Miközben minden magára valamit adó amerikai polgár ég, mint a Reichstag, amikor az elnökük összekeveri az irániakat az ukránokkal, a biciklijével eldől, mint az ólajtó, és láthatatlan emberekkel fog kezet, mi itt, Közép-Európában egyrészt jókat derülünk, másrészt felkészülünk rá, hogy az életünket sok tekintetben meghatározó nagyhatalom a végét járja. Nem örülünk ennek különösebben, inkább csak a tényt konstatáljuk, ahogyan az ember konstatálja, hogy éppen esik az eső vagy süt a nap. Szokva vagyunk a birodalmakhoz, az egyik jön, a másik megy, mi pedig maradunk, legalábbis az elmúlt ezeregyszáz évben így volt, valószínűleg ezután is így lesz. Az első hatszáz év még rendben is volt, mert mi is partiképesek voltunk, utána azonban az erőviszonyok jelentősen megváltoztak a kárunkra. Mi azonban a megváltozott erőviszonyokhoz is kidolgoztuk a megfelelő túlélési taktikát, a kuruc harcmodort és életstílust, ami segít bennünket abban, hogy minden birodalmat túléljünk.

Mr. Biden kísértetiesen hasonlít egy bizonyos Leonyid Ilijics Brezsnyevre, akit a szovjet parádékon az elvtársai hátulról támogatva tartottak, miközben mi itt, a Duna mentén, azt találgattuk, hogy az a figura ott még valóban Brezsnyev, vagy csak egy annak öltöztetett bábu. Ha hátulról támogatják, és nem kell megszólalni, akkor még Biden is elvan valahogy, és alig háromszor esik el, miközben felkaptat az Air Force One lépcsőjén, ahol aztán minden valószínűség szerint rákötik az infúzióra. A baj akkor van, ha meg kell szólalni. Ugyanis nemcsak azt olvassa fel, amit szövegként a szájába kívánnak adni, hanem a mellé írt – szigorúan belső használatra szánt – utasításokat is. Mint legutóbb, amikor sikerült felolvasnia, hogy „Az idézet vége. Ismételd meg az előző sort!”, miközben a jobbról mellette álló Kamala Harris arcára valami olyasmi volt írva, hogy „Úristen, mit keresek én itt?”, a balról mellette álló úriember pedig szemmel láthatóan alig bírta elfojtani a kibuggyanni akaró kacajt. Amellett, hogy Biden emberileg szánandó, tényleg vicces a dolog, de kacagás közben azért aggódunk is egy kicsit, nehogy a rábízott atomtáska gombjait véletlenül zongorabillentyűknek nézze, miközben magát zongoraművésznek képzeli.