Ritka jó érzés határozott és egyértelmű fejlődést tapasztalni egy adott étteremben. A miskolci Végállomás adta ezt az élményt. Kidolgozottabb, izgalmasabb fogásokat kaptunk, mint évekkel korábban, miközben az a szint is messze átlag feletti volt. Persze ez kicsit olyan, mint amikor egy barátunk gyermekével évekig nem találkozunk, s elcsodálkozunk mekkorát nőtt.
Az igazán jó éttermek folyamatos kísérletezésben és fejlődésben vannak, ami sokszor még fényképeken is jól követhető. A Costes nevű Michelin csillagos étteremben, mely egyébként elsőként nyerte el ezt a rangos elismerést, 2008-ban és 2009-ben jártam, életre szóló, kiemelkedő élmény volt, de nézve az utóbbi években tálalt ételcsodák fotóit, a fejlődés eszméletlen. De hasonló példák hosszú sora említhető, a Borkonyhától az Onyxig, vagy a Csalogánytól a Kistücsökig.
A Lillafüredi Erdei Kisvasút városi végállomásának várótermét 1990-ben alakították vendéglátóhellyé, innen kapta a szóban forgó bisztró a nevét. Az egységet 2011-ben vette át a jelenlegi csapat. Jól kitalált, részletekre odafigyelő dekoráció fogadja a vendéget: belső fagerendázat, kovácsoltvasból készült, padlón álló gyertyatartó, hajópadlót idéző barátságos csempe, szőnyegszerű árnyékoló függönyök, az asztalokon parányi vázában levendulacsokor, kandalló, felette a polcon régi szódásüvegek, mozsár, viharlámpák. Borok dekorációs tárgyakként kiállítva. Mi a szépen kialakított, tágas galérián ültünk le.























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!