Az, hogy az éghajlatváltozás jelenti a legnagyobb kihívást a szőlőtermesztés számára, ma már sajnos nem vita tárgya. Elég erőteljesen verik bele a fejünkbe, hogy a jövőben egyre nagyobb igény lesz az alacsony ökológiai lábnyomot hagyó borokra. Jó lenne időnként valós adatokat és képet kapni a legintenzívebb szén-dioxid-kibocsátó országokról, mert úgy tűnik, ezen a téren is van némi zavar a rendszerben.
A legnagyobb hangjuk általában azoknak az országoknak van, amelyek a legzöldebbre festik magukat, bár a legintenzívebb kibocsátók. Így hajlamosak vagyunk elhinni számos hibásan értelmezett adatot. Ehhez jönnek még a gazdasági korlátok, mint például a munkaerőhiány és a magasabb előállítási költségek, valamint számos növényvédő szer betiltása. Ami amúgy valóban támogatandó, sőt felelősen gondolkodó honpolgárok számára kötelező feladat.
Talán mégis túl sokan gondolják úgy, hogy a piwi fajták megoldást jelenthetnek mindezekre a problémákra. Az éghajlatváltozás előrehaladtával és a „zöldüzlet” kihívásainak való megfelelés szükségességével a mezőgazdaságban is növekszik az érdeklődés a fenntartható termelési módszerek iránt. A gombabetegségeknek ellenálló szőlőfajták elterjesztése úgy tűnik, működő alternatívát jelent. Vagy ez mégsem annyira egyértelmű?
A piwi (Pilzwiderstandsfähige) amúgy német kifejezés, amely korábban a hibrid, interspecifikus, betegségekkel szemben ellenálló vagy betegségtűrő szőlőfajták meghatározására szolgált. A piwik olyan szőlőfajták, amelyeket az európai szőlőfajták amerikai vagy ázsiai fajtákkal való keresztezésével hoztak létre. Ezek a fajták ellenállók, elsősorban a lisztharmattal és a peronoszpórával szemben, néha a botritiszt és a feketerothadást is képesek elkerülni. Néhány ismert példa az új fajtákra: solaris, regent, cabernet blanc, johanniter vagy souvignier gris.
A múlt héten Németországban gyűlt össze a boros világ egy jelentős része. A ProWein szakkiállításon kerültek újra elém ezek a fajták, így egy kóstoló és mesterkurzus keretében próbáltam újra befogadni őket. Bevallom, nem sok sikerrel. Számomra ezeknek a boroknak a zöme karakter nélküli, és nem tudom, mi lehet erre a magyarázat. Általában jó termőhelyekről érkeznek, igényes termelőktől, és mégsem képesek megszólítani.
Többen azon a véleményen vannak, hogy a piwi fajtákat nem fajtaborként, sokkal inkább olyan házasításokban – például pezsgőalapbor – lenne érdemes használni, ami nem szúr annyira szemet a fogyasztónak. Ez számomra némiképp hasonló önbecsapás, mint az ökológiai oldalról szemlélve pozitív előjelű alkoholmentes borok világa.
Sokan állítják, hogy a nemzetközi piwi fajták borainak az ízvilága jóval szerényebb a Magyarországon nemesített fajtákéhoz képest. A bianca, csillám, kunleány is ezek közé tartozik. Sajnos a fehér fajták mennyiségi listáját vezető bianca borként nem tartozik a legelismertebbek közé, komoly bort nem igazán készítettek még belőle. A jövő kérdése, hogy egyáltalán alkalmas-e erre. Saját kóstolási emlékeim között hiába keresgetem a pozitív élményeket, bizony nemigen találok ilyet.
Ezeknek a szőlőfajtáknak a termesztésbe vonása elősegítheti a növényvédelem drasztikus csökkentését, bár a különösen nehéz években még a gombabetegségeknek ellenálló szőlőfajták esetében sem lehet teljesen lemondani a réz és a kén használatáról. Ezeknek a fajtáknak az ellenálló képessége sem nevezhető teljesnek.
A piwi fajtákkal kapcsolatos előítéletek és aggodalmak listája elég hosszú és gyakran érthető is. Részben azért, mert egy új szőlőfajta bevezetése a szőlőtermesztő, a kereskedő és persze a fogyasztó oldaláról is számos kérdést vet fel. Nem ismerjük, tehát részben félünk tőle.
Kevéssé ismert tény, hogy egy évszázaddal az ellenálló fajták nemesítése iránti kezdeti kísérletek után Franciaországban még mindig hatalmas hibridültetvények léteztek. Például 1960-ban még nagyjából harmincezer hektáron termesztettek ezekből Bordeaux-ban, szemben a 19 000 hektáron termesztett semillon és 12 000 hektáron termesztett merlot-val szemben.
A francia kormány 1975-ben országos tilalmat vezetett be a francia hibridek új telepítésére, és ezzel véget vetett a francia bortörténelem egyik újabb kori fejezetének. Ez, valamint a francia AOC- szabályok bevezetése lehet az oka annak, hogy Franciaország lemaradásban van a piwi fajtákkal történő kutatásokban.
Ma viszont például a klímaváltozásnak talán leginkább kitett Champagne is kénytelen komolyan venni ezeket a szőlőfajtákat. A borvidék tíz éve vesz részt abban a programban, aminek olyan megállapításai olvashatók, mint például: "…nincs tudományos bizonyíték arra, hogy a pinot noir jobban közvetíti a terroirt, mint a regent (szőlőfajta)". Hát az ilyen tényeknek nehéz a nyomába eredni, de magam továbbra is a fogyasztói oldalt képviselem.
A francia–amerikai hibridek régóta kapcsolódnak az USA keleti államainak szőlőtermesztéséhez. New York állam északi részén, a Finger Lakes régióban az 1940-es években kezdtek foglalkozni ezekkel a fajtákkal. Két évtized alatt a fehér seyval blanc és a vignoles fajtákból, valamint a kék chambourcin-ből készült borok a helyi borászat fontos alapanyagává váltak, bár elterjedésük fő oka sokkal inkább időjárási nehézségekben volt keresendő.
Sorolhatnánk a példákat, hiszen Németország a fentieken túlmenően élen járt a nemesítésekben. Számomra a kérdés továbbra is az, hogy vajon miért nem történt valami hasonló korábban. Miért nincsenek valódi eredmények? Vajon miért ragaszkodik az EU szigorúan az interspecifikus hibridek és az ezekkel nemesített fajták borainak kereskedelmi tilalmához? Nem igazán beszélünk arról sem, hogy a vegyszergyártók oldaláról milyen nyomás nehezedik a bortermelőkre és így tovább.
Számomra talán fontosabb kérdés, hogy ha a cél egyre inkább közelíteni tud a civilizált emberek felelősséggel vállalt egészségesebb jövőképéhez, akkor miért nem próbálunk valóban egészséges és minőségileg is vállalható megoldásokhoz fordulni. Manapság sokkal kevesebbet hallani a természetközeli művelésmódokról, semmint a piwi fajták jövőbeni szerepéről és az alkoholmentes, alkoholcsökkentett borokról.
