Az emberélet derekán, a digitális tér erdejében járva egy virtuális kapura bukkantam, amely fölé az volt kiírva: „Ki itt belépsz, minden szavad esszük”. No, gondoltam, ez jól hangzik. Aztán látom, hogy néhány levél kitakarja a felirat egy részét. A leveleket leszedtem, így feltárult a teljes szöveg:
Ki itt belépsz, minden szavad felvesszük.
Így már nem tűnt olyan csábítónak a hely, de mivel halk nyöszörgéseket hallottam bentről, úgy döntöttem, hogy mégiscsak belépek. Első látásra elhagyatott bányának tűnt a hely: mindenfele homok, kődarabok és szürkeség. Azonban a semmiből hirtelen előttem termett egy áttetsző, kísértetszerű lény.
– Én a rendíthetetlen józan ész szelleme vagyok, ha itt szeretnél körbenézni, hidd el, szükséged lesz rám, ha gondolod, veled tartok – ajánlkozott, amit én készséggel elfogadtam.
A tárnaszerű út lefelé vezetett, s ahogy mentünk előre, az erősödő nyöszörgés mellett a mélyből hol valami idült kacaj hallatszott, hol pedig artikulálatlan hangok szűrődtek fel. Talán hangosbemondóból, monoton mantraként szólt, hogy „tégláról téglára, lépésről lépésre”, majd ahogy a két szint közötti fordulóban sík terepre értünk, láttam, hogy csontsovány, beesett arcú emberek egy villa falát húzzák fel.
Eközben egy katonaruhás, tokás alak a már elkészült két kőoroszlán egyikén foglalt helyet, s pisztolyával „biztatta” a szerencsétleneket. Továbbmenve színes épület tárult elénk, amelyből ugyancsak hangfoszlányok szűrődtek ki. A ház óvodát idéző belsejében egy szemüveges, kopaszodó férfi kappanhangon kiabált az ott csoportosuló felnőttekkel. Arról próbálta őket meggyőzni, hogy most van a beszoktatás ideje, s ennek része a délutáni csendes pihenő, amely alatt mindenkinek nála kell hagynia a pénztárcáját „megőrzésre”.
A bizarr jelenetet magunk mögött hagyva folytattuk az utat, ami egy sötét, szűk alagútba vezetett, majd egy mocsárba torkollott. Az ingoványban egymástól kartávolságra férfiak állottak jajongva.
– Kik vagytok ti, jóemberek és mit csináltok itt? – kérdeztem, mire az egyikük elmondta, hogy a kinti világban gazdák voltak, de itt fel kellett hagyniuk ezzel a tevékenységükkel, mert a földjüket vissza kell mocsarasítani. – Most szokjuk az átállást – tette hozzá, mosolyt kényszerítve az arcára.
Ekkor megpillantottam a part mentén egy idősebb, 70 év körüli bajszos-szemüveges férfit, aki hamiskásan hunyorítva, két kezét magasba emelve kiáltotta teli torokból:
Áradjon! Áradjon minél magasabbra! És legyen benne minél több béka, mert az jó! Ti is ezért fohászkodjatok, bűnösök!.
Már zúgott a fejem a látottaktól, de mentem tovább anyagtalan kísérőmmel. Újabb tárnaszerű folyosón át vezetett az út, ami most egy öblösebb kavernába vezetett. A hatalmas üreg homlokzatán szálkás, girbe-gurba betűkkel pingált felirat: Szeretetország. Középen nagy tűzrakás lángolt, a falra festett óriási képen pedig egy szőke, tüskés hajú figura portréja díszelgett. A barlangban libasorban menet vonult körbe-körbe, s mikor valaki a kép elé ért, egy dicsőítő szófordulatot kiáltott felé.
