Nem minden az, aminek látni akarjuk. Ez volt talán a legfontosabb tanulsága a tegnapi Magyarország–Anglia (0-4) világbajnoki selejtezőnek.
Amikor Raheem Sterling a gólja után kifutott a pálya szélére, hogy a magyar szurkolók előtt ünnepeljen, azt könnyű volt provokációnak látni a Puskás Arénában. Repültek is felé a söráztatta műanyag poharak, amelyek közül legalább egy eltalálta – ez is lehet egy ok a Magyar Labdarúgó- szövetségre minden bizonnyal váró büntetésre.
Aztán a Sterling mez alatt viselt pólóján látható üzenetből kiderült, hogy aligha a provokáció volt a célja, ugyanis a napokban, koronavírus-fertőzés miatt mindössze 26 évesen elhunyt barátjára emlékezett. Szerencsétlenül választotta meg, hogy a pálya mely pontján teszi ezt.
Abban biztosak lehetünk, hogy ha a Manchester City mezében a Manchester United-drukkerek előtt ünnepli a gólját, első felindulásra tőlük sem kedves szavakat kapna érte. Az ilyen heves reakció nem magyar sajátosság, de még csak nem is szélsőséges.
A futball már csak olyan, hogy a hatására még egy svájci tanár is kivetkőzik magából a lelátón.
Aki valaha átélt hasonlót, annak ezt nem kell magyarázni, aki nem, annak pedig nem érdemes. Ettől függetlenül megdobálni senkit sem szabadna, a tettesek remélhetőleg elnyerik méltó büntetésüket.
Van azonban rosszabb annál, ha indulatból látunk valamit másnak, mint ami valójában. Az, ha ez előre megfontoltan, tudatosan történik.
Az angol média nagyon rasszistának akarta látni a magyarokat. Már a meccs előtti sajtótájékoztatón is látszott, hogy ki vannak hegyezve a témára az angol újságírók. A szövetségi kapitányokhoz intézett kérdéseik alapján olyan érzése támadt az embernek, hogy jobban érdekli őket, mi történik majd a lelátón, mint az, hogy mi történik majd a pályán.
Ugyanez érződik a meccsről készült tudósításaikban, amelyekben rasszista magyar kórusról, huhogásról és a játékosaikat ért inzultusokról írnak. Sajnálhatták, hogy miként a meccs előtt, úgy azután sem volt ebben partnerük az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate:
A szurkolók kiemelt tiszteletet adtak a himnuszunknak, a többségük remekül viselkedett. Bármi is történt, nem igazságos a teljes szurkolótábort kritizálni.
Én ugyanabban a sajtópáholyban ültem, mint a huhogásra érzékeny fülű angol újságírók. Csak a magam nevében beszélhetek: én nem hallottam ilyesmit. Hogy egyáltalán nem volt ilyen, azt nyilvánvalóan nem lehet kijelenteni, mert ahol összezárnak hatvanezer embert, köztük biztos van ilyen is, olyan is, és nemcsak Magyarországon, hanem bárhol a világon.
Ugyanakkor az egész stadionban jól hallható huhogás biztosan nem volt. A nagy többség biztos nem nyilvánult meg ezen az elítélendő módon, Angliában mégis általánosítanak. Mert ők ezt előre eldöntötték, hogy így lesz, mert ők ilyennek akarnak látni minket.
Füttykoncert, az volt, tagadhatatlan. De ha a fütty a rasszizmus jele, akkor a saját válogatottjuk térdelését és többek közt az olasz himnuszt is kifütyülő angolok jobban tennék, ha előbb a saját házuk táján sepregetnének.
