson is. Ezt mindig nagyon fontosnak tartottam, engem is magával ragadott az ügyszeretet, miközben párhuzamosan – a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársaként – szintén határon túli magyarokkal, csángókkal foglalkoztam.

– Hogyan jött ehhez még a műemlékvédelem is?

– A 90-es évek közepe táján már a Teleki László Alapítvány igazgatója voltam, amikor felkértek arra, vállaljunk szerepet a határon túli magyar vonatkozású műemlékek programjának lebonyolításában. Technikai jellegű megkeresés volt, de a határon túli ismeretségeim miatt nem csupán száraz adminisztrációt jelentett.

Fotó: Havran Zoltán

– Könnyen alkalmazkodott az új helyzethez?

– Alapigazság, hogy az ember az egyetemen nem egyszerűen tudást kap, hanem azt a képességet is elsajátítja, amellyel további tudást szerezhet. Miután belekerültem a műemlékvédelembe, éveken át figyeltem, tanultam, olvastam és hallgattam – nem kívülállóként bonyolítom le tehát a programokat. Nagy hasznát veszem annak is, hogy néptáncgyűjtőként ugyanezen a terepen mozogtam: a határon túli pályázatok keretében döntően falusi templomokat újítunk föl, és a presbitériumokban, gyülekezetekben olyan emberekkel találkozom, akiknél annak idején még a táncot és az éneket gyűjtöttem. Összekapcsolódnak a szálak. Tudom, hogyan lehet eredményesen beszélni velük – talán tudom. A többségnél sikerrel járunk, bár amikor a szakemberek egyedülállóan nívós falképekre bukkantak Visk középkori eredetű református templomában, a gyülekezet hallani sem akart arról, hogy ezentúl szentek díszítsék a fehér falakat. Öt évbe került, mire a presbitérium hozzájárult a műemlék feltárásához, azzal a szigorú megkötéssel, hogy utána visszatakarjuk. El kellett fogadnunk a feltételeket, mert az ő világuk így teljes.

– A program végrehajtójaként nyomást gyakorolhat rájuk?

– A magyar állam támogatását többnyire szívesen fogadják – bár erre is találni ellenpéldát. Már a legelső évben a látókörünkbe került Tiszabökény Árpád-kori temploma. Évről évre romlik az állapota, de a mai napig sem tudtuk elérni, hogy elfogadják a segítségünket. Majd ők megcsinálják, mondják, és szakértelem híján bizony sokszor visszafordíthatatlan károkat okoznak.

A templomból kidobott padok jellegtelen mázolása alatt például értékes díszítő festésre figyelt fel az a restaurátor kollégánk, aki éppen a szemközt lévő görögkatolikus templomban dolgozott. Máshol is találkoztunk olyan esettel, hogy a presbitérium ki akarta dobni a gyönyörűen festett barokk padozatot, mert a deszkája kiszakította az asszonyok harisnyáját. Szerencsére sokkal több a sikeres példa, azt azonban látni kell, hogy minden közösségnek megvannak az axiómái, amelyeken nem tudunk változtatni. Ugyanakkor elmondható, a helyreállításoknak köszönhetően is erősödik a turizmus, és a helyi szálláshelyek forgalma egyre nő. Összességében azonban a központosított oktatás, a gazdasági és demográfiai folyamatok a falvak fejlődése ellen hatnak. Jellemző reakciónak tartom a csetfalvait, ahol a gyülekezet a sajátja helyett inkább a szomszédban épülő, modern görögkatolikus templomért lelkesedett a kilencvenes években. Majd megújult a reformátusok középkori eredetű temploma, benne a festett fa karzatmellvéd, és akkor már azzal is szívesen büszkélkedtek. Aztán emlékezetes példa a huszti, ahol az ortodox pópa is eljött, és csodájára járt, milyen szép lett a református istenháza. Erre a hívek is ráébredtek, tényleg, milyen szép és mekkora értéket képvisel az ő XIV. századi műemlékük. Magyarország egyik legrégibb református egyházközösségéről beszélek, amelynek a szomszédságában már ott emelkedik a pópa csiricsáré aranykupolás temploma.

Érkeznek a gyülekezet tagjai az erdélyi Farnas református templomához, amelynek felújították a haranglábát
Fotó: MTI–Biró István

– A műemlékvédelem hathat a kisebbségben élő magyarság önképére?

– Nem tapasztalom, hogy a határon túli magyar közösségekben kivagyiság volna, bár az ezeréves múlt miatt azért megbújik bennük némi büszkeség. Helyi szinten nincsenek is emiatt ellentétek. Nem lenne életszerű: a mezőségi falvakban évszázadok óta több nemzetiség él békében, még ha elkülönülten is, mert vegyes házasság a legutóbbi időkig nem nagyon fordult elő.

A konfliktusokat mindig magas politikai körökben, Bukarestben, Pozsonyban, Kijevben gerjesztik, és ültetik át a helyi közegbe. Velünk is előfordult, hogy a hivatal belepiszkált a munkánkba, és egy középkori eredetű templom esetében érdekes módon a XIX. századi állapot helyreállításához ragaszkodott.

– Miért éppen ahhoz?

– Mert finoman szólva nem kedveli, ami középkori és magyar. Ezt persze nem nyilvánította ki hivatalosan.

– Ilyenkor kompromisszumot kötnek?

– A történelmi hitelesség kérdésében nem engedhetünk. Drámai a kelet-közép-európai kisállamok gyermekbetegsége: ahelyett, hogy megbecsülnék, inkább el akarják tüntetni az értéket, ha az elsősorban magyar. De ennek el kell múlnia. Előbb-utóbb megértik, Közép-Európa közös érték – és persze közös szomorúság is sokszor. Hatalmas művészettörténeti szenzációt keltett Kiszsolna, amikor az észak-erdélyi település szász templomában felfedezték egy elpusztult Giotto-mozaik freskómásolatát. Direkt román kivitelezőt vittünk a helyszínre, hogy ne sértsük a lakosság érzékenységét, de még így sem adtak a helyiek sem vizet, sem áramot, semmilyen segítséget. Ez ugyan már a harmadik nemzedék, amely zavartalanul élhet az elmenekült szászok portáján, de a kisagyukban akkor is megbújik a félelem: ha itt ez a nagy felhajtás, előbb-utóbb megjelenik a Johan bácsi, és azt fogja mondani, adjátok vissza a házamat. Másrészt a pópa machinált az evangélikus templom földjével, és attól tartott, a végén még az is kiderül. Ilyen triviális magyarázatok állhatnak évszázados műemlékek hátterében. Ugyanakkor a Kárpát-medencében mára felnőtt egy új nemzedék, amelynek tagjai számára ez a nacionalista, frusztrált létezésmód ismeretlen. Nagyon sok fiatal értelmiségi partner a munkánkban. Változik a világ: a kilencvenes években nagyobb falakba ütköztünk, részünk volt sok hivatali packázásban. Persze az is igaz, hogy manapság az embereket egészen más foglalkoztatja: Romániában például a húszmilliós lakosság egynegyede – ötmillió ember! – külföldön dolgozik.

A nagy társadalmi mozgások mellett elképzelhető, hogy háttérbe szorul, mi zajlik éppen egy erdélyi kis faluban.