Március elseje jeles nap volt az életemben. Először fordult elő velem, hogy belealudtam egy El Clásicóba. Nem, nem azért, mert égett a Barça vagy mert örök kedvencemnek, Lionel Messinek nem ment a játék, hanem mert aggasztó tüneteket észleltem magamon.
Mielőtt frászt kapna az olvasó, sietek tudatni: nem kapart a torkom, nem szúrt a tüdőm, nem fulladoztam, nem szökött fel a lázam, annál sokkal tragikusabb csapás ért: untam a focit. Azt hittem, ilyesmi soha az életben nem fordulhat elő velem, aki pontosan harminc éve láttam az első El Clásicót – történetesen a Camp Nouban, Laudruppal, Sztojcskovval, Koemannal, Butragueñóval, Míchellel –, azóta egyet sem hagytam ki.
Aztán néhány napra rá kiderült, hogy nem a spanyol focit untam. Március 8-án játszották a manchesteri derbit, ami nálam egyenértékű volt az El Clásicóval.
Személyesen is kötődöm a városhoz, 1956-ban ide disszidáltak a szüleim, egy évig Manchesterben laktak, aztán visszajöttek, mert hiányoztam nekik. Jóindulatú barátaim szerint ha tudják, mi lesz belőlem, inkább maradnak Angliában. De tény, hogy hosszú évekig visszatérő beszédtéma volt a vasárnapi ebédnél Bobby Charlton és Duncan Edwards játéka, mert apám mindig kiment a United hazai meccseire. Szóval, az Old Traffordon a United 2-0-ra megverte a Cityt, de a végeredményt csak másnap tudtam meg a Livescore-ról, mert a második félidőben átkapcsoltam egy krimire.
Szentségtörés? Az. De mentségemre szóljon, hogy a telítődés legalább két évtizedes, kitartó folyamat, úgy is mondhatnám, romboló munka eredménye. Amióta a műholdas csatornák jóvoltából a La Ligától a Premier League-en és a Serie A-n keresztül a Bundesligáig beköltöztek– ma már azt mondanám, betolakodtak – a topligák a nappalinkba, évről évre jobban eluralkodott rajtam a csömör. Igaza volt Thomas Lievennek (Siegfried Rauch, magyar hangja Végvári Tamás): nem kell mindig kaviár. Tényleg. Ha minden este Messit, Ronaldót, Szalah-t, Manét, Neymart, Mbappét látjuk futballozni, egy idő után már ők is a könyökünkön jönnek ki, nemhogy egy Kaposvár–Paks „mennyei” rangadó szereplői. Nem beszélve arról, hogy nevezett labdabűvölők olyan magasra teszik a lécet, hogy azt itthoni szaktársaik, érthető módon, minduntalan leverik. Egy kicsit olyan ez, mintha hetente egyszer lehetőségünk nyílna egy meghitt estét együtt tölteni az éppen aktuális Miss Universe-zel, és utána csodálkozna az asszony, hogy hajánál fogva előrángatott kifogásokkal kihúzzuk magunkat hitvesi kötelességünk teljesítése alól.