Hallgassuk csak a szavak zenéjét: kormánymegbízott – ez valami állami tisztségnek hangzik.

Főispán – ennek egy darab haza a dallama.

Aztán Szécsi Miklós, a felső-lindvai,

Szudár, Bánfi, Német, a két kanizsai,

Szécsenyi Miklós, a nógrádi főispán,

Bátori, Pohárnok és Butkai István.

De ki győzné sorra megnevezni őket,

Nem mondom, egyenkint, de csupán a főket?

Mindenik a maga zászlóalját hozza,

Ezrével, vagy amint fel van rájok osztva.

– Aranyt olvasni is egy darab haza, ajánlom is jó szívvel minden olvasónknak a nyárra.

A helyzet az, hogy az ispánok, a vármegye még a szocializmus alatt is velünk élt, költészetünkben, a gyerekmesékben. 

Amit Prónay Dezső egykor írt, az ma is igaz: „Vármegye alatt sem értjük egyedül az ország meghatározott területét. A vármegye, igenis, jelent intézményt is, és pedig egyik legősibb intézményünket. A vármegye, mint intézmény, egykorú a magyar királysággal. A hagyomány Szent Istvánnak tulajdonítja az ország területének vármegyékre való fölosztását. Mint minden régi intézmény, természetesen ez is átalakul.”

Főispán volt ilyen is, olyan is. Volt, aki semmiségért megverette a parasztot, volt, aki fizetette saját zsebből tanítását a talentumos szegény gyereknek, volt olyan is, mint a tragikus sorsú Reök Antal, Szabadka főispánja, aki igyekezett megmenteni dédapámat, ám nem járt sikerrel, elvitték a város egykori virilistáját is a haláltáborba, és útközben verte agyon puskatussal egy gazember.

Főispán legyél, az az első ember a városban

– emlékszem erre a mondatra valamelyik népmeséből, amit nagymamám mesélt nekem, s amikor megkérdeztem, ki is az, akkor beszélt Reök úrról is.

Az ispán szó vélhetően a szláv nyelvcsaládból került hozzánk, írja a Zaicz-féle Etimológiai szótár, vagyis magában hordja Közép-Európa és annak magja, hazánk teljes történetiségét, sokszínűségét, szerteágazó gyökérzetből összetartó lombkoronával büszkélkedő ezeréves törzsét.

Tekintetes nemes Abaúj vármegye örömünnepére

– így ír Batsányi:

…S figyelmezvén mindég okos tanácsára, 

Tégy meg vele mindent hazád közjavára.

A kommunizmussal kiirtott hagyományok természetes visszaépítése a nemzet életébe nem ellentétesek az innováció, a legmodernebb tudományterületek támogatásával, hanem a közjót szolgálják. Fogunk még mi vármegyéken átszelve utazni önvezető autóval a pannóniai fennsíkon olyan betegségek ellen is védve, amelyekre ma még nincs gyógyszer.

A nevetség a mai háborgásokban – amit sok fog még követni, butaságból, divatból – az, hogy a felhorgadók zömét valószínűleg nem zavarja, amikor az Egyesült Királyságban látja a tradíciókhoz való szép ragaszkodást.

Igaz, hogy a főispáni asztaloknál nem ültek queerek, akik megtárgyalták, hogy a legújabb woke trend mit enged és mit tilt, de ezt talán elnézhetjük nekik.

Nyelvében él a nemzet, ha pedig nem „társadalmi folyamatok”, nem a „népbiztosok tanácsa”, hanem nemzet megerősítése a cél, akkor annak tükröződnie kell a nyelvben is.

S van még néhány hely, ahol szintén akad tennivaló: az ország történeti tudatát éppúgy, mint a családi emlékezetét átszövik a végvári vitézek, kurucok, huszárok, negyvennyolcasok históriái. (S persze a pesti srácoké vagy épp a szocializmus későbbi ellenállóié, avagy a tragédiák, a soá és a kommunizmus áldozataié.) 

Így hát természetes, hogy a modern hadieszközök és a XXI. századi hadtudomány mellé szépen illeszkedik a hagyományok visszaemelése kifejezésekben, szokásrendben, ruházatban a honvédelemben is.

Üdvözlendő lenne az egykori várak műemléki felújítása, élő, kulturális közösségi hellyé való formálásuk – amelyért a várnagyok felelnének. 

Jó lenne olyan erőteljes tájképvédelmi szabályozórendszert kialakítani, amely megakadályozza a tájidegen dobozházak terjedését, a vidék épített örökségének motívumainak felhasználását a legtöbb területen kötelező erővel írja elő új házak építésénél is.

A sor folytató bőséggel ugyanehhez a gondolati irányhoz idomulva. S persze a vármegyében is lehet jó és rossz döntéseket hozni, a főispán is lehet olyan, aki „ördögnek magát ajánlotta, és menkővel üttette magát”, avagy a közügyeket derekasan intéző tisztségviselő.

Ami bizonyos: a rendszerváltás után bő harminc évvel rég megérett rá az idő, hogy a négy sarkából kifordított országban a nemzet hagyományait erősítő kezdeményezések ekként is testet öltsenek.

Aki ezt kiötölte, ép ésszel nem gondolhatta, hogy ebből is zsörtölődés lehet, de most Adyval szólva a dolga:

Kereste vagy nem kereste,

De harcolni kelletett.

– bármilyen nevetség is, hogy ebben sem lehet természetes közmegegyezés.

A szerző tanácsadó, közíró

Borítókép: A balassagyarmati Vármegyeháza az emlékhelyek napján (Fotó: MTI/Komka Péter)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!