Az, hogy az éghajlatváltozás jelenti a legnagyobb kihívást a szőlőtermesztés számára, ma már sajnos nem vita tárgya. Elég erőteljesen verik bele a fejünkbe, hogy a jövőben egyre nagyobb igény lesz az alacsony ökológiai lábnyomot hagyó borokra. Jó lenne időnként valós adatokat és képet kapni a legintenzívebb szén-dioxid-kibocsátó országokról, mert úgy tűnik, ezen a téren is van némi zavar a rendszerben.
A legnagyobb hangjuk általában azoknak az országoknak van, amelyek a legzöldebbre festik magukat, bár a legintenzívebb kibocsátók. Így hajlamosak vagyunk elhinni számos hibásan értelmezett adatot. Ehhez jönnek még a gazdasági korlátok, mint például a munkaerőhiány és a magasabb előállítási költségek, valamint számos növényvédő szer betiltása. Ami amúgy valóban támogatandó, sőt felelősen gondolkodó honpolgárok számára kötelező feladat.
Talán mégis túl sokan gondolják úgy, hogy a piwi fajták megoldást jelenthetnek mindezekre a problémákra. Az éghajlatváltozás előrehaladtával és a „zöldüzlet” kihívásainak való megfelelés szükségességével a mezőgazdaságban is növekszik az érdeklődés a fenntartható termelési módszerek iránt. A gombabetegségeknek ellenálló szőlőfajták elterjesztése úgy tűnik, működő alternatívát jelent. Vagy ez mégsem annyira egyértelmű?
A piwi (Pilzwiderstandsfähige) amúgy német kifejezés, amely korábban a hibrid, interspecifikus, betegségekkel szemben ellenálló vagy betegségtűrő szőlőfajták meghatározására szolgált. A piwik olyan szőlőfajták, amelyeket az európai szőlőfajták amerikai vagy ázsiai fajtákkal való keresztezésével hoztak létre. Ezek a fajták ellenállók, elsősorban a lisztharmattal és a peronoszpórával szemben, néha a botritiszt és a feketerothadást is képesek elkerülni. Néhány ismert példa az új fajtákra: solaris, regent, cabernet blanc, johanniter vagy souvignier gris.
A múlt héten Németországban gyűlt össze a boros világ egy jelentős része. A ProWein szakkiállításon kerültek újra elém ezek a fajták, így egy kóstoló és mesterkurzus keretében próbáltam újra befogadni őket. Bevallom, nem sok sikerrel. Számomra ezeknek a boroknak a zöme karakter nélküli, és nem tudom, mi lehet erre a magyarázat. Általában jó termőhelyekről érkeznek, igényes termelőktől, és mégsem képesek megszólítani.
Többen azon a véleményen vannak, hogy a piwi fajtákat nem fajtaborként, sokkal inkább olyan házasításokban – például pezsgőalapbor – lenne érdemes használni, ami nem szúr annyira szemet a fogyasztónak. Ez számomra némiképp hasonló önbecsapás, mint az ökológiai oldalról szemlélve pozitív előjelű alkoholmentes borok világa.
Sokan állítják, hogy a nemzetközi piwi fajták borainak az ízvilága jóval szerényebb a Magyarországon nemesített fajtákéhoz képest. A bianca, csillám, kunleány is ezek közé tartozik. Sajnos a fehér fajták mennyiségi listáját vezető bianca borként nem tartozik a legelismertebbek közé, komoly bort nem igazán készítettek még belőle. A jövő kérdése, hogy egyáltalán alkalmas-e erre. Saját kóstolási emlékeim között hiába keresgetem a pozitív élményeket, bizony nemigen találok ilyet.
