A minap megtudtam Donáth Annától, hogy egy dolog közös a momentumosokban: „itt szeretnénk élni, ebben a hazában 10, 20 és 30 év múlva is.”
Ezek szerint akkor én is momentumos vagyok. Sőt, momentumos volt már a nagyanyám is, aki 1956-ban a gimnáziumból izgatottan hazatérő és a nyugatra indulást kezdeményező fiának – későbbi nagybátyámnak – csak annyit mondott: „mi nem megyünk sehova, kisfiam.”
És természetesen momentumos volt a férje, nagyapám is, aki annak ellenére nem ment el külföldre, hogy a Magyar Kommunista Párt, majd később a Magyar Dolgozók Pártja – vezetői között Donáth Anna nagypapájával – osztályellenségnek nyilvánította, minden vagyonától megfosztotta, és feleségével, valamint öt kisgyermekével együtt saját házából az utcára tette.
És ez nemcsak afféle irodalmi túlzás Donáth Ferenc szerepével kapcsolatban, hiszen a Momentum új üdvöskéjének nagyapja a kommunista párt legfelsőbb vezetőségének volt a tagja (aki esetleg nem lenne vele tisztában: a Rákosi-korszakban), és 1951-ig – amikor egy szokásos kommunista belső hatalmi harcban éppen rosszul helyezkedett, és ezért egy-két évre büntibe küldték – olyan funkciókat töltött be, mint az Országos Földbirtokrendező Tanács elnökhelyettese, a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára vagy éppen az MKP központi vezetősége falusi osztályának vezetője. Közvetlen felelősség terheli tehát a magyar parasztság tönkretételéért.
Nem baj, a lényeg az, hogy a kommunista nagypapa momentumos unokája úgy ragaszkodik a magyar röghöz, hogy az bármely népi írónak becsületére válnék. Vagy mégsem?
