Nyári merengések

A borkultúra ott kezdődik, ahol a borokról beszélni tudnak.

Forrás: Pixabay

A világ bármely táján elkészíthető, uniformizált, az aktuális fogyasztói ízlést és kellően jó eladási statisztikákat kínáló borok léte és szükségessége nem kérdőjelezhető meg. Nem is teszem, nem is tettem soha, sőt! Kalapot emelek azok előtt a pincészetek előtt, amelyek ezt sokszor gigászi mennyiségben tudják állandó minőségben, némi borvidéki és fajtakaraktert is csillogtatva évről évre elkészíteni. De ez egy teljesen más szegmense a borkészítésnek. Ami az elmúlt harminc évben érdeklődésem középpontjába került, az a bor és szőlő személyiségformáló, nemzeti identitást erősítő oldala. 

 

Amiért továbbra is haragszom az évtizedeken keresztül rólunk közvetített, ránk erőltetett képre, a lerobbant Trabantokkal és foltos vödrökkel fotózott borvidéki imázs és egyeurós borok tömege. Nincs már ideje annak, hogy ezt a képet tovább hurcoljuk és ne akarjunk tenni azért, hogy borainknak az az oldala jelenjen meg, ami a mély kulturális gyökerekről, szükség esetén luxuskörnyezetben terített damasztabroszokról és a magyar bortermelő valós, XXI. századi küzdelmeiről szól. 

Számomra a szőlő és a bor elsősorban társaság, kultúra, történelem, hagyományok, élvezet, kóstolás, esztétika és sorolhatnám vég nélkül mindazt, amit a magyar bor képes megtestesíteni. Akkor, ha jól és jó helyen, megfelelően kezeljük. Ha tudjuk és értjük, hogyan is fogjunk hozzá. Ha szeretnénk, hogy a magyar bor még kétszáz év múlva is része legyen a Kárpát-medencének. 

 

Sokan leírták már, hogy a borkultúra ott kezdődik, ahol a borokról beszélni tudnak. Ez valóban elengedhetetlen, feltéve, ha arra érdemes borok is vannak a közelünkben. 

Többek között ezért is örültem meg annyira, amikor a Magyar borok könyve 2001-es kiadása került a kezembe. A kötet első lapjain ugyanis Jankovics Marcell számomra különösen kedves és ismerős szavai olvashatók. Az a gondolatkör, az a szellemiség és szeretet, ami nélkül ma már biztosan nem lenne módunk magyar borokat forgatni a poharunkban. Ezért veszem most a bátorságot, hogy azt a bizonyos előszótt most itt is közreadjam. Mintegy nyári útilapuként, kimozdulni a szobából, hűs pincét és jó szót keresni.

„Egész életemben borivó ember valék, és a révfülöpi nyaralásoktól kezdődőleg a borivás számomra a hazafiaság fokmérője lett. Persze a magyar boroké, ami a rákövetkező majd’ fél évszázadon át akár hazafias önfeláldozásnak minősülhetett volna, merthogy szüleim jó hazafinak neveltek, a borkínálat viszont többnyire méltatlan borokból állt. A jelen borhamisítóinak lőréihez majd ötven éven át szoktatták a kispénzű magyart és hát bizony sokáig én is közéjük tartoztam. 

Több mint érdekes, némely történészeknek az a nem alaptalan véleménye, hogy magyar ember volt az, aki az újvilágban szőlőből bort készített. Arról a Tyrkir nevezetű, délvidékinek mondott, tehát nem viking hajósról állítják ezt, aki a grönlandi saga szerint az ezredik esztendőben Leif Eirikssont kísérte el felfedezőútján, és aki a mai Új-Fundlandon szőlőkhöz hasonló vörös bogyókból (alighanem a Viburnum Pauciforum nevű növény terméséből) sajtolt léből csinált bort. Ennek köszönhetően kapta a vidék a vikingektől a Vinland nevet. Tyrkir leírás szerinti kinézete, az, hogy szőlőtermő vidékről való, továbbá neve is megengedi, hogy magyar embert tiszteljünk benne. Ismeretes, hogy a bizánciak a magyarokat türköknek nevezték, s hogy Bizáncban, de másutt is vándorló, majd kalandozó eleink rendszeresen találkozhattak az ugyancsak vándor, kalandor vikingekkel. Magyarok is, vikingek is szolgáltak a bizánci császár seregében. Ismeretes végül az is, hogy a szőlőtermesztés és borkészítés szavai nyelvünkben török eredetűek (bor, csiger, érik, seprő, szőlő, szűr).

A szocialista borkorszak vörösborai és rozéi különösen megviselték testemet-lelkemet. Szakképzett önológus ismerősöm engem megvigasztalandó tudományos alapossággal ecsetelte előttem: hazánk kedvezőtlen fekvése, éghajlata az oka annak, nem más, hogy már a harmadik pohár „minőségi” vörösbortól háborog a gyomrom. Úgy tapasztalom, hogy ha hazánk fekvése nem is, éghajlata a rendszerváltással egyidejűleg mintha szintén megváltozott volna, azóta ugyanis vörösboraink java egyre jobban ízlik. De azért többnyire maradok a fehérbornál. Az említett okoknál fogva a könnyű (fiatal), száraz fehérborok látványa, illata, íze vésődött belém ifjúságomtól kezdve. Mivel családi hagyományaim és személyes szép emlékeim elsősorban a Dunántúlhoz kötnek, a Balaton északi partját pedig amazon régvolt révfülöpi nyaraktól kezdődően második szűkebb hazámnak tekintem, Akarattya, Kenese, Csopak, a régi Füred, a turisták nélküli Tihany, Dörgicse, Szentantalfa, Badacsony, Szigliget, Becehegy, Györök, Keszthely, a Káli- és a Tapolcai-medence, a távolabbi Somlóval együtt mind olyan helyek, melyekhez „szárazon” is megannyi kedves emlék fűz. Mondanom sem kell ezek után, hogy e táj borait szerelmes elfogultsággal kedvelem. Olaszrizlinget iszom talán a legsűrűbben, furmintot, kéknyelűt már ritkábban, ám a juhfarkot becsülöm a legtöbbre. Megjegyzem, vörösborban is a dunántúliakat, szekszárdit, villányit részesítem előnyben, s azokból is, naná, a régi fajtákat. A kadarkát, a kékfrankost és a kékoportót, bár a korszerű hazafiság szellemében a cabernet sauvignont sem vetem meg.

A juhfark iránti vonzalmam egészen különleges. Mikor először találkoztam vele, szíven talált már a neve is. Amit ugye a formájának köszönhet, s ezért aztán a formája miatt is szívemhez nőtt. (Vizuális típus vagyok, nekem a külső megjelenés egyáltalán nem mindegy. Az olaszrizling fürtjének látványa például azért vidámítja meg a szívemet, mert kettős fürtű, a nagy fürtnek olyan oldalhajtása van, mintha kicsinye lenne.) A juhfark tömött fürtje tényleg olyan, mint a juhnak a farka. Azon az emlékezetes régi borosüveg címkén is így volt látható, és ezzel is nyűgözött le. Megtudván, hogy ősi magyar fajtáról van szó, mely küllemét tekintve is illik pásztor őseinkhez, nem tehettem mást, egyszerűen szeretnem kellett.

Hogy a bornak általában nemcsak színe, illata, zamata, hírneve, hanem jelképes jelentősége is van, azt persze régóta tudom, de igazán már deresedő szakállal mélyültem el e kérdésben. Írtam már, s fogok is még írni erről, itt csak a juhfark kapcsán említenék meg valamit, jelzendő, milyen talányos összefüggések is lehetnek – mondjuk – egy juhfark és a Juhfark között. Ismeretes, hogy Jézus egy helyütt magát „szőlőtőnek”, az Atyát (atyját) pedig szőlőművesnek nevezi. S az utolsó vacsora alkalmával a bort mint saját vérét áldja meg, s ajánlja szent italul a maga emlékezetére. Az is közismert, hogy a húsvéti bárány – a zsidó széderesti utolsó vacsora főfogása – vált Jézus áldozatának állati jelképévé. Már Keresztelő Szent János is így mutatja be a sokaságnak: íme az Isten báránya…, aminek hivatkozási alapja az ószövetségi messiási jóslatok között található. Azt azonban kevesen tudják, hogy a bibliai héber nyelvben a szőlőt és bárányt jelentő szavak, illetve azok szinonimái hasonlóan vagy egyazonképpen hangzanak. (Van erre példa a görögben is, ezért lehetett Dionüszosz a szőlő és a bor istene, egyúttal Isten gödölyéje.) Hát nem csodálatos? És mindez benne van egy igazán magyar szőlőfajta nevében.

Gondoljanak erre is, amikor fellapozzák ezt a könyvet, de akkor is, amikor borospoharat emelnek az ajkukhoz, benne – talán épp e könyvbe írtak hatására – valamely nemes magyar borral. Váljék vérré mindannyiukban!”

(Jankovics Marcell Magyar borok könyve 2001 – Akó Kiadó, előszó)