időjárás -1°C Ingrid , Ágota 2023. február 5.
logo

Oda. Vissza.

Végh Attila
2022.11.11. 07:30 2022.11.11. 13:10
Oda. Vissza.

Valamikor régen, a Művész mozi előtt történt. (Akkoriban persze más neve volt a mozinak, de mindenki Művésznek hívta. A Lenin körutat pedig, ahová kiléptem az épületből, Nagykörútnak. És így tovább: a Népköztársaság útját Andrássy útnak, a November 7. teret Oktogonnak. Nem szerette a nép a komcsi neveket.) Egy katartikus filmet néztem meg éppen. Az élménytől kábán álltam a mozi előtt. Akkor tudatosult bennem először, hogy mindig ugyanaz történik velem ilyenkor: elkap egy érzés, amely azt súgja, hogy most minden meg fog változni. Hogy mi fog megváltozni és miképpen, az sosem volt világos előttem, csak annyit éreztem: lehetetlen, hogy ezek után a világ ugyanúgy folyjon tovább, mint eddig. Tényleg nem tudom, mit vártam a világtól. Talán hogy az utcán a járókelők ismeretlenül egymás nyakába boruljanak, és amerre megyek, a szeretet elborítsa a várost, hiszen – és ez a katarzis hatása alatt mindig világosan érződött – a felszínes létezésnek ezennel ünnepélyesen vége. Véget vetett neki a mű, amelyet átéltem, mert megváltoztatott, visszavitt archaikus, valódi, őseredeti, legtisztább önmagamba, és mivel ennek a méltóságteljes megvilágosodásnak lényegi mozzanata, hogy lebontotta individuális héjamat, lehetetlen, hogy ezt csak én érezzem, egyedül. Ezt mindenkinek éreznie kell most, még azoknak is, akik, mialatt mi, nézők odabent megtaláltuk legmélyebb önmagunkat, az utcán lófráltak, vásárolgattak vagy épp siettek haza a munkából.

Tudom, hogy hülyén hangzik mindez, de a megvilágosodás lényege éppen az, hogy ami egyébként hülyén hangzik, arról kiderül, hogy a legmélyebb létigazság. És most, megöregedve, lehiggadva, fényévekre távolodva az effajta élményektől, most is tudom, hogy nem vagyok, nem voltam őrült, mert valójában éppen annak kellett volna minden ilyen alkalommal történnie, amit vártam: lelki forradalomnak, a szeretet totális kiáradásának. Ami fölrobbant a színpadon, ami kicsapott a filmvászonból, az lángra lobbantotta bennünk, nézőkben az ősi tüzet. Ez a hő elégette saját, egyéni körvonalainkat, és valahogy, titokzatos módon feloldódtunk egymásban. Ha most, az előadás végeztével nem hernyózna azonnal a tömeg kifelé, hanem maradna és az emberek beszélgetésbe elegyednének, talán megtörténhetne a természetes csoda.

De soha nem így esett. A mozi- vagy színházfolyosó volt mindig a zsilipkamra. A nagykörútra kilépve kiegyenlítődött a nyomás; az utcán azt kellett látnom, hogy semmi nem történt, minden megy tovább ugyanúgy, és mire a villamosmegállóhoz értem, szépen visszaszürkült bennem is minden. Egy pillanatra fölizzott a hamu, aztán kihűlt. Ez volt az a pillanat, amikor elfogott az undor. Vagy legalábbis valami létfájdalom. Mintha az előadáson megnyílt volna előttem az ősmítoszok bozótja, és beleshettem volna a vágyott, aranyfényű világba, ahol kéklő diólombok alatt, aszphodélosz-mezőkön sétálnak a kithónba öltözött bölcsek, akik még méltósággal viselték sorsukat, mert otthon voltak saját világukban, mert a szépség mámorának és a borzalomnak ugyanolyan intenzitással adták át magukat, és nem akartak a lét legmélyebb titkaiból keresztrejtvényt gyártani, mert tudták, hogy ha mindazt, ami a léthatárokon túl gomolyog, beráncigálják az élet körébe, akkor mindennek vége. A moziból az utcára lépve aztán a mítosz lombjai összecsukódtak, maradt a köznapi valóság. Vissza a Művész moziból a Lenin körútra.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)

Akarat és képzet

„Te mit csinálsz?” – kérdezte. „Megölöm” – feleltem. „De miért?” Ekkor döbbentem rá, hogy mit művelek.

 

Merítő

Az ezüst ösvény

A dosszié összes cikke
Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.