Amire általában ilyenkor a leginkább figyelni szoktam, az a külföldiek érdeklődése. Mi az, ami a mi kínálatunkból leginkább felkelti a figyelmüket? Mi az, ami számít?
Ami nekünk, magyaroknak egyértelműen izgalmas, mégis megszokott – fajta, stílus, évjárat, egyebek –, az vajon egy német, holland vagy éppen kínai kereskedő fejében miként jelenik meg?
Már ha egyáltalán eljutunk odáig, hogy mutasson némi nyitottságot. Nos, valószínűleg nem meglepő, amit mondok, de az őshonos magyar fajták borai tűnnek a legkelendőbbnek. Furcsa lenne mindez? Nem hiszem. Szerintem bárki útra kelhet a világ bármelyik csücske felé, leginkább azt keresi, ami csak az adott helyre jellemző. Még a bécsi szelet is jobban esik talán Bécsben, hiába kerül ma is idehaza rengeteg család vasárnapi asztalára.
Tudom, néha egy tihanyi kék, egy purcsin, bakator bora parányi mennyiségben készül csak el, mégis sokkal érdekesebbek ezek a tételek, mint bármelyik nagy nemzetközi fajta borai. Talán elég az ismeretlenség? Az újdonság, a „mégsohanemtalálkoztunk” érzése?
Nem tudnám pontosan megfogalmazni, de azt igen, hogy a világ ma már tele van jobbnál jobb borokkal. Sok közülük erősen megfizethető áron kerül a fogyasztó elé, profi tálalásban, kifogástalan tisztasággal. Tele a kínálat izgalmas autochton fajták boraival, túl a sagrantinón és a susumaniellón (Dél-Itália). Érdekes, egyedi tételek az egyre uniformizáltabb bortengerben.
Van nekünk is ilyenünk, nem is kevés. Hála az Égnek, a furmint még nem nőtt túl a Kárpát-medencén, de bizony jó lesz vigyáznunk. Ugyanis az osztrákok igencsak rákaptak.
Érdekes módon ők úgy tartják, hogy a globális felmelegedést ez a fajta sokkal jobban tűri, mint az ő legfontosabb fehér fajtájuk, a zöld veltelini.
Világszerte ma több mint tízezer szőlőfajtát azonosítottak, de ezek közül igazán kevés az olyan sokra tartott fajta, mint a furmint. Mi néha pont az osztrákok – amúgy szintén a Kárpát-medencéhez köthető – zöld veltelinijüket irigyeljük, de talán inkább a tálalás miatt. Náluk néha tényleg jobban mennek a dolgok, hírverés szempontjából mindenképpen. És lám, lassan azon kapjuk magunkat, hogy itt-ott a furmintból is többet hoznak ki, mint mi. Hogy vajon mi lehet ennek az oka? Egyelőre többnyire száraz furmintokat iskoláznak, de azt remek stílusban és egyenletes minőségben.
A valaha volt ruszti aszú amúgy szintén furmintból készült, van is néhány termelő, aki elsősorban a Fertő-tó környékén ma is természetes édesborokat készít belőle.
Mi küzdünk a száraz furmintjaink kellő elismeréséért, ők elsősorban azzal hódítanak. A mi gyönyörű tokaji édes furmintjainkat – legyen szó szamorodniról, aszúról vagy akár egy szép késői szüretről – örömmel elfogyasztja bárki, ha ingyen kapja. Fizetni sajnos nemigen szeretnek érte, hiszen ezek a borok nem olcsók. Lehet vajon ezen változtatni?
Érdekes módon a furmint története és hanyatlása közvetlenül a XX. századi geopolitikához köthető. A két világháború és még inkább az 1948 utáni szocialista nagyüzemi szemlélet pusztító hatással volt a minőségi borászatra az országban. A bor mint tömegáru filozófiája nem a furmintra lett kitalálva. Ez a fajta alkalmatlan arra, hogy tömegtermelés áldozatává váljon. Ha innen közelítünk a kérdéshez, furmint dolgában mi biztosan rosszabbul jártunk, mint nyugati szomszédaink. Náluk a II. világháború utáni időben egyszerűen nem volt utánpótlás a fajtából, így például az 1986-os, ma már „Weinrevolution”-nak nevezett glikol botrányba sem esett bele. Új alapokkal, nagyon tudatosan és nehezen, de sikeresen építkeztek. Mi a mai napig küzdünk elavult, nem minőségi borkészítésre alkalmas ültetvényekkel, bőtermő klónokkal, míg Ausztriában komoly klónkísérleteket végeznek a fajtával.
Ha az osztrák termelők ilyen komoly energiákat mozgatnak meg a fajtáért, nem kellene nekünk is kicsit jobban összpontosítani rá?
Főként Tokajban gyakran csak a negatívumokat sorolják a gazdák a fajtával kapcsolatban, holott igazán széles skáláját találjuk a komoly furmint pezsgőalapboroknak, száraz és édes változatoknak.
Nyilván minden termelő azt szeretné láttatni egy ilyen bemutatkozáson (Prowein 2023), amire a legbüszkébb, ő maga a legjobbnak találja, vagy éppen el szeretné adni. Biztos vagyok benne, hogy akinek sikerül a termő helyet jobban kifejező, izgalmasabb, gyümölcsösebb, simább struktúrájú borokat szűrnie, az komolyabb esélyekkel pályázik – hosszútávon is, nem csak egy háromnapos pillanatfelvétel erejéig.
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy legyen szó bármilyen szőlőfajtáról is, a legfontosabb a minőség. Kitűnő példák vannak nagy borokra is – ahol a termelő nem fél egy cseppet feláldozni az alkoholtartalomból a finesz érdekében. Ahol már tudják: a szüreti időpont megválasztása nem lehet külső körülmények függvénye.
Nagy bor csak ott készülhet, ahol a bor nem történik, hanem tudatos munka eredményeként születik meg.
Először a termelő fejében, aki mindent az elképzelt bor megvalósításának rendel alá. Jó esetben a leendő szőlőtermő terület kiválasztásától – de ne legyünk túlzottan optimisták, tehát mondjuk, hogy a metszéstől a palackozásig. Úgy és ott, ahol a terroir engedi. Ha mindezt egy remek, ráadásul helyi fajtával is meg tudjuk fejelni, hát ez az adottságok oldaláról nézve szinte maga a Kánaán.
Mert a furmint valóban nagy fajta. Jó esetben kiváló borokat ad, jó egyensúllyal. Remek savakkal, lendületes folytatással, rendszerint tele friss gyümölcsösséggel. Itt-ott átlagon felüli világszínvonallal. Már csak a vevők hiányoznak.
Ebben az évben lehetőséget kaptam két módon is bemutatni a fajta szépségeit és korlátait, két különféle változatban. Egy furmint pezsgő sorral és egy tömör tokaji bemutatkozással. Mindkettő igen tanulságos volt, számomra is. A pezsgősor kapcsán leginkább az marad meg bennem, hogy a fajta abszolút alkalmas kiváló pezsgő alapbor készítésére. Hazai pezsgőkínálatunk problémája nem a fajtáknál keresendő. A fegyelmezett és tudatos technológia megtermi a maga gyümölcsét. De mondhatjuk így is: jobb a jónak elrontója.
A másik:
Tokaj továbbra is az édesborokat jelenti a világ számára, bármennyire is próbálunk kitörni más kategóriákban a piacokra. A legszebb dűlőválogatott furmintok és hárslevelűk is csak igen csekély mértékben érik el a külföldiek ingerküszöbét.
Azért személy szerint én találtam igen finom tételeket – természetesen ezúttal főként furmintból – a magyar standon.
Balassa István, Tokaj, Édes szamorodni, 2019
Illatban mézes-körtés-birses, igen gazdag, sós és elegáns ez a szamorodni. Sima, selymes tapintás, hosszú, mély utóíz jellemzi. Gyümölcsössége szinte határtalan. Magas (213 gr) cukortartalma ellenére kitűnő egyensúlyt mutat, pedig savai nem mondhatók igazán magasnak (7,7 g/l). Jön Húsvét, számomra a legtökéletesebb házi briós-téliszalámi kísérő. Persze magában is gyönyörű, válasszunk mellé méltó társat.
Carpinus Tokaji Aszú 6 Puttonyos 2016
Remek savakra épülő – több, mint 11 g/l – aszú, visszafogott cukortartalommal. Két igazán melegnek és barátságosnak mondható dűlő, a Deák és a Lapis terméséből készült. Tipikus esete a simogató aszúknak, holott az évjárat nem igazán kedvezett ezek megszületésének. Itt mégis minden a harmóniáról és a természetességről szól. Szinte csikó még, rengeteg potenciállal. Hosszú, tartalmas, intelligens bor. Narancsos szarvast képzeltem mellé.
Gróf Degenfeld Tokaji Essencia 2017
Több mint 590 gramm cukor alakítja ennek a szépségnek a vonalait. Az alkoholtartalom mindössze három százalék benne, így bornak nem is igen nevezhetjük – vélhetően több annál. Egy darabka a borvidékből, a szőlőből, a terroirból. Illata bódítóan fűszeres és mégis hűvös, savai elevenek és szinte játékosak. Bor vagy nem bor – ez itt nem kérdés. Kincs, ami ritkán jut az asztalunkra.
