Verebes Józseffel egy csülök elfogyasztása alatt egyezett meg

Huszonöt olyan magyar futballistája van a sportág történetének, akik magyar csapat tagjaként a Bajnokok Ligája elődjének, a BEK-nek az elődöntőjében játszhattak. Ezek egyike Szániel János, aki a Győri Vasas ETO játékosaként jutott el idáig, de igazán ismert klubvezetőként lett. 1973-tól csaknem húsz éven át irányította a győri klubot, amely a második aranykorát az ő vezetésével élte meg. A neve ráadásul összefonódik a legendás edzővel, Verebes Józseffel, aki éppen öt éve, március 13-án hunyt el. A győri sikerek mellett róla is beszélgettünk ­Szániel Jánossal.

20210312 MN Győr Szániel János interjú Magyar Nemzet fotó:Mirkó István

– Nagy élmény volt Eusebio ellen játszani?

– Ahogy vesszük. Nekem nem volt kellemes, mert az első meccsen nem kerültem be a csapatba, Lisszabonban viszont Hidegkuti Nándor azzal állított be, hogy fogjam le Eusebiót. Erről elég annyi, hogy a szünetben már négy góllal vezetett a Benfica, ebből Eusebio kettőt rúgott. Hihetetlen futballista volt. Amúgy nekem is volt egy helyzetem, egyedül vittem a labdát a kapu felé, aztán, amikor éreztem, hogy valaki nagyon fut mögöttem, ellőttem, de mellément. Akkor vettem észre, hogy az egyik csapattársamtól ijedtem meg.

– Hogyan tudott az Európában teljesen ismeretlen ETO egészen a BEK elődöntőjéig eljutni? Tényleg benne volt a csapat a kontinens négy legjobbja között?

– Az túlzás, de tényleg jók voltunk. Amikor hatvanháromban megnyertük az egyidényes bajnokságot, szinte mindenki azt mondta, csak szerencsénk volt, de aztán a BEK-ben megmutattuk, hogy nem érdemtelenül lettünk aranyérmesek. A Benfica ellen természetesen nem lehetett esélyünk, az ellenfelünk mindkét meccset megnyerte, simán jutott a döntőbe, de mi is büszkék lehettünk. Az első mérkőzésre kicsi lett volna a győri stadion, ezért a vezetők kibérelték a Népstadiont, ahol hetvenezer néző előtt játszott a csapat.

Szániel János március 15-én ünnepli a 79. születésnapját, az ETO az ő irányításával élte meg a második aranykorát Fotó:Mirkó István

– Ha megnézzük annak az ETO-nak a névsorát, nem találunk benne sokszoros válogatott sztárokat, talán csak Palotai Károly nevét ismerik széles körben. Mitől voltak ennyire jók?

– Talán közhelyesen hangzik, de igaz, hogy nagyon együtt voltunk. Tudtunk egymásért hajtani, barátként éltünk a pályán és azon kívül is, és persze többen is kiválóan tudtak futballozni. Én Veszprémben nőttem fel, Csepel érintésével kerültem a klubhoz, és lenyűgöző kedvességgel fogadtak. Sérülten érkeztem, mindenki rengeteget segített a gyors felépülésben és a beilleszkedésben, egy perc alatt otthonra találtam. Emellett remek edzők dolgoztak a csapattal, mint például Szusza Ferenc, majd Hidegkuti Nándor, akinél már nemcsak eredményesen, hanem látványosan is játszottunk.

– Fiatalon, huszonhét évesen vonult vissza. Tudta, hogy hamarosan átveheti a klub irányítását?

– Szó sem volt róla. Amíg az edzőtáborokban a többiek kártyáztak, én tanultam, és le is diplomáztam a helyi műszaki főiskolán. Amikor a sok sérülés miatt abba kellett hagynom a futballt, üzemmérnök lettem a vagongyár motorgyáregységénél, és akkor nem is vágytam másra. Aztán egy szép napon hívtak a személyzeti osztályra, hogy vezessem én a klubot. Az előző két évben négy elnök is megfordult ott, szerettek volna hosszú távú megoldást, és fogalmam sincs, kinek juthattam az eszébe. Kértem gondolkodási időt, majd beszéltem a város több vállalatának a vezetőjével, akiket még focistaként ismertem meg, ők pedig biztattak, mondjak igent. Egyébként hivatalosan nem klubelnök, hanem a vagongyár illetékes főosztályvezetője lettem. Egy kérésem volt, találkozhassak a vagongyár mindenható urával, ­Horváth Edével. Ez megtörtént, megkértem, ha baj lesz velem, azt nekem mondja el elsőként, ő megígérte, és ­nagyszerűen dolgoztunk együtt.

– Hamar beletanult?

– Amennyire megijedtem a feladattól, annyira élveztem csinálni. Remek szakemberek segítették a munkámat, bátran támaszkodhattam rájuk. Szép lassan lecseréltük a régi edzőgárdát, és a hatvanas évek bajnokcsapatának a tagjai is elkezdték tanítani a gyerekeket, még Palotai Károlynak is volt egy csapata. Akkor tettük le a későbbi Aranycsapat alapjait, de a többi szakosztályban, például a férfi kézilabdában is európai szintű munka zajlott.

– A nyolcvanas évek elején érkezett el az említett második győri arany korszak a futballban, amikor a még alig ismert Verebes József lett az edző. Kinek az ötletére?

– Verebes előtte dolgozott a játékvezetőkkel, majd a Videotonnál, és hallottunk róla sok jót, de rosszat is. Győrött rendeztek egy edzőképzést, amelyre meghívták őt is előadónak. Nem tudtam elmenni, de két hozzáértő munkatársamat megkértem, hallgassák meg, mit tud ez az ember.

Amikor visszajöttek, azt mondták, mindenféleképpen hozzuk ide, mert úgy beszél a futballról, ahogyan azt mi is elképzeljük, itt lenne a helye. Egy budapesti sörözőben találkoztunk, rendeltünk egy csülköt pékné módra, és mire a végére értünk, már meg is egyeztünk. Érződött, hogy tökéletesen passzolunk egymáshoz.

– Mitől tudott Verebes és a csapat olyan látványosan berobbanni, hogy belőle legenda lett, az ETO pedig két bajnoki címet nyert?

– Reményteljes csapatunk volt, de az ő tudása és egyénisége kellett ehhez a robbanáshoz. Egész másként dolgozott, mint bárki más. Posztokra lebontva tanította és gyakoroltatta a taktikai elemeket, külön foglalkozott mindenkivel, és hihetetlenül tudta motiválni a játékosokat. Kinevették, amikor azt mondta nekik, hogy nem ismer az ETO-nál jobb magyar csapatot, aztán elhitték neki, mert így is lett. Imádták a futballistái.

– Állítólag az is hatott, hogy nagy pénzeket kereshettek Győrben.

– A fizetéseket és a meccsprémiumokat a sporthivatal szabta meg, attól nem lehetett eltérni. Ugyanakkor mi bevezettük a célprémium rendszerét, és az már tényleg komoly összeget jelenthetett, de persze csak akkori szemmel nézve. Ha a csapat elért egy helyezést, vagy mondjuk a következő három meccsen megszerzett valamennyi pontot, akkor azért külön pénz járt.

– Az igaz, hogy Horváth Edét nem izgatta a futball, de ha volt eredmény, szívesen adta a pénzt?

– Nem izgatta, de figyelt rá. A csapat szereplése komolyan hatott a vagongyár dolgozóinak a hangulatára, és ezt ő is tudta. Előfordult, hogy a stadionból a városba sétáló szurkolók összegyűltek egy győzelem után az irodája ablaka alatt, és kórusban kiabálták, hogy Ede bácsi, köszönjük. Soha nem fogadott el szponzori pénzt, amire kellett, arra adott ő, nélküle jóval kevesebb sikert értünk volna el.

– Nehéz volt az öntörvényű Verebes József főnökének lenni?

– Nem, mert tudtam vele bánni. Nagyon sokat beszélgettünk, hasonló módon láttuk a világot és a futballt is, de olykor fogni kellett a kezét. Mondta, holnap dolga van, nem jön ki edzést tartani, én rábólintottam, hogy rendben, de ezt a napot levonom a fizetéséből, mire másnap természetesen ő tartotta az edzést.

Egy dologban nem tudtam rá igazán hatni, sajnos a nyilatkozataival sok embert magára haragított, hiába kértem, hogy ne tegye. Ezzel együtt remek éveket töltöttünk együtt, és a haláláig jó barátok maradtunk.

Évekkel később Laczkó Mihály MLSZ-elnök őt akarta szövetségi kapitánynak, és József azt a feltételt szabta, hogy én legyek a főtitkár. Nem jött össze, én hallani sem akartam róla.

– A kilencvenes évek elején hagyta ott az elnöki posztot. Azóta mit csinál?

– Először biztosítóztam, utána a vagongyárban dolgoztam üzemmérnökként. Azóta pedig nyugdíjas vagyok, most tizenötödikén leszek hetvenkilenc éves. Az utódaim egy ideig nem szerették, ha kimentem a klubhoz, még jegyet sem küldtek, ezért nem is mentem. Később ez változott, mostanában is kijárok a meccsekre, de nagyon nem tetszik, amit látok. Rosszul viselem, hogy az ETO a másodosztályban szerepel, mert nekem ez a klub volt az életem. És persze még ma is az.