Elvonókúra

Az első elvonási tünetek két nap után jelentkeztek. Folyton a távkapcsolóra tévedt a kezem, nyomtam volna a megszokott gombokat, de egy idő után már nem próbálkoztam.

Március elseje jeles nap volt az életemben. Először fordult elő velem, hogy belealudtam egy El Clásicóba. Nem, nem azért, mert égett a Barça vagy mert örök kedvencemnek, Lionel Messinek nem ment a játék, hanem mert aggasztó tüneteket észleltem magamon.

Mielőtt frászt kapna az olvasó, sietek tudatni: nem kapart a torkom, nem szúrt a tüdőm, nem fulladoztam, nem szökött fel a lázam, annál sokkal tragikusabb csapás ért: untam a focit. Azt hittem, ilyesmi soha az életben nem fordulhat elő velem, aki pontosan harminc éve láttam az első El Clásicót – történetesen a Camp Nouban, Laudruppal, Sztojcskovval, ­Koemannal, Butragueñóval, Míchellel –, azóta egyet sem hagytam ki.

Aztán néhány napra rá kiderült, hogy nem a spanyol focit untam. Március 8-án játszották a manchesteri derbit, ami nálam egyenértékű volt az El Clásicóval.

Személyesen is kötődöm a városhoz, 1956-ban ide disszidáltak a szüleim, egy évig Manchesterben laktak, aztán visszajöttek, mert hiányoztam nekik. Jóindulatú barátaim szerint ha tudják, mi lesz belőlem, inkább maradnak Angliában. De tény, hogy hosszú évekig visszatérő beszédtéma volt a vasárnapi ebédnél Bobby Charlton és Duncan Edwards játéka, mert apám mindig kiment a United hazai meccseire. Szóval, az Old Traffordon a United 2-0-ra megverte a Cityt, de a végeredményt csak másnap tudtam meg a Livescore-ról, mert a második félidőben átkapcsoltam egy krimire.

Szentségtörés? Az. De mentségemre szóljon, hogy a telítődés legalább két évtizedes, kitartó folyamat, úgy is mondhatnám, romboló munka eredménye. Amióta a műholdas csatornák jóvoltából a La Ligától a Premier League-en és a Serie A-n keresztül a Bundesligáig beköltöztek– ma már azt mondanám, betolakodtak – a topligák a nappalinkba, évről évre jobban eluralkodott rajtam a csömör. Igaza volt Thomas Lievennek (Sieg­fried ­Rauch, magyar hangja Végvári Tamás): nem kell mindig kaviár. Tényleg. Ha minden este Messit, Ronaldót, Szalah-t, Manét, Neymart, Mbappét látjuk futballozni, egy idő után már ők is a könyökünkön jönnek ki, nemhogy egy Kaposvár–Paks „mennyei” rangadó szereplői. Nem beszélve arról, hogy nevezett labdabűvölők olyan magasra teszik a lécet, hogy azt itthoni szaktársaik, érthető módon, minduntalan leverik. Egy kicsit olyan ez, mintha hetente egyszer lehetőségünk nyílna egy meghitt estét együtt tölteni az éppen aktuális Miss Universe-zel, és utána csodálkozna az asszony, hogy hajánál fogva előrángatott kifogásokkal kihúzzuk magunkat hitvesi kötelességünk teljesítése alól.

Aztán beütött a ménkű a koronavírus képében. Szép fokozatosan bezárt a bazár, legutoljára a Bundesliga (most olyan mellékes hadszínterekről, mint a török Süperliga, nem beszélünk), a Revierderbyt még megnéztem volna, kizárólag a Dortmund és Erling Haaland kedvéért, mert nagyon rákattantam a colos norvég gólgépre, de aztán az utolsó pillanatban törölték a meccset. Egy hétig még maradt a mi mennyei NB I-ünk meg a Budafok – itt lakom egy köpésre a Promontor utcától, tiszta ideg vagyok, hogy feljutunk-e az NB I-be –, aztán már az sem.

Az első elvonási tünetek két nap után jelentkeztek. Folyton a távkapcsolóra tévedt a kezem, nyomtam volna a megszokott gombokat, de egy idő után már nem próbálkoztam, mert tudtam, csak konzervet kapok „frissensültek”, az élő mérkőzések helyett.

Ma már, március utolsó hetének kezdetén pedig ott tartok, hogy a fél karomat odaadnám… nem is az El Clásicóért, hanem a Kaposvár–Paks mennyei rangadóért!