„Száll egy pofon a szélben / suhanó szárnyakon, / nagyot szól, ha célhoz ér / az arcodon. / Száll egy pofon a szélben, / előre látható, / a történet végén mi lesz majd / a csattanó.”
Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy imádjuk a pofonokat. Nézni.
Világraszóló, tökéletes hangeffektekkel felturbózott pofonok nélkül egyetlen Terence Hill–Bud Spencer-film sem érne semmit sem.
S ki ne emlékezne a Keresztapa legszebb, legjobbkor érkező, legigazságosabb pofonjára, amikor is Don Corleone végre felpofozza a picsogó Johnnyt, s rá is üvölt: „Viselkedj végre férfi módra!” Úgy bizony...
S persze, ott vannak a komoly öklösök is, szintúgy imádjuk, westernjeink csodáitól (mondjuk Bronson és Clint Eastwood) a Harcosok klubja Brad Pittjétől bármelyik Jason Stathamig, de talán leginkább a Blitzben, ahol Porter Nash őrmesterként először veri félholtra a Barry Weiss nevű patkányt, aki közben a földön fekve, vigyorogva elmondja a kulcsmondatot, amitől a mai világban minden normális embernek kinyílik a bicska a zsebében és ölni tudna – a mondat így hangzik: „Ezért majd úgyis szétszed a média...”
Hát persze. Tudjuk. De semmi baj, ez sem tart már sokáig...
De most térjünk vissza a pofonokhoz. A pofonokhoz, amiket imádunk a moziban, de vannak valódi pofonok is, amelyekből aztán csodás kis világnézeti egymásnak feszülések következnek, és ezekben a pillanatokban, a normális és az abnormális villanófényében egészen kiválóan megmutatkozik, ki kicsoda valójában.
Itt van például a közelmúlt egyik ikonikus pofonja, talán onnan érdemes elindulnunk.
Történt ugyanis, talán egy évvel ezelőtt, hogy
az Oscar-gálán Will Smith alaposan felpofozta Chris Rockot. Pillanatnyi elmezavar? Ugyan, dehogy! Az történt, hogy a gálán ott ült Will Smith súlyos betegségből lábadozó felesége, Jada Pinkett Smith, akinek éppen a betegsége miatt hullott ki a haja, s Chris Rock a nő kopasz fején viccelődött, abból csinált „humort”. Will meg kiment a színpadra, és irtózatosan pofán vágta a sz...rjankót. Ami nem csupán a férj jogán, de az egyetemes emberi erkölcsök nevében is teljesen helyénvaló volt.
Persze nem ám a mai világban!
A mai világban azonnal elindult a hülyék, a kígyóvállúak, a senkik, a gyávák, a farizeusok moralizálása, a Filmakadémia vizsgálatot indított – ó, édes Istenem, ha kisegérként ott lehettem volna, hogy végighallgassam azt a nagyívű ülést, amelyen ezek a dupla nullák megbeszélték a „skandalumot” –, aztán megszólalt Jim Carrey is – pedig ebben a Hollywood nevű liberális pöcében messze nem is ő a leghülyébb és legelviselhetetlenebb –, ezt mondta:
„Megbetegítettek a látottak. A közönség gerinctelen volt, amiért ezek után megtapsolta Smitht, akit le kellett volna tartóztatni. A pofon önző pillanat volt, amely rányomta bélyegét az egész díjátadó ünnepségre. Úgy éreztem, ez egyértelműen jelzi, hogy nem vagyunk az a menő klub többé.”
Belebetegedett.
Smitht le kellett volna tartóztatni.
Hát Jimmy, tényleg nem vagytok egy elit klub, s félek, soha nem is voltatok azok. Mindenesetre ez legyen életed legnagyobb tragédiája, ami megbetegít...
S persze jött Mia Farrow, aki azon szipogott, hogy egy „befolyásos férfi” ütött meg valakit, mintha amúgy Chris Rock a takarítószemélyzet tagja lenne, s mintha a pofonnak nem lett volna nyomós, sőt, a nyomósnál is nyomósabb oka. S előkerült még valami Bernadine Evaristo nevű írónő, s lecsapott villámként a viharos bilibe:
„Közel száz év alatt csak az ötödik fekete férfi, aki férfi főszereplő Oscar-díjat nyert, és tizenhat év óta az első, aki erőszakhoz folyamodik ahelyett, hogy a szavak erejét használná, hogy megölje Chris Rockot. Aztán azt állítja, hogy Isten és a szeretet kényszerítette erre.”
A szavak ereje, ó, hát persze, mindig, mindenkor a szavak ereje, mi más is lehetne ebben az elasszonyosodott, elpuhult, elratyisodott ócska világban. Amúgy emlékeim szerint Jézus annak idején ostorral verte ki a templomból a kufárokat – pont nem foglalkozott a szavak erejével.
Ugyanis van az a helyzet, amikor pont le van sz...a a szavak ereje.
S akadt persze normális hang, még ha elvétve is. Jameela Jamil színésznő képviselte a normalitást, imigyen:
„Több dolog is lehet egyszerre igaz. A pofozkodás rossz? Igen. Helytelen az egészségi állapot/rokkantság gúnyolása? Igen. Helytelen egy fekete nő hajával kapcsolatos tiszteletlenség egy olyan országban, ahol a fekete nők haját politizálják, és évszázadok óta nevetség tárgya, igen. De ahogy a diskurzus csak a pofon körül zajlik, és hogy hányan ugrottak neki a túlzásba vitelnek? Hatalmas kiadványok nevezték ütésnek, amikor egyáltalán nem volt az. Híres emberek felkiáltottak, hogy »ez akár meg is ölhette volna«. Amikor ez egy könnyű pofon volt…”
Köszönjük szépen, jó tudni, hogy még abban a közegben sem totál hülye mindenki.
És akkor megérkeztünk a közelmúlt legelhíresültebb hazai pofonjához – amit az elszenvedője, Puzsér Róbert főállású pszichopata és gazember rendkívüli módon szeretett volna ökölcsapásnak beállítani és értelmezni és felturbózni, de hát nem jött össze neki. Immáron a rendőrség is ejtette a súlyos testi sértés vádját Ábrahám Róbert ellen, aki nem ököllel vágta pofán ezt a szemét embert, hanem csak felpofozta. Puzsér arra hajtott, hogy egy ország kiáltson fel rémülten: „ez akár meg is ölhette volna!” – de az ország nem kiáltott fel így. Helyette a megfelelő közeg a megfelelő módon és saját rögeszméi szerint értelmezte az ügyet, a nagy többség meg vagy tett rá, vagy egyetértett Ábrahámmal, csak nem mondta.
S akkor fogjunk hozzá az elemzéshez, a pofon fenomenológiájához! S kezdésként ismételjük meg, Will Smith miért is vágta pofon Chris Rockot? Azért, mert a beteg feleségén, annak kinézetén gúnyolódott. Mindjárt ismételjük meg azt is, a további miheztartás végett, miszerint ez nem csupán a férj jogán, de az egyetemes emberi erkölcsök nevében is teljesen helyénvaló volt.
S ezek után vessünk néhány pillantást ennek a pszichopata gazembernek a „munkásságára”. Kezdjük talán azzal, amit Dopemannak üzent valamiféle rapnek nevezett kínos, minden normális ember számára kizárólag szekunder szégyent okozó puzsériában – s persze most figyelmen kívül hagyjuk mindazt, amit ez a fehérjehalmaz magáról Dopemanről „énekel”, ha lenne kedvünk és időnk, foglalkozhatnánk azzal is, mert önmagában megér egy pofánvágást, de valójában mégis érdektelen, mint maga a szerző. Ám van itt néhány dolog, ami nem Dopemanről, hanem az édesanyjáról és a húgáról szól. Figyelem, történelmi pillanat következik, a Magyar Nemzetben nyomtatásban ilyen még valószínűleg soha nem láttak, de egyszer muszáj elkezdeni ezt is, muszáj vetni egy pillantást a puzsérok világára is. És soha ne felejtsék el, miközben olvassák, hogy ezek naponta háborodnak fel a „jobboldal” és elsősorban jelen sorok írójának „embertelen”, „dehumanizáló” szövegein. Ezek. Az „O1g” koalíció undorító orkjai. És akkor, íme, a drogos kültelki retek sorai Dopeman anyjáról és húgáról:
„(...) Te szíven találtál mert kövér vagyok, / a zsírpárnáim ölég nagyok, / mert ahányszor az anyukáddal közösültem / süteményt sütött nekem, / a f...szomba ült egy közös ügyben / meg kellett fürösztenem / te meg sz...pd a vajda f...szát te büdös celeb / neked ez örömünnep (...)”
S egy félmondat Dopeman húgáról – igazából nem is értem, de ez biztosan az én hibám:
„(...) A fejét rúgod a s...ggét nyalod / ez nem a húgod hanem a vajda (...)”
Az a helyzet, hogy vannak íratlan, ám mindenki által ismert és elismert szabályok, határvonalak, hogy ne mondjam: tabuk. S a tabuk elleni támadás, az ilyesféle tiltott „határátlépés” mindig egy kultúra, egy civilizáció végóráit jelzi, s azt jelezte a múltban is.
Ilyen tabu az édesanya. Már a „k...rva anyád” is határsértés, a legdurvább sértések egyike, amiért adott körülmények között és adott pillanatban pofon jár, de valakinek azt mondani, hogy ezt meg azt csináltam az anyáddal, aki ült a f...ban stb., valamint a testvéredet ugyanilyen szövegkörnyezetben emlegetni, nos, ilyesmire csak a legprimitívebb, legundorítóbb, legaljasabb és leggátlástalanabb előemberek képesek és hajlandóak. (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy mi, magyarok büszkék vagyunk rendkívüli káromkodási repertoárunkra, de a fasorban sem vagyunk a románokhoz képest, akiknél a mi k. anyádhoz hasonló „hétköznapi” káromkodások egyike így hangzik: „B...szd meg anyád halottait!” Erre azért nem nagyon vannak szavak, ez nyilván érdekes adalék a román néplélek mélységeihez is...)
S persze azonnal előkerül és előkerült ennek a véglénynek a mentegetésére is, miszerint a rap műfájához hozzátartozik mindez, különösen az anya ilyetén emlegetése.
Én ezt készséggel elismerem. Erről beszéltem. Ez annak a rettenetes, iszonyatos és iszonytató fekete közegnek a világa, amely egy kultúra és civilizáció végét jelzi előre, s ahonnan ez kinőtt. Nincsen vita. Ez tehát a Puzsér.
És Dopeman valami lefegyverző türelemről téve tanúbizonyságot nem vágta pofán. S Puzsér ezen felbátorodva úgy gondolta, eljött az idő kicsit cigányozni Ábrahám Róbertet, valamint a lehető legocsmányabb módon lebuzizni, humortalanul, ötlettelenül, igazi retkes proliként. S mi sem jellemzőbb erre a véglényre, minthogy mindezt öntudatosan „szépirodalomnak” nevezi. Nos, akkor szálljunk alá ismét a pöcegödör legaljára, ahol a Puzsér szívogatja magába az életerőt – íme, ezt üzente Ábrahámnak:
„Rostás Tibor, aki a nyilvánosságban Ábrahám Róbert néven lett népszerű, az egyetlen általam ismert személy, aki a vezetéknevét nem magyarosította, hanem zsidósította. Cigány származásúként akart bekerülni a hazai kulturális elitbe, és úgy képzelte, hogy az bizonyára egy zsidó elit, ahová ószövetségi név felvételével vezet az út – így esett meg, hogy egyik gyűlölt kisebbségből kiiratkozva egy másik gyűlölt kisebbséghez csatlakozott. Én még Rostás Tiborként ismertem meg, és csakhamar viharos viszony alakult ki köztünk. Már az első hetekben megéreztem, hogy többet akar tőlem, mint én tőle, de azzal áltattam magam, hogy mindketten felnőttek vagyunk, akik felelősek a döntéseikért, úgyhogy nem tartozom neki semmivel, ő azonban nálam sokkal több érzelemmel vett részt a viszonyunkban, és ez hamarosan problémát okozott. Ahogy teltek a hónapok, egyre többször féltékenykedett, és rendezett hisztérikus jeleneteket alaptalanul. Amikor egy nap közölte, hogy felveszi a keresztnevemet, és akkor örökre a része maradok, felismertem, hogy már nem tisztességes fenntartanom ezt a viszonyt, és arra kértem, hogy ne találkozzunk a jövőben, amire őrjöngő érzelmi rohamokkal reagált, öngyilkossággal fenyegetett, és rendszeresen várt meg a Spirit FM parkolójában, mondván hogy elkap egy körre – ekkor már annyira kiszolgáltatott volt érzelmileg, hogy úgy tett, mintha nem akarna többet, mint egy gyors franciát az autóban, de én láttam, hogy nagy bajba kevertem magam: el se tudtam képzelni, hogyan fogok megszabadulni tőle. Most egy utolsó kísérletet teszek a viszonyunk lezárására, és a nyilvánosságot hívom segítségül a magánszférám védelme érdekében.
Kedves Tibi!
Kérve kérlek, fejezd be a zaklatásomat. Értsd meg, hogy ez nem szerelem volt köztünk, hanem valami állatias szenvedély, de ezzel a viselkedéseddel még a legizgatóbb együttléteink emlékét is megkeseríted. Belátom, hogy önző voltam, amikor nem figyeltem az érzéseidre, és annak ellenére használtalak hónapokon át, hogy tudtam, ez neked többet jelent. Nem akartam mást, csak a tested, míg te a teljes lényemet és az egész életemet akarod, de értsd meg, hogy senkitől nem várhatsz el mást, mint amit jószántából adni bír. Tudom, hogy megbántottalak, és őszintén sajnálom, de annyira jó volt veled a szex, hogy úgy álltam hozzá, ennyi jár nekem, és nem törődtem a te érzelmi igényeiddel, csak azon a ponton kaptam a fejemhez, amikor be akartál mutatni anyukádéknak – ekkor esett le, hogy te azt hiszed, ez egy párkapcsolat köztünk, de már késő volt, mert te teljesen bezsongtál, és elkezdtél a nyakamra járni, amiből bocs, de mostanra elegem lett. Bármilyen nehezemre esik a közös múltunk miatt, de nem tehetek mást: nyilvánosan felszólítalak, hogy ne zaklass tovább, soha többé nem akarlak látni, ne várj rám a parkolóban, és ne somfordálj a házam körül! Nehogy azt hidd, hogy nekem ez könnyű, de így lesz a legjobb. Azt kívánom, hogy találd meg a boldogságot, mert megérdemled. Gyönyörű lelked van, és hiszem, hogy valaki más egy nap boldoggá tesz majd. Vigyázz magadra, Mackó!”
Ez tehát a puzséri szépirodalom, amiből pofon lett. S ez a pofon, csakúgy, mint Will Smithé, teljesen érthető és védelmezhető. Ám a hazai viszonyok közepette itt nem állhatunk meg, ugyanis Puzsér úgy döntött, ebből a pofonból világvégét fabrikál, s így delirált:
„A hatalom érzi a veszélyt, ezért trenírozza söpredékét 2026-ra és 2030-ra. Ennek a felkészülésnek a része Ábrahám Róbert ökölcsapása is – erről is beszélt a Magyar Hangnak adott interjújában Puzsér Róbert, akit a Pesti Srácok újságírója évek óta tartó vitájukat követően az utcán támadott meg július 19-én. A publicista szerint az őt ért »ökölcsapás meg annak az utóélete a weimari közállapot újabb lépcsőfokát jelenti a zsarnokság felé«. – Érdemes regisztrálni, hogy hány közszereplő hitelesíti a fizikai erőszakot és ezáltal az ország alászállását a polgárháborúba – fogalmazott, hozzátéve azt is, hogy az infernális proli düh becsatornázása két közszereplő vitájába – ez már 2026-nak szól. Szavai szerint a hatalom így készül fel a választásra, egészen pontosan a választás neki nem tetsző kimenetelére. – Azokból, akik most ujjonganak az erőszak láttán, a Fidesz ütőképes hordát szervez 2026-ra. A feladatuk az utcákon és a köztereken az illiberális uralom megvédése lesz – fogalmazott Puzsér Róbert.”
Valószínűleg van az emberi ostobaságnak és aljasságnak az a foka, ahová nem lehet és nem is érdemes követni a képviselőjét – esetünkben Puzsért. De azért rögzítsük: ez a retkes lumpenproli a jól megérdemelt pofonjából egyenesen polgárháborút vizionál, és nem bírja ki, hogy bele ne keverje felettes énjét, a kormánypártokat és a miniszterelnököt. S a hozzá hasonlóak lelkesen asszisztálnak ehhez az egészhez – érdemes megnézni a Hang nevű liberálnáci Völkischer Beobachtert, ahol jól megfér egymás mellett immár a legendásan hülye és ostoba és műveletlen hajdani szalonnáci Pörzse, meg a „hű de nagyon nemzeti libsi, vidéki szelíd fiú vagyok én” Dévényi, akinek utoljára óvodás korában volt egy önálló, eredeti gondolata, amikor hirtelen lecserélte szőlőformára a körteformáját a homokozóban.
Na, hát ezek vizionálnak polgárháborút, mert pofán vágták a Puzsért.
S persze ugyanezek a lehető legnagyobb megértéssel viseltetnek az utcán embereket félholtra verő, gyáva szemét patkányok iránt, akik itt randalíroztak tavaly Budapest utcáin. Aprókat sikkantva élveztek el örömükben, amikor az Ilaria Salis nevű kommunista ribancot megválasztották képviselőnek az EP-be – amúgy pont ott is van a helye annak a rohadt, gyáva, becstelen nőnek. És most majd a szintén magyar börtönben ülő német gazemberért fognak aggódni, ahogy már el is kezdték.
Ja, s hogy nehogy véletlenül elfelejtsük! Puzsér új szerelme, akivel nyilván megejt néha egy gyors franciát a kocsiban a rádió parkolójában, szóval a Magyar Péter nevű másik pszichopata, nárcisztikus moral insanity bement egy szórakozóhelyre, impertinens, pofánvágásért könyörgő retek proliként viselkedett, majd mindjárt fel is pofozta azt, aki ezt szóvá tette, a telefonját meg elvette a civiltől és bedobta a Dunába.
Az új fiúdat akkor most mire képzik ki éppen, szemét Puzsér? 2026-ra? Vagy a pofon csak akkor ciki és polgárháború, ha a te rohadt pofádon csattan?
(U.i.: Félre ne érts, semmilyen választ, reakciót nem várok. Sokkal jobban teszed, ha kussolsz, világos?)
