A „nosztalgia” kifejezéssel a Ludas Matyi hasábjain találkoztam először a nyolcvanas évek legelején, még tinédzserként. Nem igazán fogtam fel az értelmét, ahhoz, hogy nosztalgiát érezzük egy adott kor iránt, kell némi élettapasztalat. Közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez, már hasonlítgatni lehet az évtizedeket egymáshoz, és azon elmerengeni, hogy melyik iránt érzünk nagyobb nosztalgiát.
A tágan értelmezett Erdélyben felnőtt épeszű ember aligha vágyódhat vissza a Ceausescu korba, legfeljebb egyes elemei tűnhetnek utólag visszatekintve idillinek: az emberek közti viszonyok annak dacára közvetlenebbek, érzéssel telítettebbek voltak, hogy a titkosrendőrség behálózta az egész társadalmat. Mivel nem volt sem internet, sem érdemleges tévé, sem videojátékok, sokkal több időt töltött az ember családi körben, országon belül lehet kirándulni és vadkempingezni, bőven volt idő olvasni, más kérdés, hogy sokkal nehezebb feladat volt megszerezni egy Nyírő József vagy Szabó Dezső könyvet, mint manapság. S ezzel a lista végére értünk. Mert mi volt ezen kívül? Bezártság, terror, nincstelenség, perspektívátlanság, tűzparancs a határon, azok vonatkozásában, akik nem kívánták a Románia névre hallgató koncentrációs táborban leélni az életüket.
Bezzeg a kilencvenes évek! Amikor kitágult a világ, be lehetett járni egész Európát, az ember leírhatta végre a gondolatait a sajtóban, csatlakozhatott világnézet vagy hobbi alapján bármely szervezethez, fejlődésnek indult a vendéglátás és nem utolsósorban a borászat.
1997-et írtunk, amikor Várbarlang akkor igazgatójának köszönhetően először került olyan bor a poharamba, mely valóban csúcsminőséget képviselt, sosem felejtem, Gere Attila 1995-ös Cabernet Sauvignon barrique-ja volt. Nem sokkal később Demeter Ervin mutatott be baráti körben, több kóstoló keretében több tucat prémium bort, Szepsy Istvántól, Vesztergombi Ferenctől, Tiffán Edétől, Tóth Sándortól (Scheller birtok), Gál Tibortól, Szerelmey Hubától és Thumerrer Vilmostül, hogy csak azokat említsem, akiknek akkor megismert borai egy életre bevésődtek az emlékeim közé.
Abban az évben, 1999-ben alakult meg a Pannon Bormíves Céh, s a felsoroltak bizony egytől egyig tagjai lettek. Rajtuk kívül, Árvay János, Gere Attila és Heimann Zoltán tartozott az alapító tízek közé. A céh célja, hogy „a legmagasabb minőségű borok készítésével egy közösségként támogassák a magyar bortermelés és borkultúra felelősségteljes növekedését és fenntarthatóságát.”
A honlapon az eszközökről is olvashatunk: „Teszik ezt kimagasló minőségű magyar boraikkal, rendezvényeikkel, kiegészítő, a borturizmust segítő szolgáltatásaikkal, s azzal, hogy a fogyasztóknak, borkedvelőknek betekintést engednek a borászati munkafolyamatokba, a szőlőtelepítéstől, egészen a borkészítésig.
A céh tagjai egy családként, egymás testvéreiként segítik, támogatják és ajánlják egymást, az ország szinte összes borvidékéről. A tagok figyelemmel kísérik egymás tevékenységét, büszkék egymás sikereire és tanulnak egymás kudarcaiból.” Két éve rovatunkban Mészáros Gabriella írt részletesen e kiemelkedő szakmai szervezetről.
Érdemes felsorolni a Pannon Bormíves Céh jelenlegi tagjait, hiszen a Céhtagság garancia a kiemelkedő minőségre: Árvay János, Balla Géza, Berecz Stephanie, Bock József, Bolyki János, Bott Frigyes, Bussay Dorottya, Debreczeni Mónika, Dúzsi Tamás, Eszterbauer János, ifj. Figula Mihály, Font Gábor, Frittmann János, ifj. Gál Tibor, Gere Andrea, Gere Zsolt, Györgykovács Imre, Ifj. Heimann Zoltán, Hernyák Tamás, Jásdi István, Jekl Béla, Légi Ottó, Lőrincz György, Luka Enikő, Sebestyén Csaba, ifj. Szőke Mátyás, Takler Ferenc, Thummerer Tamás, Ifj. Tiffán Zsolt, Tóth Katalin, Vesztergombi Csaba, Vida Péter, Wille-Baumkauf Márta.
Tiszteletbeli tagok: Szepsy István, Gergely Vince, Pók Tamás, Demeter Ervin, Rohály Gábor, Bősze Ferenc, Buday Gábor, Várszegi Asztrik O.S.B., Somodi Sándor.
Hadd idézzek fel egy kedves történetet a kétezres évek első évtizedének második feléből. Épp egy frissen csatlakozott jeles borásznál jártunk jóapámmal, ahol rákérdeztem arra, hogy miként is történt a belépése az egyesületbe. Mondta vendéglátónk, hogy Szeremley Huba személyesen hívta meg, s amikor visszakérdezett, hogy miután több szakmai szervezetnek is tagja, miért csatlakozna még egyhez. A válasz annyi volt, hogy „közöttünk nincsenek kommunisták”. Ami egybecseng azzal, hogy a céh egyenruhája a Bocskai viselet s ez eleve ad egy emelkedettséget a rendezvényeiknek.
Minden év decemberében kerül megrendezésre „Pannon Karácsony” néven a céh éves felsereglése immár több, mint egy évtizede. A 2014-től az est torokszorító fénypontja, a 2013-ban elhunyt céhtagról, Bussay Lászlóról elnevezett díj átadása, amielőtt hagyományosan levetítésre kerül a Bussay-film, melyben céhtársak közül legközelebbi barátai emlékeznek a korán eltávozott kiemelkedő csörnyeföldi borászra. Első alkalommal, bizony olyanok szemében is kicsordult a könny a film után, akik nem ismerték személyesen Bussay Lászlót.
Az első díjazott 2014-ban Rohály Gábor volt, őt követte Borbás Marcsi, Nagymarosi András, Eperjes Károly, 2018-ban két szakíró kapta megosztva a díjat, Szabó Edit, aki az idei gálát vezette és Sánta Zoltán. 2019-ban Rókusfalvy Pál volt a díjazott. 2020-ban és 2021-ben a Covid-jelenségkör következtében elmaradt a díjátadás, 2022-ben Mészáros Gabriella, majd 2023-ban Csizmadia András volt a nyertes.
A két jeles oktató-szakíró után idén Szigethy Gábor Kossuth díjas színháztörténész, rendező, egyetemi tanárra esett a céh választása, akit Vida Péter méltatott, miután Lőrincz György elnökként köszöntötte az egybegyűlteket. Szigethy Gábor köteteinek száma meghaladja a félszázat, a díjazottal találkozni lehetett az elmúlt évtizedekben a fontosabb kóstolókon Bodrogkeresztúrtól Óbudáig, mélyenszántó gondolatait, veretes megfogalmazásait hallhattuk rádióban, tévében.
„Egy korty magyar bor” című zseniális sorozatának nagy része a világhálón is elérhető. Hadd idézzünk tisztelgésképpen az egyikből néhány jellemző sort: „2003 tavaszán hivatali szobájában találkoztunk Szepsy Istvánnal. Napsütötte délután volt. Kölcsönösen tartózkodó, udvarias üdvözlés, bemutatkozás után, mielőtt leült volna, könyvespolcához lépett a borász, leemelt egy akkoriban megjelent vaskos könyvet – „Tokaj. A szabadság bora” és nekünk ajándékozta.
– Ez a könyv jó kalauz – mondta –, ha valóban meg akarják ismerni a világ legcsodálatosabb adottságú borvidékét.
Lenyűgözött az a természetes őszinteség és megfellebbezhetetlen felsőfokhasználat, ahogy Tokajt a világ legcsodálatosabb adottságú borvidékének nevezte. Négy órakor kopogtattunk az iroda ajtaján, négy óra tíz perckor kezdett el mesélni a borról, szőlőről, talajfajtákról, kőzetekről, Tokaj történetéről.
– A csupa kő hegyoldalban terem a legjobb szőlő, mert ott a tőkének meg kell harcolni az élet ben maradásért, nagyon mélyre kell ásnia magát a talajban, küzdenie kell az életben tartó vízért, ásványokért…
Elbűvölten hallgattuk. Hat órakor hirtelen eltörte a mondatot, ránk nézett.
– Elnézést, gondolom, valamit kóstolni is szeretnének. Elszaladt az idő… akkor most talán menjünk le a pincébe. Mentünk, kóstoltunk – sötét este indultunk álmodozva hazafelé. Az utolsó korty négyéves Úrágya Furmint. Az Appassionata utolsó futamai.
A zenetudós Szabolcsi Bence bölcs gondolata: „Beethoven zenéje részt követel az életből, fellázít, megráz, megríkat és megkacagtat, magadba térítés harcba küld: állást foglal, cselekszik, harcol minden pillanatban.” A Furmint végül is olyan, mint egy Beethoven zongoraszonáta. Szenvedélyesen kényszerít töprengésre, mélységekbe ránt, múltunkat idéző titkokat tár fel bennünk, és szembesít földi időnk múlásával, elmúlásával.
Muzsika. Bor. Furmint. Beethoven.
Néhány perc örökélet.”
Aki járt Szepsy István pincéjében tudhatja, hogy megszenteltek az ott töltött pillanatok, melyek hangulatát hűen adja vissza a fenti szövegrészlet.
Visszatérve az idei nagy felsereglésre, ismét pazar borokat hoztak a céhtagok, pincészetenként hármat, de megesett, hogy négy-öt volt az a három. Ha ketten boruk elfogytával nem távoznak zárás előtt, idén első ízben elmondhattam volna magamról, hogy minden tételt megkóstoltam. Így csak annyit állíthatok, hogy minden hozzáférhető bort sikerült megkóstolni. Igazságtalan lenne a több, mint száz remek tételből kettőt-hármat kiemelni, maradjunk annyiban, hogy hála a céh azon döntésének, hogy a kezdetben zártkörű kóstolót nyilvánossá tette, mindenki betervezheti magának a jövő évit s személyesen meggyőződhet arról, hogy hol tart ma a magyar borászat krémje.
