De soha nem így esett. A mozi- vagy színházfolyosó volt mindig a zsilipkamra. A nagykörútra kilépve kiegyenlítődött a nyomás; az utcán azt kellett látnom, hogy semmi nem történt, minden megy tovább ugyanúgy, és mire a villamosmegállóhoz értem, szépen visszaszürkült bennem is minden. Egy pillanatra fölizzott a hamu, aztán kihűlt. Ez volt az a pillanat, amikor elfogott az undor. Vagy legalábbis valami létfájdalom. Mintha az előadáson megnyílt volna előttem az ősmítoszok bozótja, és beleshettem volna a vágyott, aranyfényű világba, ahol kéklő diólombok alatt, aszphodélosz-mezőkön sétálnak a kithónba öltözött bölcsek, akik még méltósággal viselték sorsukat, mert otthon voltak saját világukban, mert a szépség mámorának és a borzalomnak ugyanolyan intenzitással adták át magukat, és nem akartak a lét legmélyebb titkaiból keresztrejtvényt gyártani, mert tudták, hogy ha mindazt, ami a léthatárokon túl gomolyog, beráncigálják az élet körébe, akkor mindennek vége. A moziból az utcára lépve aztán a mítosz lombjai összecsukódtak, maradt a köznapi valóság. Vissza a Művész moziból a Lenin körútra.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
