Tényleg nagyon megdöbbentő, hogy a ragadozók nem spenótot esznek reggelire. A száz éve kipusztult farkasok végre visszakószáltak maradék 93 ezer négyzetkilométeres országunk területére, él belőlük néhány falka északon, erre egyes zsurnaliszták megdöbbennek azon, ha a szerencsétlenek végre jóllaknak. De még ha csak ennyi történne! Mert arrafelé nem ritkák az illegális farkashajtások, és a vadászok időnként különböző mérgeket is kitesznek a farkasok területén. (Miközben a farkas fokozottan védett állat.) Mindkét tevékenység bűncselekmény, de idehaza olyan erős a vadászlobbi, hogy még soha senkinek nem lett baja emiatt.
A huszonegyedik században élünk, százötven évvel azután, hogy Herman Ottó közölte: a természetben nincs hasznos meg káros, csak szükséges van, de ezt a tanítást sokaknak a mai napig nem sikerült interiorizálniuk. Ha egy vadász meglő egy szebb agancsú bikát, csodájára járnak, de ha a farkasok végeznek vele, megszólal a vadászok hörgőkórusa.
Én nem vagyok megrögzött vadászgyűlölő. Amikor értelmiségi beszélgetések alkalmával a beltenyésztett pesti széplelkek elkezdik kórusban szidni a vadászatot – amit közelről sosem láttak, tehát fogalmuk sincs róla, miről beszélnek –, általában csitítólag szólok közbe. Én is horgásztam sokáig, tudom, milyen a zsákmányolási ösztön, milyen az, amikor húzza a hal az ember kezét. Nekem tehát semmi bajom a vadászokkal, egészen addig a pillanatig, amíg a természetvédelmi törvényt tiszteletben tartják. Csakhogy a visszatelepült nagyragadozókat a vadászok nagy része – és sajnos a hivatásos vadászok nagy része is – vérszomjas, kiirtandó lénynek tekinti, és ezt a véleményét négyszemközti beszélgetésekben nem is rejti véka alá.
És ez innentől szellemi kérdés. Az a vadász, aki képtelen felfogni, hogy a természet nem őérte van, szellemileg csökött. Aki nem képes megérteni, hogy az erdő nem szarvas-, őz-, vaddisznó-, dám- és muflonraktár, hanem élő, lélegző organizmus, amelyben ragadozók is élnek, az nem egészen százas. A probléma az, hogy ezeknél van a puska.
