– Visszavonulása óta a leginkább szem előtt az akkor NB I-es Kaposvár kapusedzőjeként volt, de a somogyi klubtól 2020 őszén távozott. Azóta mivel foglalkozik?
– Már akkor is több helyen dolgoztam egyszerre, 2016 nyara óta alkalmazásban vagyok a Testnevelési Egyetem sportegyesületénél, a TFSE futsal és nagypályás labdarúgó-csapatának kapusedzője vagyok. Emellett jelenleg Alsónémediben a kicsiktől a nagyokig kapusedzősködöm, tavaly nyár óta pedig Vecsésen is én vagyok a felelős az utánpótlás és a felnőtt kapusok képzéséért.
– A sok különböző feladatot tudja ötvözni a munka során?
– Mindenképpen hasznos a tapasztalatszerzés szempontjából, rengeteget tanulok, nyitott szemmel járom a futballpályákat. Teljesen más a kicsiknek a képzése, kisebb a kapu és a labda is, mint tizennégy éves kor felett, amikor már egyre inkább hasonlít a kapusedzés a felnőttek felkészítéséhez. A futsal pedig egészen más sportág, egy kapus szempontjából olyan, mint ötvöznénk a labdarúgó- és a kézilabdakapus feladatait.
– Az utóbbi években egyre többször hangsúlyozzák a futsal jelentőségét a labdarúgók képzésében. A kapusok szempontjából is megvan ennek az előnye?
– Az utánpótlásképzésben segít, ha valaki futsalkapuban is szerepel, jellemzően eseménydúsabbak számára a mérkőzések, mint nagypályán, bizonyos szituációkban pedig gyorsabban kell gondolkodni és dönteni. De a gyerekeken, akik egyszerre futsaloznak és nagypályáznak, előbb-utóbb azért meglátszik, hogy az adottságaik alapján az egyik vagy a másik sportág jobban illik hozzájuk.
– Már az említett munkahelyekkel is elfoglaltnak tűnik, de a közelmúltban lehetett olvasni a futballon kívüli munkájáról is. A futárkodás aktuális még?
– Nem, azt szüneteltetem. Sajnos a kisebbik fiam ősszel hármas lábközépcsonttörést szenvedett, így most az ő rehabilitációjával foglalkozom, hogy minél előbb vissza tudjon térni a pályára. Most kezdte el az edzéseket az irányításom alatt.
De egyébként is az az igazság, hogy elsősorban a labdarúgásban rejlik az én hivatásom.
– Játékosként a Ferencváros volt a leginkább ikonikus állomása. Mit emelne ki az ott töltött időszakból?
– Nagyon sok sikert értem el a csapattal is, egyénileg is. Két bajnoki címet, két Magyar Kupát, Szuperkupát nyertünk. Rengeteg embert megismertem, akiken gyerekként felnőttem, sokáig sorolhatnám a neveket, de lehet, hogy valakit még akkor is kifelejtenék. Számomra a Ferencváros örök szerelem volt, és maximálisan megéltem, mit jelent a Fradi-család tagjának lenni. Ha mégis egy eseményt kellene kiemelni, az a 2001-es bajnoki cím lenne. Debrecenben nyertünk az utolsó fordulóban, szenzációs volt a hazaút, na meg az is, ahogy fogadtak bennünket az Üllői úton, a régi stadionnál. Az ember életében megismételhetetlenek ezek az érzések.
– Korábban Újpesten is játszott, de amikor ellenfélként visszatért, ott – enyhén szólva – nem fogadták szívélyesen. Hogyan élte meg ezeket a meccseket?
– Bár az FTC-ben nevelkedtem, úgy alakult, hogy Újpesten mutatkoztam be az NB I-ben, miközben ott is mindenki tisztában volt a ferencvárosi kötödésemmel. Később, amikor Németországból hazatérve a Ferencváros játékosa lehettem, tettem egy őszinte nyilatkozatot: duplán hazatértem, hiszen nemcsak a szülőföldemre, hanem a szívemhez legközelebb álló együttesbe érkeztem. Ennek Újpesten rossz volt a visszhangja, ami a két klub közötti rivalizálást ismerve nem is volt feltétlenül váratlan.
Fiatalon mégis máshogy fogadtam ezt, válaszként én is tettem néhány olyan dolgot, ami nem volt sportszerű, és a mai, negyvennyolc éves fejemmel már teljesen másként viselkednék.
De az sosem volt kérdés, hogy a Ferencváros szimpatizánsa maradok, ahogy a családomban is mindenki az volt.
– Ennek ellenére 2006 elején elhagyta a csapatot az anyagi nehézségek miatt.
– Sokkal nagyobb kompromisszumot kellett volna kötnöm saját magammal.
Hibáztam, amikor eljöttem, ferencvárosiként ott kellett volna maradnom, és csinálnom a dolgomat.
– A ferencvárosi szurkolókkal megváltozott emiatt a viszonya?
– A Fradinak hatalmas szurkolótábora van, nyilván voltak köztük megértőek és olyanok is, akik nehezebben fogadták el a döntésemet. Úgy gondolom, hogy többségében jó viszonyom maradt a drukkerekkel, a mai napig, amikor megismernek az utcán, jó érzéssel közelítenek hozzám, ami nagyon jólesik nekem.
– A Ferencváros után Pápán játszott, de ez az időszak is anyagi nehézségekkel ért véget.
– Voltak problémák, a csapat nemcsak kiesett, hanem vissza is sorolták a megyei első osztályba. Viszont én már szezon közben jeleztem, hogy bárhogy is alakulnak a dolgok, nem kívánom meghosszabbítani a szerződésemet. Egyrészt finoman szólva sem voltam már fiatal játékos negyvenkét évesen, másrészt édesanyám romló egészségi állapota miatt is vissza akartam költözni Budapestre.
– Egy hibásnak tartott döntését már említette, van-e más miatt hiányérzete a pályafutását illetően?
– A válogatottban rengetegszer voltam kerettag, mégis nagyon kevés, mindössze három mérkőzésen léphettem pályára a címeres mezben a felnőttek között.
– Hogyan viselte a padozást a nemzeti csapatban?
– A profi sportoló versenyezni szeret, a futballista számára ez a mérkőzést jelenti. De azt is tudomásul kell venni, hogy a futballcsapat kapujában csak egy kapus állhat. Legtöbbször Király Gáborral voltam együtt a keretben, ő a Bundesligában védett, topcsapatban, én pedig Magyarországon. Az érzelmeim szerint a Ferencváros természetesen sokkal nagyobb csapat, mint a Hertha, de ha kijelentem, hogy a magyar bajnokság erősebb, mint a Bundesliga, azzal sokakat megmosolyogtattam volna. Talán ha sikerül elmennem erősebb külföldi bajnokságba, akkor a válogatott mérkőzéseim száma is magasabb lehetett volna, ez már sosem derül ki. Összességében így is szép és hosszú pályafutás van mögöttem.
– Egy külföldi kalandja azért volt, Kaiserslauternben.
– Hrutka Janival elsőként mondhattuk magunkat magyarként Bundesliga-bajnoknak, ez felemelő érzés volt, de azt is el kell mondani, hogy epizódszerepeket kaptunk. Egy játékosügynökön keresztül jutottam ki próbajátékra a Kaiserslauternhez. Petr Kouba, az 1996-os Eb-ezüstérmes cseh válogatott kapusa súlyosan megsérült – később kiderült, hogy ez a pályafutása végét is jelentette. A csapatnak tehát mindenképpen szüksége volt kapusra, ez lettem én, de a mérkőzések nagy többségén Andreas Reinke mögött ültem a kispadon.
– Óvatosságból nem ment újra külföldre vagy konkrét lehetőség hiányában?
– Attól függ, mit nevezünk konkrétnak. 2004-ben, amikor bejutottunk az UEFA-kupa csoportkörébe László Csaba irányításával, korábbi csapattársam, a Kaiserslautern akkori sportvezetője, Olaf Marschall közvetlenül keresett meg, hogy volna-e kedvem visszatérni. A megkeresést a ferencvárosi vezetők felé irányítottam, végül nem jött össze az egyezség.
– A Ferencváros azóta rendkívül nehéz időszakot is megélt, de az elmúlt években visszatért az európai csoportkörökbe. Milyennek látja most a klub helyzetét?
– Egyedülálló eredménysorozat áll a klub mögött, zsinórban háromszor nyerte meg a bajnokságot, és a realitás talaján maradva a nemzetközi porondon is sok örömet szerzett a szurkolóknak. A Ferencváros folyamatosan épül, biztos vagyok benne, hogy a következő években is számolni kell a csapattal a nemzetközi porondon. Ugyanakkor nem könnyű most ferencvárosi edzőnek lenni, mert Szergej Rebrov mindent elért, amit el lehetett a csapattal. Nem kell félteni Sztanyiszlav Csercseszovot sem, 2018-ban a FIFA a világ legjobb tíz edzője közé választotta, de magasak lesznek vele szemben az elvárások.
– személyében most a Ferencvárost egy volt kapus irányítja. Önnek milyen feladat szerepel az álmai között?
– Az NB III-ban, az RKSK-nál voltam rövid ideig vezetőedző, de azt mondtam, hogy a kispadot át kellene tenni a kapu mögé, mert én onnan látom át a pálya történéseit. Ez az irány aligha nekem való. Azt viszont sosem titkoltam, hogy a Ferencvárost a szívemben őrzöm. Várom az újabb kihívásokat, és bízom benne, hogy előbb-utóbb az ottani szerepvállalás ideje is elérkezik.
Borítókép: Szűcs Lajos (Fotó: Mirkó István)
