Amikor végre szembe süt a nap és a Hernád is csillogni kezd, zöldek kúsznak be elénk, innen-onnan, úgy tűnik, csak előjön a tavasz valahonnan. A tavaszvárással együtt pedig érkezik a FURMINT FEBRUÁR, az a hónap, amikor a Kárpát-medence évszázadok alatt nemesedett szőlőfajtája kerül a középpontba. Lehetne ecsetelni a fajta pozitív tulajdonságait, leírhatnánk elterjedtségét, netán hiányosságait vagy a termesztésével együtt járó nehézségeket. Vagy írhatnánk arról a viszonylag friss hírről is, miszerint bizonyosságot nyert: a töröknek hitt Kolorko szőlőfajta nem más, mint a mi furmintunk. Vagy írhatnánk sikerekről, amik ehhez a fajtához köthetők.
Mégsem ezek felé a témák felé indulunk, mert ma is rengeteg kérdés kering bennem a fajta kapcsán. Van amelyik csak tíz éve, de van olyan is, amit harminc éve hordozok és nem kapok rá választ. Kérdéstolulásom előidézője vélhetően az, hogy a héten hatvan furmintot már megkóstoltam. Némelyik pezsgett, java része csendesen és szárazon kandikált ki a pohárból, de volt bőven édesen hívogató is.
A borok jelentős része tokaji volt, de kóstoltunk például kiváló neszmélyi bort is a Kősziklás borászattól, furmintot Egerből és a Mátrából, Csopakról. Egy valamit nem kóstoltunk: jellegtelen, unalmas, uniformizált bort. Ami legfőbb ellenségem, ha borról (vagy emberről…) van szó. Mert ennek a fajtának arca van. Nem hivalkodó, sokkal inkább visszafogott eleganciába burkolódzó. Ha a borát nézzük, az egyik legmegbízhatóbb. Száraz borai épp úgy érlelhetők évtizedekig, mint az édes borok. Pezsgője pedig kínálhatja mindazt a szépséget és fineszt, amiért rajong manapság a buborék-orientált borkedvelők világa.
De ha a fajta ilyen szép és jó, akkor miért a kérdések? Miért nem egyértelmű, hogy ezt a fajtát tudatosan kellett volna kiemelni – ha már a nagy háború előtti időket el is mulasztottuk – legalább a kilencvenes évek kezdete körüli szabadabbnak mondható világban. Amikor valahol, valakiknek el kellett volna dönteniük, hogy mire is fogjuk használni ezt a töredékes szőlőterületet, mi az, amibe kapaszkodni tudunk a hatalmas ellenszélben. Mi az, ami a jelenlegi agresszív, mindenkit eltaposni vágyó világban mégis a miénk tud maradni, csak a miénk. Amiért érdemes esetleg ide utazni a világ túlsó végéből is, ami megfellebbezhetetlenül Kárpát-medencei, benne van több száz évünk és végeláthatatlan potenciálunk. Mert nem lehet vitás, hogy a geológiánk és a furmint jelentette adottságoknak még a töredékét sem használtuk ki. Hogy méltatlanul próbálunk erényt kovácsolni a középszerből, holott egyenes út vezet a legmagasabb szint felé. Eszköz van a kezünkben, lehetőség, amivel elmulasztunk élni. Ritkán és nem elég hangosan hívjuk fel a világ figyelmét arra, hogy létezünk, nem is a borászati periférián – már ha a mérce nem csupán a mennyiségre van kalibrálva.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!