Dávid Sándor regényes élete korántsem csak a Formula–1-ről szól

A 85 esztendős Dávid Sándor Pesterzsébeten abban a házban él, amelyet még az édesapja vásárolt. Virágpompás kert végében, a teraszon – ahogy ő rámutatott –, a dolgozóasztalánál töltöttünk el vele egy teljes délutánt. Az asztal fölött a „Lapaj-lak” felirat mellett egy vitorláshajó képe van felcsempézve, s valóban az emlékek hullámait szeltük. A sportújságírás, azon belül is a Formula–1 hazai legendája, az egykor ígéretes kardvívó visszahajózott velünk Sztálin halálának a napjára, a forradalom tüzétől távol eső tatai edzőtáborba, valamint Magyarország első F1-es tévéközvetítéséhez is, amelyet Ausztriában az eső, itthon négy páncélos és egy kutya mosott el.

20220727 Budapest Dávid Sándor, sport újságíró Fotó: Teknős Miklós TM Magyar Nemzet Fotó: Teknős Miklós

A háború utáni leírhatatlan szegénységben aranyéletünk volt azzal, hogy az edzések előtt felvihettünk a szemközti tejcsarnokból egy egész kanna, hatvan liter tejet és egy egész zsák, mintegy 140 darab kiflit. Mennyei manna volt, ma is érzem az ízét a számban.

Ezenkívül hetente egyszer tizenkét vívó kondivacsorára volt hivatalos a Csepeli Sporttelep éttermébe, olyan pacalt és pörköltet azóta sem ettem. Sztálin elvtárs halálának a napján különösen nagyot zabáltunk.

– Mi történt?
– Gyásznapot hirdettek, minden be volt zárva, és csak két erzsébeti csibész, Szöszi haverom meg én gondoltuk úgy, hogy gyász, nem gyász, mi lemegyünk edzésre. Épp kajanap volt, és Janika, az intéző adta a vacsorajegyeket. Mind a tizenkettőt, azzal, hogy csak ne hagyjuk kárba veszni! Hát nem hagytuk. Leültünk a sötét teremben, gyertyával világítottak nekünk, és bezabáltuk mind a tizenkét adagot, persze csak a húsokat. 

Ha csak rágondolok, Sztálin elvtárs halála napján azóta is könny szökik a szemembe.

– 1956-ban válogatott vívóként a tatai edzőtáborban volt a melbourne-i olimpiára készülő sportolókkal, amikor Pesten kitört a forradalom. Hogyan értesültek a hírekről?
– Huszonnegyedikén reggel a birkózók riasztották az egész tábort. A televíziónak még híre-hamva sem volt, rádiót huszonharmadikán este már nem hallgattunk, a normál telefonok nem működtek. Gurics György szülei a Déli pályaudvarnál laktak, és Gyurka a vasútállomás szolgálati telefonján beszélt velük. Ők mesélték a szörnyű híreket, hogy egy vasúti kocsi áll keresztben előttük szétlőve, hogy forradalom van, hogy szovjet tankok ostromolják Budapestet. Bay Béla, a vívók kapitánya a reggeli után elmondta, hogy fogalma sincs, mi történik Budapesten, de másnak sincs, csak egyvalami biztos: olimpia lesz, és nekünk kötelességünk folytatni a munkát. Velős beszéd volt, mindenki megértette. Este, sőt egész éjjel pokrócba burkolózva ültünk a nagy épület tetején, lestük, hogy felcsapnak-e a lángok a távolban. Nem sokat láttunk.

Lapaj és az ő dolgozóasztala Fotó: Teknős Miklós

– Melbourne-ben Kárpáti Rudolf egyéniben és a kardvívócsapat is aranyérmet szerzett, ön még csak 19 éves volt.
– Szóba sem jöhetett, hogy kimenjek az olimpiára, még ifjúsági versenyző voltam. Akkoriban a később olim­piai bajnok Pézsa Tiborral lehettem egy szinten. Ötvenhétben vele és Enyedi Siegfrieddel együtt hármunkat neveztek a bukaresti nemzetközi felnőtt bajnokságra, aminek nagy presztízse volt, mert a román vívás piszok erősnek számított. Mit ad isten, én nyertem Pézsa előtt. Ezzel feljöttem a sorban Mendelényi Tamás és Horváth Zoltán mellé, akik az 1960-as római olimpián bajnok kardcsapatnak már tagjai voltak.

– Ön viszont akkoriban fejezte be a vívást. Miért?
– Amióta megnéztem azt a filmet, megőrültem a vívásért, el sem tudtam képzelni az életem nélküle. Válogatott versenyzőként éveken át felmentést kaptam a katonaság alól, de megváltoztatták a szabályokat, és elrendelték, hogy három hónapra mindenkinek be kell vonulnia az alapkiképzésre. Rám 1960. január másodikán került a sor, Békéscsabára kerültem, ahol mínusz huszonkét fok volt, marhára élveztem. A lényeg, hogy azokat a versenyeket, amelyeken Mendelényi és Horváth bejátszotta magát az olimpiai csapatba, én még csak nem is láttam. Miután három hónapra kiszakadtam ebből a világból, a vívás iránt érzett rettentő imádatom elillant.

– A római olimpia alatt már a Népsport tudósítójaként dolgozott. Hogyan lett újságíró?
– Vívóként úgy jártunk Bukarestbe, mint haza, és királyi sorunk volt, a Continental Hotel bárjában frakkos pincérek ugráltak körülöttünk, és 1958-ban ott kötöttem életre szóló barátságot Szombathy Istvánnal. 

Én akkor még vívtam, ő a Népsort újságírója volt, és a helyi sztárénekesnő, Lucky Marinescu iránti közös imádatunk hozott össze minket. 

Szombathy mindenkinek csak úgy mutatott be, mint a „Magyar Népköztársaság szóra sem érdemes sportolója”, de úriember volt, nem közelített nélkülem a vágyott nőhöz, akinek a szívét aztán egyikünk sem nyerte el. De Bukarestből hazafelé ugyanabban a hálókocsiban zötykölődtünk, és Szombathy szerelmes levelet írt Marinescunak. Írás közben mindig megállt, kortyolt a konyakjából, beleszívott a cigarettájába, aztán folytatta. Az ilyen szünetekkor beleolvastam a levélbe, és hozzáfűztem valamit. A végén odanyújtotta a papírt, hogy írjam alá én is. Ahogy felnézett rám, a képembe szállt a cigaretta füstje, és megjegyezte: Lapajkám, neked vannak gondolataid! Így kezdődött, mert utána kibulizta, hogy tudósítsak a vívóversenyekről, amelyeken amúgy is ott voltam.

– Hogy lett ebből autós újságírás és Formula–1, amihez mindenki köti a nevét?
– Egyrészt a csepeli technikumban már az első műhelygyakorlaton azzal voltam elfoglalva harmadmagammal, hogy szétszedjünk egy Messer­schmitt repülőgépmotort, majd többhetes simogatás után újra összerakjuk. Tehát mindig is érdekeltek a motorok. Az igazi lökést az utolsó népligeti autóverseny adta meg 1969-ben, amikor a fia­tal Niki Lauda is versenyzett. Ahogy beléptem a depóba, kivel találkoztam? Kiss Dezsővel, a közlekedési miniszterhelyettessel, aki egyfelől autóbolond volt, másfelől még csepeli párttitkár korából ismert, és közölte velem: édes fiam, magának mostantól kötelezően foglalkoznia kell az autósporttal. Másnap behívatott a minisztériumba, kiállíttatott a nevemre egy útlevelet, és kiküldött Vallelungába, a Róma melletti versenypályára egy tréningre. Kapcsolatokra tettem szert, és onnantól éjjel-nappal az éledező autósporton tartottam a szemem.

Niki Lauda a népligeti autóversenyen 1969-ben Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

– Az első, Magyarországon közvetített F1-es nagydíjat Knézy Jenővel együtt kommentálta Ausztriából 1976-ban.
– Abban az évben mentem a köztévéhez, ahol a hetente jelentkező Autó-­Motor műsort készítettem. Egy reggel a Telesport főszerkesztője, Radnai János azzal jött be, hogy kapott egy levelet valami Bernie Ecclestone-tól, hogy közvetítsünk egy autóversenyt ingyen. Föltolta a szemüvegét, és kérdőn rám nézett, mi legyen ezzel. Fölpattantam, hogy hát közvetítsük! Akkoriban már lehetett hallani itthon a Formula–1-ről, de nem sokat. Az élő közvetítést választottuk, viszont az eső miatt többször újrarajtoltatták a mezőnyt, így egy órát csúszott a verseny. Hihetetlen jó futam volt, Lauda arca két héttel korábban égett meg a Nürburgringen, így ő nem indult, James Hunt volt a leggyorsabb, de nem tudott nyerni. 

Ezt a magyar nézők már nem láthatták, mert öt körrel a vége előtt el kellett búcsúznom, ugyanis kezdődött a Négy páncélos és a kutya című, vasárnap délutáni lengyel sorozat. Égtek a vonalak a felháborodott reklamá­ciók miatt, kiderült, hogy a Formula–1 érdekli a népet.

– Tíz évvel később megrendezték az első nagydíjat a Hungaroringen...
– Annak is érdekes története van. Bernie folyton azon törte a fejét, hogyan tudna valami újat mutatni a közönségnek, és a fejébe vette, hogy kell egy „vörös futam” a vasfüggöny mögött. Az első célpontja a Szovjetunió, azon belül is Moszkva volt, ahol a Lenin-hegyre terveztek egy pályát. Nagy volt a támogatottsága az ötletnek, hiszen a szovjet autóklub elnöke rajongott az autósportért, és bizony így volt ezzel Brezsnyev is, akinek saját, harminc kilométeres autópályája volt, azon hajtotta az autóit. Igen ám, de még mielőtt megvalósulhatott volna a futam, az autóklub elnöke és Brezsnyev is meghalt, Bernie-nek pedig új helyszín után kellett néznie a keleti blokkban. Az akkor már évek óta Brazíliában élő és az ottani Formula–1-es nagydíjat szervező Rohonyi Tamás ültette a bogarat Bernie fülébe, hogy hozza Magyarországra a versenyt. Rohonyi erről küldött egy telexet a magyar külügybe, de ott senkinek fogalma sem volt, hogy mit kezdjenek az ajánlattal. Végül eljutottak hozzám, felhívtak, mert akkor már csaknem nyolc éve közvetítettem a futamokat a televízióban, így aztán nem lett lesöpörve az asztalról a lehetőség. Bernie eljött Budapestre, az Intercontinentalban Liz Taylor lakosztályát kapta meg, és amikor kinézett az ablakon, meglátta a Dunát, a Halászbástyát, a Várat és csak annyit mondott: ide kell hoznunk a Formula–1-et!

– E hétvégén már a 37. Magyar Nagydíjat rendezik a Hungaroringen. Ki volt az öt legnagyszerűbb versenyző, akit ön szerint élőben láthatott a magyar közönség Mogyoródon?
– Lássuk csak. Ayrton Senna egyértelmű, Lauda viszont sajnos épp nem versenyzett már a Hungaroringen. Alain Prost, aztán Nelson Piquet, aki rögtön az első Magyar Nagydíjat megnyerte, Nigel Mansell és Michael Schumacher. Ezzel meg is van az öt, még Mika Häkkinent emelném ki.

Alain Prost az első Magyar Nagydíjon 1986-ban Fotó: Fortepan/Urbán Tamás

– Sennát említette először, gondolom nem véletlenül. A magyar televízió nem közvetítette az 1994-es imolai nagydíjat, amelyen Senna az életét vesztette. Ön hol volt és mit csinált akkor?
– A chilei Antofagastában az életemért küzdöttem egy kórházban. A Camel Trophyn jártam, és teljesen kiszáradtam az Atacama-sivatagban. Összeestem, elájultam, a hónom alatt fogva cipeltek. A kórházban az volt a szerencsém, hogy velem tartott Frei Tamás, akinek a vezetékneve megegyezett az 1982-ben meghalt chilei elnök nevével. Talán ennek is köszönhetően sikerült különszobát kiharcolnia nekem, ahol egy hang nélküli, kis színes televízión persze ment a Formula–1-es közvetítés Imolából. 

Én még mindig félholt voltam, becsövezve, infúziót kapva feküdtem, és a megdöbbentő képekből, a zokogó emberek tömegét látva értettem meg, hogy Ayrton örökre elment.

– Mit gondol napjaink Formula–1-éről?
– Amikor Jean Todt vezetésével elindult a bajnokság az úgynevezett jövő felé, jöttek a V6-os turbómotorok, a hibrid éra meg miegymás, Lauda azt mondta, hogy ettől komoly versenyzést várni nevetséges. Ha a csibészek az autó­pályán erősebb autókkal vagánykodnak, mint ami a Formula–1-ben van, akkor az katasztrófa. Ha egy versenyző gázt ad, és nem érzi azt, hogy seggbe rúgja egy ló, akkor az semmi. Rossz véleménnyel vagyok a mai Formula–1-ről, épp ezért vonultam vissza a nyilatkozattételektől, mert én senki játékát nem akarom elrontani. 

A helyzet ugyanis az, hogy mindenkinek az adott körülmények között kell érvényesülnie. Puskás Öcsit nem lehet összehasonlítani Lionel Messivel. Más a légkör, más az ellenfél, más az ember. A Formula–1-ben én azokat tartottam etalonnak, akik közt leéltem az életem, akiket ismertem, akiket tisztelni tudtam. A világ megváltozott, ezt tudomásul veszem, még ha nem is föltétlenül tetszik. Nem rontom el azoknak a szerencséseknek az élményét, akiknek az tetszik, ami most van, mert nem is láttak mást. Nem akarom, hogy ­emiatt bárki megharagudjon rám.

Borítókép: Dávid Sándor az otthonában adott interjút lapunknak (Fotó: Teknős Miklós)