S aztán ott van nekem még a Borsalino, 1970-ből, s benne a másik ikon, Alain Delon. Ha pedig mélyebb intellektust szeretnék kamaszosan képzelni magamnak, leülök a Kifulladásig elé, és azt sem fogom megbánni. Miképpen a Félelem a város felett megunhatatlan izgalmait vagy a Szabadlábon Velencében derűjét sem.
Semmit sem, ami Belmondo.
Delon nyilatkozta évekkel ezelőtt, hogy nem érti és nem is akarja megérteni ezt a világot. Belmondo sem értette. És nem is kell megérteni. Ez a világ Rosen felügyelő maga, akinek „rothadt az agya”, s akit Belmondo olyan vadnyugatias párbajban lő agyon A Profiban.
Már akkor kikezdték őt és filmjeit, amikor még élt, s most majd biztosan rákerül a törlendők listájára, mint annyi sok más csoda, például szegény Louis de Funès vagy Catherine Deneuve – s minden, ami szép, ami normális, ami élet, hogy a semmi lépjen a helyére. De Bolond Pierrot itt marad velünk örökre, s a ma ligne de chance – vagyis: a mi szerencsénk.
Ez a mi szerencsénk.
Mi vagyunk ugyanis a legutolsók, akik élhettünk a normális világban, s akiknek még volt hova vágyakozniuk, mi vagyunk a legutolsók, akiknek még volt emberhez méltó gondjuk.
39-szer vagy 38-szor láttam A Profit. 39-szer vagy 38-szor izgultam át a végét, s reménykedem újra és újra, hogy a helikopter felé ballagó Joss Beaumont őrnagyot mégsem lövik le. De mindig elhangzik a parancs: „Meg kell állítani!” – és a képességtelen, ostoba és gonosz Farges felügyelőhelyettes megállítja. Megöli.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!