„Szellőivel, folyóival / oly messze még a virradat! / Felöltöm ingem és ruhám. / Begombolom halálomat.”

Agonia christiana. Hát az.

És Katona József, Madách, Mikszáth, Móra, Krúdy, Kosztolányi, Karinthy, Szerb Antal – mind itt áll, levizelve.

Babits érti, de el sem hiszi. Radnóti pedig még most is hitet tesz, hogy magyar s európai.

Shakespeare átöleli III. Richárdot, s már Macbeth sem tűnik akkora szörnyetegnek. Villon eltakarja a szemét. A tavi költők belesétálnak a Bassenthwaite-tóba, nem sietnek, romantikus a halál, különösképp oltár-vizelések idején, s mondják hangosan:

„Szépséges est, nyugalomba oldva, / A szent idő halk, imába némuló Apáca, / Áhítattól bénult; a széles naptányér / Alámerül csöndjében, / Mennyei béke üli a Tengert; / Csitt! a hatalmas Lény éber, / Szűntelen mocorgása / Mennydörgő zajt kelt, múlhatatlant. (…)”

Byron elutazik, s nem jön vissza soha többé. Goethe marad, de vissza ő sem tér. Thomas Mann fennmarad a Varázshegyen, a többi német félrenéz. Camus nem vádol, csak közli, ő megmondta előre. Az oroszok pedig odabújnak mind Dosztojevszkij háta mögé, s bevallják, legkésőbb ezen a szombaton, hogy igenis neki volt igaza: Nem kell a Nyugat. Hrabal iszik egy sört, aztán elrepül a madarakkal.

Mert minden le van vizelve.

Mind le vagyunk vizelve.

Ezen a szombaton levizelték Szent Pétert, Jézus Krisztust és az Istent.

Bűnös, gyarló emberek vagyunk, mi, mindannyian. De európaiak és keresztények. S most a legsötétebb barbárság gyalázott meg mindannyiunkat.

Egy, egyetlenegy érvet mondjatok, hogy miért hagyjuk életben. De a jézusi megbocsátás most nem érv, az most nem ér.

Mert van, ami nem megbocsátható…

(Ui.: Tökéletesen egyetértek Szabó Gergővel, aki ezt írta a PestiSrácokban:

„[...] Azt a senkiházit, aki meg merte engedni magának, hogy levizelje az oltárt, először is ismertté kell tenni. Javaslom, tegyük ki az arcát minden közösségi oldalon, médiumokon, érezze csak a súlyát ennek az aljas tettnek. De akik nála is sokkal bűnösebbek, azok a háttérben dörzsölik a tenyerüket, hogy beérett a munka, már mindent meg lehet tenni. Azok a főbűnösök, a felbujtók és a mentegetők, az ő arcuk kellene, hogy mindenhol kinn virítson, hogy egy nyugodt percük se legyen. Vége a türelemnek, tettekre van szükség, különben az ilyen aljas tettek teljesen hétköznapivá válnak, ahogy sajnos sok helyen Nyugat-Európában már azok is. Az, hogy a Vatikánban ez megtörténhetett, az utolsó utáni figyelmeztetés, a fenevad már nem fél kimutatni agyarait, ez már nyílt háború.”

Igen. Tegyük ismertté. Ne legyen ezeknek egy nyugodt pillanatuk se, soha többé...)