Utoljára vesztegetem az időt Pressmanra, de ezt fontosnak érzem. Tehát.

Politikai közösségünk elvárja a kormánytól, hogy a történtek után senki, de az égvilágon senki se kísérje ki és búcsúztassa el a reptéren ezt a becstelen, nyomorult gazembert. Egyetlen miniszter, egyetlen államtitkár és egyetlen éjszakai portás se legyen jelen, amikor ez a szemét eltakarodik innen végre.

Menjen, takarodjon, sunnyogjon el egyedül.

Az utódját pedig tisztelettel és szeretettel várjuk.

Ugyanis a mi Amerikánk továbbra is Mark Twain, Jack London, Poe, Arthur Miller, Hemingway, Heller, Wouk, Updike és Walt Whitman, valamint Clint Eastwood és igen, Rocky Balboa Amerikája. Nem az ilyen nyomorult, aljas kis senkiké.

Neked pedig, te nyomorult, küldök egy Ady Endre-búcsúverset, hátha a maradék öt napodban lesz, aki lefordítja neked, és ezt szétoszthatjátok magatok közt, ha haza értél, a deep state-ed disznóóljába:

Dőltömre Tökmag Jankók lesnek:
Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.

Milyen hígfejüek a törpék:
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse, magam megtörnék.

De nyelvelnek, zsibongnak, űznek
S nekihajtanak önvesztükre
Mindig új hitnek, dalnak, tűznek.

Szeretném már magam utálni,
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bujdosni, szökni, sírni, fájni.
De hogy ez a csürhe nevessen?

Szegény, muszáj Herkules, állom,
Győzöm a harcot bús haraggal
S késik az álmom s a halálom.

Sok senki, gnóm, nyavalyás, talmi,
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.