„Jegyzőkönyv*

az Országgyűlés Európai ügyek bizottságának 2006. október 31-én, kedden, 13 órakor az Országház főemelet 61. számú tanácstermében megtartott üléséről

Tartalomjegyzék

Napirendi javaslat, a napirend elfogadása *

Dr. Orbán Viktor úr, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnökének meghallgatása a strasbourgi nyilatkozata értelmezéséről *

Kérdések, hozzászólások, reflexiók *

Dr. Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke: Először elnök úrnak arra a kérdésére, hogy szabad-e használni a fasiszta és a kommunista kifejezéseket. A másodikat én használni fogom, kénytelen vagyok továbbra is azt mondani, megint meghallgattam két kormánypárti képviselőt, hogy régi kommunista tempóval van dolgunk. Ezek nem kérdések, ezek álkérdések. Valójában kérdés formájában megfogalmazott vádak és politikai támadások. Ez egy régi kommunista tempó, amikor önök eldöntötték, hogy mi az, amivel megvádolják az embert, és utána olyan kérdéseket tettek fel, mintha egyébként valóban kíváncsiak lennének valamire. Hát nem kíváncsiak önök semmire, vádbeszédeket tartanak.
Erre azt fogom mondani, természetesen ön olyan szavakat használ, amilyeneket akar, elnök úr, de ha megengedi, én ezt egy régi kommunista tempónak tartom. Sajnálom, hogy a bizottság ülésén ilyet kell mondanom.
Ami viszont a felvetett kérdéseket illeti: az MDF-es képviselő úr, Olajos Péter szavaihoz nem tudok hozzátenni semmit sem, nyilván ön tud vele beszélni, ha kíváncsi a véleményére. A húsvéti jókívánságra vonatkozó erdélyi megjegyzést, bár az órák nem pontosan ugyanúgy járnak Erdélyben és Magyarországon, van egy óra eltérés, de évszaknyi nincsen. A beszéd október 23-án hangzott el, tehát nem pontosan tudom, hogy mit kellene vele kezdeni.
Ami az aktuálpolitikai kérdéseket illeti: önök most itt azt szeretnék tőlem, hogy én aktuálpolitikai kérdésekről beszéljek. Én nem zárkózom el ettől, de mondjuk ki, hogy ennek semmi köze nincsen a Strasbourgban elmondott történelmi dimenziójú beszédemhez. Strasbourgban egy olyan beszédet mondtam, amelynek két dimenziója volt. Az első: gloria victis, főhajtás az ’56-os áldozatok és hősök előtt, az ’56-os forradalom, antikommunista forradalom történelmi helyének, jellegének, súlyának és európai jelentőségének értékelése. Erről szól a beszéd első része, amit, még egyszer mondom, több helyütt is olvashatnak.
A beszéd második része két kérdést taglal. Azokat a kérdéseket taglalta, melyek arról szólnak, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie az Európai Uniónak. Ezek közül kettő ilyen kérdést jelöltem meg – több is van –, kettőt ítéltem olyan hosszabb távon jelen lévő, tehát történelmi dimenziójú veszélynek, amiről érdemes beszélni.
Az első maga a posztkommunizmus, vagyis a kommunizmus öröksége. Idéztem Margaret Thachert, aki azt mondta, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Azt mondtam, hogy ez nem teljesen biztos, hogy így van, magam is nehezen döntöm el, hogy a kommunizmustól nehezebb-e megszabadulni vagy az örökségtől, például a mai bizottsági ülésen is itt lévő, megtapasztalható, érthető, elhangzott viselkedésektől, magatartásformáktól, általában ettől a tempótól.
Én nem tudom, melyiktől nehezebb megszabadulni, de biztos, hogy feladat.
És azt is elmondtam az Európai Unió parlamentjének néppárti képviselői előtt, hogy ’56 megmentette Európát attól, hogy a kommunizmust testközelből kelljen megismerni.

Tehát amit az MSZMP Magyarországon kommunizmusként bevezetett, annak az erkölcsi, gazdasági és politikai csődjét, az emberekre gyakorolt borzalmas hatását a tőlünk Nyugatabbra élő embereknek nem kellett megtapasztalniuk. A kommunizmus ilyen szempontból a mi örökségünk.
Azonban azzal, hogy bevettek bennünket az Európai Unióba, mindannyiunkat, ezzel a mi örökségünk is az Európai Unió közös örökségévé vált. Ezért az Európai Uniónak szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy hogyan viszonyul ahhoz, hogy bekerült számos olyan ország, ahol a hazugság, a csalás, a választópolgárok megtévesztése, az Európai Unió kijátszása, a köztársasági elnöknek átadott hamis információk, ezek mind a napi politikai gyakorlat részét jelentik. Ez a posztkommunizmus öröksége, és az Európai Uniónak ezzel szembe kell néznie. Ezt a cikkből egyébként – mondom, én nem kívántam itt az egész cikket ismertetni, de ha ragaszkodnak hozzá, miután megjelent, mindenki elolvashatja –, ha szükség van rá, akkor elmondom. Tehát ezzel közösen kell megküzdenünk.

(Kiemelés tőlem, B. Zs.)

Azt is elmondtam önöknek máskor, a parlament plenáris ülésén, hogy erre vonatkozó adatokat ugyanilyen megtévesztő jelleggel a magyar köztársasági elnöknek is átadtak. Én csak azt szerettem volna világossá tenni, hogy ilyen világban élünk, és az uniónak tudnia kell, hogy ilyen világban élünk. És hogyha azt a játékot űzi, mint amit tett a megelőző egy évben, hogy telefonon bizonyos, pontosabban meg nem jelölt »Feri« el tudja intézni, hogy a konvergenciaprogramra újabb és újabb haladékokat kapjunk, akkor nemcsak Magyarország jár rosszul, hanem az egész Európai Unió, mert a végén 4,6 helyett nem 5 vagy 6 százalék lesz a hiány, hanem 11, és ez senkinek sem érdeke. Ez volt az első, jövőre vonatkozó, történelmi perspektívában elmondott gondolatom.
A második gondolatom pedig az volt, hogy a posztkommunistáknak van egy derék szokása, ez pedig az, hogy szeretnek bizonyos filozófiai eszméket abszolutizálni, és azt gondolni, hogy bizonyos egyszerű érvelésekkel a világ számos, vagy talán minden bajára orvosságot lehet találni. Így kezelték a marxizmust is: a lét meghatározza a tudatot, az alap meg a felépítményt, és ezt mindenre ráhúzták. Most szembe kell nézni azzal, hogy az egész Európai Unió, beleértve annak nyugati és posztkommunista felét is, egy jelentős gazdasági nyomás alatt áll. Megváltozott a világ. A világméretű cégek meghatározó szereplői a gazdaságnak, amelyeknek a gazdasági súlya, hatalma, befolyása esetenként nagyobb, mint egy nemzetállamé. És ez egy állandó nyomást jelent a demokráciákra, mert nyilván minden szereplő, beleértve az állampolgárt, de beleértve a nemzetállami méreteket meghaladó nagy nemzetközi cégeket is, azon dolgozik – ez természetes, ezért nem kell őket kritizálni, ez egy deskripció, amit mondok, nem pedig egy értékítélet –, hogy a saját szempontjaikat abszolúttá tegyék.
Mint ahogy a választópolgár is próbálja a saját szempontját abszolúttá tenni a politikában, a nagy nemzetközi cégek is pontosan ezt teszik. Nekik egyetlen szempontjuk van, ez a versenyképesség, mert az kell a profithoz. És én arról beszéltem, hogy ez a nyomás az egész európai civilizáción és az egész Európai Unión rajta van. És az a kérdés, hogy az Európai Unió enged-e ennek, olyan politika lesz-e Európában, amely elsőnek tekinti, esetenként kizárólagosnak tekinti a versenyképességi, hatékonysági mutatókat, vagy pedig olyan politika lesz Európában, amely más szempontokat is ötvöz, mert az ember nemcsak versenyképességből áll. És a politikának a teljes embert kell szolgálnia, nemcsak a gazdasági embert, beleértve ebbe a boldog, harmonikus és kiegyensúlyozott életet, ami nemcsak gazdaságból áll. Ez fontos, mint a beszédben is elismerem, fontos kérdés, csak nem lehet kizárólagos.
És azt javasoltam az uniónak, hogy ebből a perspektívából is gondoljuk végig, hogy mi az európai demokrácia jövője. Immáron nem diktatúrák nyomása nehezedik rá, hanem nagy gazdasági nyomás. Ezért fel kell tennünk a kérdést, hogy a korábbi, mondjuk úgy, hogy szociális piacgazdaságról vallott felfogások még működnek-e, érvényesek-e a megváltozott XXI. századi körülmények között.
És én amellett érveltem a beszédemben, hogy olyan történelmi választ adjon az Európai Unió, amelyben megvédi azt, amit szociális piacgazdaságnak nevezünk. Én hiszek abban egyébként, hogy a szociális piacgazdaság a globalizmus körülményei között is működőképes. Ezekben a nagyságrendekben, ezekben a dimenziókban mozgott az én beszédem, nem a Le Monde szintjén, meg a jó ég tudja, Kuba és Mianmar, szóval nem erről volt szó, tisztelt hölgyeim és uraim, hanem ezekről a perspektívákról.
Engem egy történelmi beszéd megtartására kértek föl. Természetesen minden történelmi beszédnek, minden filozófiai okfejtésnek ki kell állnia a valóság próbáját is. Tehát ha az a feladat, hogy fordítsuk le, és nézzük meg, hogy mi van Budapesten, Varsóban, Berlinben, vagy éppen Párizsban manapság, akkor persze ezt is megtehetjük. Én azonban nem egy ilyen beszédre, hanem az ’56-os magyarok üzenetét 2006-ban megfogalmazó történelmi beszédre kaptam felkérést, és ezt is mondtam.
Egyébként azt csak zárójelben jegyzem meg, csak nem kívánok ezen a szinten vitatkozni önökkel, mert még egyszer mondom, önök itt nem kérdéseket tesznek fel, hanem kommunista vádbeszédeket tartanak. De ha mégis ragaszkodnak hozzá, azért megemlítem, hogy egyébként az Európai Unió semmilyen segítséget sem nyújt Magyarországnak, önök félreértik a helyzetet. Az a bizonyos európai uniós támogatás nem segítség! Az a KGST volt, kedves kommunista barátaim, a KGST! (Derültség.) Ott úgy is hívták: a segítségnyújtás tanácsa – ez nem az. Ez az Európai Unió, ahol jogaink vannak, és az Európai Unión belül a jogainkkal élünk. Nekünk ez a pénz jár, tudják? Ezt nem kapjuk támogatásnak, meg segítségnek, ehhez jogunk van, számos okból.
Először is, fizettünk érte. Ezt a pénzt nem ajándékba adják, ennek az árát előre megfizettük. Átengedtük a piacainkat, átengedtük a termelőüzemeinket. Ez azért van. Nem segítség, nem KGST, még egyszer mondom, kedves barátaim! Ez tehát jár.
Ezt úgy értelmezni, hogy ezt csak úgy el lehet venni, hogy egy politikai deklarációban majd rá lehet venni az Európai Uniót, hogy gondolja át, és ne adja oda, ez lehetetlen. Erről törvény van. Erről az összegről, ami nekünk jár, törvényt alkottak. Ezt nem lehet csak úgy elvenni!
Tehát én azt szeretném mondani önöknek, hogy én azt tanácsolom, hogy miután a strasbourgi beszéd egy történelmi dimenziójú beszéd volt, ha lehet, maradjunk ebben a dimenzióban, de hogyha le kell menni a földre, és szembe kell néznem az önök, még egyszer megismétlem: kommunista típusú vádbeszédeivel, én állok rendelkezésre, szembenézek vele és szívesen válaszolok. A figyelmüket és a lehetőséget, elnök úr, köszönöm.

(…)

Dr. Orbán Viktor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke: Ha kapok szót egy mondat erejéig. Én csak annyit szeretnék elérni, kedves barátaim, hogy a magyar pénzügyminiszter ne tudja azt mondani egy zárt MSZP-s pártrendezvényen, amit a nyilvánosság kizárásával hoznak tető alá, és hónapokig titkolják, hogy mi hangzott el ott. Ne tudja azt mondani a magyar pénzügyminiszter, hogy »Ferinek telefonon kellett elérnie Almuniánál, hogy a konvergenciaprogramra újabb és újabb haladékot kapjunk.”« Én csak ezt a segítségnyújtást vagy segédkéznyújtást tartom olyannak, egyetértve önnel, megvártam, amíg ön kimondta a verdiktet, egyetértek önnel. Egyetértek azzal, amit ön mondott. Szerintem sem helyes, mert Magyarország érdekével ellentétes az, hogy ha az Európai Unión belül bármelyik kormány – most pártállásra való tekintet nélkül – személyes vagy politikai, vagy a jó ég tudja, milyen kapcsolatokon keresztül ki tudja járni, hogy ahelyett, hogy időben figyelmeztetést kapna az adott ország, elsősorban mi, magyarok, másodsorban maga az Európai Unió, ehelyett nem ez történik, hanem segítséget nyújtunk, segédkezet nyújtunk ahhoz, hogy kijátsszák – a fejünk fölött egyébként, az ön és a mi fejünk fölött, elnök úr – az Európai Unió minden országra, még a posztkommunista államokra is vonatkozó törvényi előírásait.
Ha odáig eljutunk, hogy a magyar pénzügyminiszter nem tud ilyet mondani egy titkos MSZP-ülésen, mintegy megdicsérve saját magát és a miniszterelnököt, akkor azt gondolom, hogy az Európai Unió a mainál jobban teszi a dolgát. Még egyszer mondom: nem én mondtam, hanem a magyar pénzügyminiszter mondta. Nem tartozom helytállni a magyar pénzügyminiszter szavaiért, úgy kell tekintenem, hogy egy komoly párt – hiszen kormányzópártról van szó – komoly embere fogalmazott így. Engedje meg, hogy ezt ténykérdésnek tekintsem.
Ha ez ténykérdés, akkor azt kell mondanom, hogy ez egy olyan tényt fed fel, ami helytelen, és amivel szemben Magyarország érdekében fel kell lépni.”

 Ennyi. Van még kérdés?