Mindig a labda elé tette a kezét

Kapustól hatalmas bravúr a Magyar Nemzet által indított Pólósok pólósa szavazáson bekerülni az első tízbe – ez egyedül Molnár Endrének sikerült, akit nem véletlenül tartanak minden idők legnagyszerűbb vízilabda-kapusának. A 74 éves sportember pályafutása különböző korokon ívelt át, de ami a legfontosabb, utánozhatatlan humorérzékét mindvégig megőrizte.

A legendás pólóskapus szerint a müncheni ötkarikás játékokon nem volt meg az összhang a kispadon Fotó: Bach Máté

– Az áll az életrajzában, hogy Gyergyószentmiklóson született 1945. július 23-án. Viharos időkben, viharos vidéken. Hogy is volt ez?

– Apámat négyéves koromban láttam először, tudniillik 1945-ben orosz fogságba esett, és csak 1949-ben engedték szabadon. Anyámék gyergyóiak voltak, a nagyapám fával foglalkozott, mint arrafelé a hegyekben a legtöbben, apám az ország másik végében, Tolnában született, és úgy ismerkedett meg anyámmal, hogy a Keleti-Kárpátokban, Gyergyóban védte a hazát. Aztán amikor a románok bejöttek, anyámmal egészen Sümegig menekültünk előlük, de később visszamentünk Gyergyószentmiklósra. Amikor a ruszkik hazaengedték apámat, Magyarországra érkezett meg, mi pedig ketten az anyámmal vonatra ültünk. Egészen halvány emlékeim vannak arról a rettenetes útról, el lehet képzelni, anyám a gyerekkel és a batyuval, és aztán megtörtént a családegyesítés.

– A vízzel mikor ismerkedett meg?

– Volt a házunk mögött egy kis patak… Nem, csak viccelek. Én akkor kezdtem el úszni, amikor más már abbahagyja. Nagyon későn. Apám már úgy 1958 körül levitt az uszodába, hogy mégse otthon legyek vagy az utcán, de esélytelen volt. Korán kellett kelni! Aztán 1960 táján megint levitt a Csasziba, és a 21-es Építőknél volt egy Mészáros Jani bácsi nevű edző, aki mondta, jó, ezt ne… Átpasszolt a vízilabdázókhoz, hosszú a gyerek, hosszú a keze, úszó sohasem lesz belőle, próbálják ki a pólóban. Odaraktak a falhoz, hogy védjek, az egyik kezemmel kapaszkodtam a korlátba, amikor jött a lövés, ellöktem magam, és úgy látszik, elég sokszor elakadt bennem a lövés. Így lettem kapus. 1962-ben már ifiválogatott voltam az ob II-ből, sőt amikor a tokiói olimpiára a Csasziban edzettek Laky Karcsi bácsiék, egyszer-kétszer beraktak, hogy nézzék már meg ezt a gyereket.

– Szóba is került, 19 évesen?

– Azt azért nem, Boros Ottó meg Ambrus Miklós, azaz Copák védett. De Karcsi bácsi egyszer-egyszer berakott az edzéseken.

– De az utrechti Eb-re 1966-ban már kivitték. Az ötödik hely kudarc volt?

– Hatalmas! Nem sokat védtem, Copák volt az első számú kapus, csak a vége felé raktak be. Még az NDK-t sem tudtuk megverni. Erős csapatuk volt!

– 1967-ben már az év vízilabdázója volt!

– Biztos sokba került ez nekem…

– Csak azért mondom, mert utoljára, ötödször 1980-ban nyerte el ugyanezt a díjat. És közben tizenhárom évig ott volt a csúcson.

– Csúcsközelben, az újságírók szerint. Mázlim volt, hogy egy olyan csapatba kerültem a mexikói olimpia után, a Szpariba, amelyik nem tartozott a legerősebbek közé, ennélfogva rengeteg lövés jött a kapumra. Mexikóban pechünk is volt, de nem lehet arra fogni. A csoportban összekerültünk az oroszokkal, és Markovits Kálmán azt mondta, hogy ha törik, ha szakad, meg kell vernünk őket. Győztünk is 6-5-re, de a nehezebb elődöntőbe kerültünk, a jugók ellen, akiktől kikaptunk, ellenben az olaszokat simán vertük volna, mint ahogy a bronzmeccsen le is léptük őket 9-4-re Felkai Róka hét góljával.

– Tartott valakitől az ob I-ben? Gyarmati Dezső ellen még játszott?

– Nem, Dezső azt mondta, hogy ő azért hagyta abba, mert meglátott engem a kapuban…

– Mi volt a módszere a kapuban?

– Mindig a labda elé kellett rakni a kezem. Nem mindig sikerült, de többnyire. Próbáltam úgy irányítani védői­met, hogy az nekem jó legyen. Sokat is gyakoroltuk a blokkolást, önös érdekből.

– A müncheni olimpiát meg kellett volna nyerniük.

– Azt meg, de nem volt összhang a kispadon. Rajki Béla bácsi volt a szövetségi kapitány, ott ült mellette Gyarmati Dezső és még Gyurika, Kárpáti György is. Alig fértek el a cserék. Mindhárman hozzá akarták tenni a magukét a sikerhez. Volt az a szabály, hogy három büntetőpont után végleg el kellett hagyni a medencét. Az utolsó negyedben voltunk az oroszok ellen, Szívós Pistának már volt két bunkója, és Dezső kiszedte a vízből, nehogy kipontozódjon. Aztán a nagy izgalomban Gyuri visszaküldte. És abban a pillanatban befújták a harmadik kiállítást Pistának! Na, ki is tört a balhé a kispadon, akkor még 3-1-re vezettünk, a vége 3-3 lett, ezüstérem.

A legendás pólóskapus szerint a müncheni ötkarikás játékokon nem volt meg az összhang a kispadon
Fotó: Bach Máté

– De Montrealba már esélyesként mentek.

– Mindenhová esélyesként mentünk, de Montreal előtt már nagyon győzni akartunk. 1973-ban Belgrádban végre megnyertük a vb-t, és valóban esélyesként mentünk ki. Montreal szerencsésen alakult, az utolsó meccsnek a románok ellen nem is igazán volt tétje, addigra olimpiai bajnokok voltunk.

– Emlékszem, akkor nem volt önöknél népszerűbb ember az országban.

– Hát most is népszerűek a pólósok, mindig is azok voltunk. Jó volt pólósnak lenni. Én itt kezdtem, a Csasziban, ahol most beszélgetünk, nekem ez volt a szülőszoba. A Szigetnek más volt a miliője, a feleségemmel is ott ismerkedtem meg. Mindegy… A montreali aranyérmünkért annyi pénzt kaptunk, hogy egy fél Zsigulit tudtunk venni belőle.

– Cservenyák Tiborral hogyan osztották be a meccseket egymás között?

– A mérkőzések előtt a kapitány az aktuális formától függően jelölte ki, melyikünk véd. Jól megvoltunk, mostanában is hetente, kéthetente felhívjuk egymást. Ő kint él Svájcban, de Kenesén van egy kúriája, nekünk meg mellette egy lakásunk, összejárunk. Egyébként figyelem a mai pólót is, jók vagyunk, akár meg is nyerhetjük az olimpiát. Mindhárom unokám vízilabdázik, a legnagyobb a III. kerületben, a középső a SOTE-be jár, a legkisebb, a nyolcéves pedig a KSI-be, egyébként mindhárman ott kezdték. Én viszem be reggelente a Szigetre, hát valami elképesztő gyerektömeg van ott! A pekingi olimpia előtt Gergely Pista megkért, hogy segítsek neki a felkészülésben, és amikor először lementem az uszodába, nem láttam a vizet! Különösen az UTE-t figyelem mostanában, lenyűgöző, amit Benedek Tibi művelt a srácokkal. Nagyon nagy veszteség a halála, miként Gyurikáé is. A magyar vízilabda két géniusza szinte egyszerre hagyott itt minket… Gyuri egy betelejesült, nagyszerű élet végén, Tibi pedig – ami a legszörnyűbb – élete teljében, fantasztikus sikerekkel a háta mögött és nagyszerű tervekkel a jövőre nézve. Soha nem fogjuk elfelejteni, amit ők ketten a vízilabdáért tettek.

– Mit szól a mai kapusokhoz?

– Hála istennek, ezen a téren sohasem voltak gondjaink. Mindketten nagyon jók, Nagy Viktor és Vogel Soma is, sőt Kardos is, aki most kiment Franciaországba. Kapusfronton jól állunk.

– És ön hogy áll?

– Egész jól! Egyszer már meghaltam, három éve volt egy nyílt mellkasi szívműtétem. Ezenkívül nyithatnék egy színesfém-kereskedést, ugyanis mindkét térd- és csípőízületemet kicserélték, és a gerincemben is vannak csavarok, pántok. Szóval: nem panaszkodom!