Tényleg nagyon megdöbbentő, hogy a ragadozók nem spenótot esznek reggelire. A száz éve kipusztult farkasok végre visszakószáltak maradék 93 ezer négyzetkilométeres országunk területére, él belőlük néhány falka északon, erre egyes zsurnaliszták megdöbbennek azon, ha a szerencsétlenek végre jóllaknak. De még ha csak ennyi történne! Mert arrafelé nem ritkák az illegális farkashajtások, és a vadászok időnként különböző mérgeket is kitesznek a farkasok területén. (Miközben a farkas fokozottan védett állat.) Mindkét tevékenység bűncselekmény, de idehaza olyan erős a vadászlobbi, hogy még soha senkinek nem lett baja emiatt.
A huszonegyedik században élünk, százötven évvel azután, hogy Herman Ottó közölte: a természetben nincs hasznos meg káros, csak szükséges van, de ezt a tanítást sokaknak a mai napig nem sikerült interiorizálniuk. Ha egy vadász meglő egy szebb agancsú bikát, csodájára járnak, de ha a farkasok végeznek vele, megszólal a vadászok hörgőkórusa.
Én nem vagyok megrögzött vadászgyűlölő. Amikor értelmiségi beszélgetések alkalmával a beltenyésztett pesti széplelkek elkezdik kórusban szidni a vadászatot – amit közelről sosem láttak, tehát fogalmuk sincs róla, miről beszélnek –, általában csitítólag szólok közbe. Én is horgásztam sokáig, tudom, milyen a zsákmányolási ösztön, milyen az, amikor húzza a hal az ember kezét. Nekem tehát semmi bajom a vadászokkal, egészen addig a pillanatig, amíg a természetvédelmi törvényt tiszteletben tartják. Csakhogy a visszatelepült nagyragadozókat a vadászok nagy része – és sajnos a hivatásos vadászok nagy része is – vérszomjas, kiirtandó lénynek tekinti, és ezt a véleményét négyszemközti beszélgetésekben nem is rejti véka alá.
És ez innentől szellemi kérdés. Az a vadász, aki képtelen felfogni, hogy a természet nem őérte van, szellemileg csökött. Aki nem képes megérteni, hogy az erdő nem szarvas-, őz-, vaddisznó-, dám- és muflonraktár, hanem élő, lélegző organizmus, amelyben ragadozók is élnek, az nem egészen százas. A probléma az, hogy ezeknél van a puska.
Az embernek ilyenkor Széchenyi Zsigmond jut eszébe, az eltűnt – vagy tán sosem létezett – magyar vadászati kultúra, no meg azok az ismerősei és barátai, akik vadőrként vagy úrvadászként mélyen lenézik a védett ragadozókat illegálisan pusztító csőcseléket, és ahol tehetik, igyekeznek kártételüket csökkenteni, szemléletüket formálni, lődühüket puhítani.
Hogy ez nemigen sikerül, annak oka az, hogy ezeknek a lövöldöző marháknak nincs szemléletük. Mert a szemlélet azt jelenti, hogy a szubjektum önnön tudata a priori struktúráit tapasztalati anyaggal tölti föl, és így megismeri a világot. Ez a homo sapiens képessége. Most azonban a homo destructionis-ról van szó.
A fogyasztói társadalom, úgy látszik, bekebelezte a magyar erdőket is. Az erdő legyen egy nagy, békés közért, ahová puskánkkal elballagunk, ha őzpörköltet akarunk enni. Lehetőleg minden ehetőt mi együnk meg, minden trófeás vadat mi lőjünk meg. Ha egy ragadozó leránt egy szarvast, azt mondjuk rá: vérszomjas. Talán inkább a tükörbe kellene nézni.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
