Fölállva tapsolták a magyar himnuszt a lengyel szurkolók tegnap este a varsói Nemzeti Stadionban. A térdeplő angolok korábban kifütyülték a mi himnuszunkat (is) – a lengyelek megtapsolták. Hogy végül győzött a magyar válogatott, mellékes, nagyjából senkit sem érdekel ezek után. A tegnapi este a tapsról szólt, amely még sokáig melegíti majd a szívünket, lelkünket.

Szavakkal nehezen leírható érzések kavarognak az emberben. Egy évezredes, vagy talán annál is régebbre nyúló, megingathatatlan barátság, két testvérnép sorsközössége, a csatatéren együtt kivívott győzelmek és elszenvedett bukások, közös uralkodóink és szabadságharcosaink sora. Két jóravaló, büszke nemzet, amely nem gyarmatosított, fosztott ki, hajtott rabigába idegen országokat. Cserébe hol a Nyugat, hol a Kelet tiport le minket, rajzolta át országainkat, tologatta önkényesen a határainkat, irtotta milliószámra nemzeteinket. Ugyanaz a hit és szabadságvágy, ugyanazok az eszmények irányítottak minket évszázadokig.

És lám, most is! Ma is együtt állunk a vártán!

Együtt védjük határainkat a Nyugat által ránk szabadított barbár hordák, a szervezett népvándoroltatás ellen. S együtt harcolunk az eszét és lelkét vesztett, Szodomává lett Nyugat perverz zsarolásaival, terrorizmusával szemben. Jogállamisági és kötelezettségszegési eljárások, genderőrület, szivárványos métely, kötelező térdeplés, keresztényüldözés, LMBTQ-nevelés az óvodásoknak, nihil és fertő – tankok és blitzkrieg helyett most ezekkel támad a Nyugat. És mi megint és újra védekezünk. Együtt. Lengyel és magyar.

Mi védjük a normalitást, a józan észt, évezredes hagyományainkat, a keresztény hitet és kultúrát, a valódi európai eszményeket. A tegnapi vastaps mindannyiunknak szólt: lengyeleknek, magyaroknak, s azoknak, akik csatlakoznak hozzánk. Mert mi vagyunk Közép-Európa. És már csak mi maradtunk Európa is.

Borítókép: Illusztráció (Fotó: Nemzeti Sport /Török Attila )