Dühbe guru tanításai, IV.

Mije van az embernek? Szabad választása az élet nagy fordulópontjain, vagy eleve elrendelt végzete?

Fiaim és lányaim, ma egy régi nagy dilemmáról fogok beszélni. Lebeg a vizek fölött, lebeg a fejünk fölött, lebeg a történelem fölött egy hatalmas kérdés. Szabadság vagy sors? Mije van az embernek? Szabad választása az élet nagy fordulópontjain, vagy eleve elrendelt végzete? Ha az előbbi, akkor az ember minek alapján választ? Puszta hangulat, vagy netán a körülmények véletlen összjátéka alapján? Ha pedig az utóbbi, ha tehát rendelt sorsunk van, akkor honnan az elrendelés? Az istenektől, vagy netán a lelki alkatnak nevezett mini zsarnoktól, aki bennünk trónol?

Amint látjuk, a helyzet megoldhatatlannak tűnik: ha az ember szabad, akkor a szabadon meghozott döntés alapjaiban mindig ott bujkálhat a determinisztikus elem, a sors. Ha az ember sorsa játéka, akkor a sorsszerűnek érzettben ott bujkálhat a szabadság, hogy mit tekintünk jelnek, és melyik jelet tekintjük sorsszerűnek. Ezen a ponton még az is felmerülhet bennünk (szinte sorsszerűen), hogy szabadság és sors talán egy és ugyanaz.

Mindig utáltam a matematikát, de most talán jót tesz, ha egyszerűsítünk. 

Ha a szabadsággal egyszerűsítjük az egyenletet, a végeredmény egészen elfogadható: minden döntésünk, érzésünk és gondolatunk mögött megbújnak annak előfeltételei, amelyek azonban annyira számosak és kifürkészhetetlenek, hogy méltán nevezhetjük őket a sors akaratának. 

Persze bizonyos helyzetekben mindig dönthetünk úgy, hogy most kivételesen nem eddigi szokásainkat követjük, hanem – talán magunk sem tudjuk, miért – mintegy fellázadva saját alkatunk ellen, másképp cselekszünk, mint ahogy magunktól előzőleg vártuk, de hát a hangulat is sok összetevős motiváció, melynek okai szintén kimeríthetetlenek és kideríthetetlenek.

Ha a sorssal egyszerűsítünk, akkor sem történik tragédia. Élünk, sodródunk, találkozunk emberekkel, teszünk-veszünk, belekezdünk új dolgokba, más dolgokat megununk, ahogy jólesik. Ne higgyük, hogy ez a véletlenszerűség lefokozza az emberlét értékét. Épp ellenkezőleg: arról tanúskodik, hogy szervesen együtt hullámzunk a világtelevénnyel, érzőn úszunk benne, és talán épp azért lehetünk boldogok, mert eszünkbe sem jut, hogy teoretizáljuk azt, ami fölötte áll mindenféle teóriának: az áramló életet.

Még az is lehet, hogy ha a dilemma ellenfogalmainak bármelyikével egyszerűsítünk, éppen az életünket kapjuk meg. A mindent sorsszerűnek érző, megélő embert éppúgy szubhumán kreatúrának látom, mint ellentétét, az önnön szabadságába vetett hitben tobzódót. Előbbiből a túltengő alázat robotot csinál, utóbbiból az alázat hiánya öntelt hólyagot. Lám, lám, megint Arisztotelészbe botlunk: az alázatban is leghelyesebb a középút. Vagy ahogy a szállóige csiripeli: ha rám hallgattok, akkor azt csináltok, amit akartok.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)