Karikó Katalin nem az elismerésekért dolgozott

Csordultig telt hétfő délután az MTA nagyterme, így a szomszédos helyiséget is meg kellett nyitni az érdeklődők előtt. Fiatalok, középkorúak és örökifjú idősek érkeztek az akadémiai székházba azért, hogy megtudják, Karikó Katalin szerint mi a célja a kutatásnak. Melyik a fontosabb: a tudományos problémák megértése vagy a tudományos előmenetel? Hogyan definiáljuk a sikert?

Karikó Katalin az MTA-n. Ifjú kutatóknak tart előadást. Fotó: Teknős Miklós

Életre szóló tanulság volt az 1977-ben nekiszegezett kérdés: egy munkatársa arról kérdezte, mi a véleménye a Voyager űrszondákról. Abban a pillanatban fogalma sem volt arról, hogy mik azok, pedig egy igazi kutatónak ismernie kell más tudományok eredményeit, történéseit.

Több évtizedes pályafutása alatt megtapasztalta, hogy a kutatók zömének hozzáállása megváltozik az idők folyamán. Eleinte kizárólag a kutatásra, a tudományra koncentrálnak, majd ahogy jönnek az eredmények, egyre több idő megy el a pályázatok írására, a kutatócsoport megalapítására, növelésére, az előléptetéssel járó tevékenységekre. Mintha már nem a tudomány művelése lenne a cél, hanem csupán eszköz. – A külvilág szemében most sikeres kutató vagyok, de amikor valóban sikeres voltam, amikor jöttek az eredmények, azt mások nem látták sikernek – utalt arra, hogy minden viszonylagos.

Semmit sem adnak ingyen, de aki akar, általában célba ér. Fotó: Teknős Miklós

A kutatónők esetében általában felmerül, hogyan egyeztethető össze a család és a kutatás. – Megfelelő házastársat kell választani! Olyat, aki megérti, hogy egy nőnek is lehetnek álmai – mondta nevetve Karikó Katalin. Az Egyesült Államokban csak magukra számíthattak. Meghökkentő élmény volt, hogy a laborjában nem voltak ablakok, ellenben csótányok futkároztak mindenütt. Nem erre számított.

Érdekes párhuzamot vont a lánya sportpályafutása és a saját munkája között. Zsuzsa kétszeres olimpiai és többszörös világbajnok evezős. Ahogy egy evezős sem látja a célt, csak sejti a jó irányt, hiszen háttal ülve húzza a lapátokat, egy kutató is csak remélheti, hogy a kísérletei eredményt hoznak. 

Karikó Katalint egyébként nem az elismerések mozgatták, hiszen közel ötven éven keresztül nem honorálták díjakkal a munkásságát. Ha a díjakért élt volna, akkor korábban át kellett volna nyergelnie más pályára. Az is kiderült, hogy négyszer küldték el az állásából, de nem tört meg.

Stresszes időszakokban bővelkedett a pályája, de megtanulta, az a fontos, hogy ő mit tud tenni. Amin nem változtathat, arra felesleges az időt fecsérelni.

Sokszor megtapasztalta, hogy a komfortzónát időnként el kell hagyni, mert az elkényelmesedésből nem lesz felfedezés. Álmodni kell, célokat kitűzni és hinni magunkban. – Ha nem hiszel magadban, el se kezd ezt a pályát – üzeni a világszerte ünnepelt kutató, aki szerint ha az ember látja a fejlődést, erőt ad neki. Kellenek a pozitív élmények, de ha nincsenek, akkor tényleg váltani kell. A biokémikus azt tapasztalja, hogy minél kevesebbet tud valaki, annál biztosabb a tudásában. Önmagán pedig azt látja, hogy minél többet olvas, annál világosabb, hogy mennyi mindent nem ismer.

Ami ötven éven át elkerülte, az most szinte mindennapos élmény. Egyik legutóbbi elismerésként a Harvard Egyetem fogadta díszdoktorrá. Az első díszdoktori címet 1753-ban Benjamin Franklin kapta. De szerepel a névsorban – többek között – Albert Einsten (1935), Winston Churchill (1942), Leonard Bernstein (1967), Stephen W. Hawking (1990), Vaclav Havel (1995) , Arthur Miller (1997), Meryl Streep (2010).

A Harvard Egyetem díszdoktorai között Karikó Katalin az egyetlen magyar.

Borítókép: Karikó Katalin fiatal kutatók között az MTA-n (Fotó: Teknős Miklós)