A világhálón fellelhetetlen görög étterem a főváros egyik legforgalmasabb pontján: Odüsszeia

Mind a külső dekor, mind a beltér megnyerő görög hangulatot áraszt, a görög háttérzene sokat hozzátett az élményhez.

A kétezres évek elején kétéves gyorstalpalók, különböző egyetemeken akkreditált, amolyan „félfelsőfokú” képzések keretén belül majdani jogi asszisztenseket és logisztikusokat okítva szembesültem azzal, hogy az irodalmi hivatkozások már nem „működnek”, többnyire visszhang és reakció nélkül maradnak. A többség még a Rejtő-poénokat sem „vette”. Időközben felnőtt egy egész generáció, melynek tagjai közül még kevesebben vesznek könyvet a kezükbe.

Az egyetemes kultúrából többnyire játékfilmeken és YouTube-videókon keresztül jut csak el némi információ hozzájuk. Tisztelet persze a kivételnek. Még néhány évtized és az egyetemes kultúrtörténet klasszikusainak ismerete szubkulturális jelenség lesz. Maradnak viszont megfilmesített történetek mint a közös kulturális nyelv alkotóelemei. 

A görög kultúrából vélhetően nem Platón és Arisztotelész ugrik majd be elsőre az embereknek, hanem a hellén mitológia filmre vitt történetei. Az Odüsszeia például minden bizonnyal benne marad a merítésben.

Egy szó, mint száz, jó nevet választott a Nyugati pályaudvarral átlósan szemben, a Szent István körút és a Bajcsy Zsilinszky út sarkán egy hete nyitott étterem, ahová a minap spontán tértünk be, hívogató cégtáblája, meg persze a görög ételek iránti vonzalmunk által vezérelve. A Rub and Roll BBQ és a Forni di Napoli volt betervezve aznapra egy Tóth kocsmás nosztalgiasörözés mellett, de végül kicsit változott a program.

A nápolyipizza-stílus említett etalonéttermében kezdtük az esti gasztroturnénkat.

 Tetszett a beltér, jó a pizza – Damu Lászlónak a pizza-világbajnokságon szerzett oklevele ott díszlik a falon –, kedves a kiszolgálás. 

Ha nemcsak az itallapon, hanem a valóságban is kapható lenne minőségi kézműves sör a kiváló, autentikus, eredetvédett alapanyagokból készülő pizza mellé, az sokat dobna az összélményen.

A Falk Miksa utcába befordulva örömmel láttam, hogy újra nyitva van a Tokaji borozó, a belváros kultikus kocsmája, mely több mint fél évszázada várja vendégeit, nagyjából azonos kínálattal, hangulatos, faburkolatos, boltíves beltérrel. Nem lehetett ezt sem kihagyni.

A Tóth kocsmában örömmel láttuk, hogy már van melegkonyha is, de mivel beterveztük az Odüsszeiát mint tulajdonképpeni vacsorahelyszínt, csak egy csirkemájas kenyeret kértünk az italok mellé, ami egyfajta „signature-fogás” volt már harminc esztendővel ezelőtt is. S persze csomagoltattunk egy adag pacalt, mert azt nem lehet kihagyni. A Tokaji borozóra és a Tóth kocsmára igyekszem visszatérni e rovatban, megvan annak a szépsége, hogy megannyi nyitás és megszűnés közepette a belvárosban egymással szemben megmaradt két kultikus kocsma hosszú évtizedeken keresztül.

Az estét az Odüsszeia étteremben zártuk. Mind a külső dekor, mind a beltér megnyerő görög hangulatot áraszt, azzal együtt, hogy a falakat díszítő festmények giccsbe hajlanak. Ez számunkra nem volt élményzavaró, a görög háttérzene sokat hozzátett az élményhez.

Magyarul nem beszélő, kedves, udvarias fiatal fiú fogadott, mint megtudtuk, Albániából érkezett. Vélhető, hogy ez az első görög étterem, ahol dolgozik, mert mi magyaráztunk neki ezt-azt a görög konyha jellegzetes fogásairól s nem fordítva.

Az étlapon a görög klasszikusokon kívül szerepelnek olasz slágerételek is. A tzatziki, feta saganaki, dolmades, padlizsánkrém, muszaka, pastitio, különféle sült halak és húsok (köztük borjúcomb, rib-eye steak, báránycomb és bárányborda) mellett kínálnak pizzákat, pasta-kat, rizottókat, de meg tiramisut is. (Az étlap figyelmeztet, hogy a desszertválaszték hetente változik.)

Az itallapon meglepő módon görög borok nem szerepelnek egyáltalán, a legismertebb magyar pincészetek nedűiből kínálnak nyolcfélét, összesen hét borászattól, érdekesség, hogy közülük valamennyien elnyerték valamikor az Év Bortermelője titulust. Minden tételt kimérnek pohárra is, eszméletlen áron, 3000 és 3800 forint közötti összeget kérnek egy deci borért, ezt az üzletvezetés helyében még átgondolnám, mint ahogy azt is, hogy a vendég esetleg szívesen inna egy görög étteremben görög bort. A megosztó, de komoly rajongótáborral rendelkező retsinát mindenképp választékba venném. Mi végül sört ittunk, kétfélét tartanak Heinekent és Mythos nevű görög sört, nyilván utóbbira esett a választásunk.

A tirokafteri nevű, görög körözöttként is felfogható csípős fetakém együtt érkezett a séfüdvözletként adott túrókrémmel és humusszal. Mindemellé kaptunk helyben sültnek tűnő jobbacska apró zsemléket. Jó indítás.

Az étlap leírása szerint halból, répából, burgonyából és zellerből készült „halászlé” élvezhető krémleves, kevés dezintegrált hallal. Messze állt attól, hogy az ember jó vásárnak érezze 3800 forintért. Egyébként az általunk rendelt fogások közül csak itt éreztük megbillenni az ár/érték arányt, itt viszont rendesen.

A spanakopita egyik kedvencünk, otthon is több ízben készítettük Rezi György receptkönyve alapján. (Mángolddal is remekül működik.) A spenótos rétest, mert ugye erről beszélünk, előre lesütötték, majd melegítették, így nyilván nem hozza a frissen sült rétes élményét, de kétségkívül macerás adagonként sütni ezt a fogást. Azt minden esetre értékeltük, hogy nem készen vett rétestésztát használtak hozzá, s a töltelék is jó volt.

A sült tenger gyümölcsei az olasz fritto misto-ra hajazott, a tintahal jónak bizonyult, a rák nem volt a legfrissebb. Az előételrovatban szereplő fogás főételnek is elegendő, akárcsak grillezett kalmárhal, mely az étkezésünk csúcspontját képezte. 

Thai chili szószt hoztak mellé az étlapon beígért fokhagymás mártás helyett, de miután ezt szóvá tettük, megkaptuk a jól elkészített joghurtalapú fokhagymás mártást is. Felszolgálónk szerint finomabb a chiliszósszal, mi másként vélekedtünk. A kicsattanó frissességű halat faszénparázson sütötték meg, ízre, állagra egyaránt kiváló volt. A pisztáciás tiramisu is megelégedésünkre szolgált.

Étkezésünk végeztével pincérünk jelezte, hogy kedveskednének egy-egy ajándék desszerttel mindhármunknak. A négy édességből egyet kóstoltunk, a maradék háromból hoztak még egyet-egyet. Értékeltük a gesztust. 

A csokitorta édesebb volt annál, mint amihez szoktunk, de ez nem ritka a balkáni konyha esetében, lásd baklava, kadaif, tulumba, stb. A csokimousse korrekt, ha az alját nem valami száraz kekszmorzsa képezi, hanem egy szaftos réteg, akkor jobban megnyert volna. Kedvencünk az albán konyha klasszikus desszertje, a trileche volt, amit legutóbb Óbecse egyetlen magyar cukrászdájában, a Zserbóban kóstoltam. Nevét onnan kapta, hogy eredetileg háromféle, kecske-, juh- és tehéntejjel készült. Magyar nyelven is elérhető a világhálón több receptvariáns, álljon itt például ez.

Mindent egybevetve, a jelzett hibák dacára kifejezetten kellemes estét töltöttünk Budapest új görög éttermében, szívesen megadnám az étterem koordinátáit, de a világhálón egyelőre semmilyen információt nem találtam róla.

Borítókép: a szerző felvétele