– A képzőművészeti gimnáziumot üveg szakon kezdtem, a fémről szóló ismereteimet apámtól tanultam, aki szobrász és érmész volt. Bronzzal dolgozott, de nála láttam meg a rezet is, amely már akkor nagyon megtetszett. Aztán átmentem ötvös szakra, és megtanultam az anyagismeretet, a technikákat. Amikor pedig az érettségi után egy évig a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgoztam, a kezembe került a honfoglalás korától őrzött minden fémtárgy. Később sokat tanultam a tatabányai turulszobor restaurálásából, majd a Néprajzi Múzeum tetején lévő három lovas szoboréból. A rézlemez domborítását az apámnál láttam, de csak kis darabokét, nem akkorákat, mint amilyenekkel azután én kezdtem el dolgozni. Ez már a főiskolán történt, ahol a mesterem, Engelsz József nyitotta ki előttem ezt a kaput. Amúgy is szigorú volt velem, azt mondta, aki műteremben nőtt fel, attól háromszor annyit követel. Ő még az apámtól tanult mintázni. Akkor nem örültem a megkülönböztetésnek, utóbb már igen. Tehát a főiskolán lett a rézlemeztechnikából plasztika. Illetve először még csak lemezkép. Az első 1974-ben a pápai anyakönyvvezetői hivatalban volt látható, ahová lámpákat is készítettem. Felvetette a belsőépítész, hogy jó lenne a főfalra valami záró plasztika. Készítettem rézlemezből egy képet, két stilizált kezet, amelyek életfát tartanak. Később a miskolci képcsarnok bemutatótermében dolgoztunk, ahol mondták: jó lenne valami oszlopburkolat. Az első rézszobraimat, a négy evangelistát 1984-ben készítettem el. Mindig az arccal kezdem, az arc és a kéz fontos a számomra, azután készül el a test és rá a ruha. A Hunyadi-szobor azért 600 kiló, mert páncélos vitézt ábrázol. A „páncélt” rá kellett tenni.