Képzeljék el, hogy amint a pekingi játékok zárónapján Vagyim Sipacsov csapatkapitány vezérletével az orosz jégkorong-válogatott kikorcsolyázik a Finnország elleni döntőre, híre jön, hogy az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát. Netán erre akkor kerül sor, amikor a téli olimpia legeredményesebb orosz sportolója, a háromszoros aranyérmes sífutó, Alekszandr Bolsunov a záróünnepségen boldogan lengeti – no, nem az orosz nemzeti lobogót, csupán az Orosz Olimpiai Bizottság zászlaját, hiszen az oroszok hivatalosan nem hazájuk, nem legfőbb sportszervezetük képviseletében vitézkednek a téli olimpián.

Harag, gyűlölet, sőt bántalmazás, atrocitás – ez lenne az oroszok osztályrésze Pekingben. Azoké, akiket ezekben a napokban hősökként ünnepelnek hazájukban.

Vlagyimir Putyin nem az ókori hagyományok tiszteletben tartása miatt vár a támadással – az olimpiai játékok ideje alatt Hellászban elült a csatazaj –, ha az érdeke úgy kívánja, gondolkodás nélkül megsérti az olimpia szentségét. Emlékezhetünk, nyolc esztendeje a Szocsiban rendezett téli játékok utolsó napjaiban indult a Krím annektálását célzó hadművelet.

Csakhogy az oroszok, az orosz sportolók akkor otthon voltak. Most viszont idegenben küzdenek. Putyin biztosan nem teszi ki őket az előre borítékolható inzultusnak. Előbb kialszik az olimpiai láng, az orosz delegáció utolsó tagja is megérkezik Moszkvába, ha lesz támadás, csak ezután, leghamarabb kedd hajnalban.

Hadállás, támadás, küzdelem, csata, diadal – a sportzsargon szívesen használ hadászati szinonimákat. A háború azonban nem játék.

Bárcsak az olimpia életünk állandó része lehetne.

Borítókép: Orosz–cseh jégkorong mérkőzés a pekingi téli olimpián (Fotó: AFP/ GABRIEL BOUYS)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!