– Tényleg kispapnak szánták a szülei?
– A rövid vagy a hosszú verzióra kíváncsi?
– A teljesre.
– Apám hadiárva volt az első világháborúban, az édesapját lelőtték. Az egyik harcostárca hazajött Dunapatajra, és ő lett az én nagyapám. Imádott engem és én imádtam őt. Hetvenhat éves korában halt meg, életében nem mosott fogat, mégis csak kettő hiányzott neki.
Az is azért, mert elhajlított a fogával egy Horthy-ötpengőst, a foga megrepedt, és elment a kovácshoz, hogy húzza ki. Az elsőre a mellette lévő fogát húzta ki…
Belevaló srácot akart faragni a faterból, aki úri fiúnak indult, Pesten a hitelbankban dolgozott altisztként. Hogy kiszúrjon vele, elküldte bognárinasnak, és ez volt apám nagy szerencséje, mert tizenegyes születésű volt, az a korosztály meg odaveszett a Don-kanyarban. Bognárként egy katonai műhelyt vezetett itthon, amikor a fronton már lőttek. Előtte ugye bankár volt, és el volt rendezve, hogy a családban lesz egy hegedűművész, és volt egy óhaj, hogy kispap legyek. A háború után ebből nem lett semmi. Semmiből nem lett semmi.
– Hogyan teltek a háború utáni évek?
– Amikor apám leszerelt, azonnal B-listázták, kirúgták a bankból. Volt segédmunkás, széntróger, vízóra-leolvasó. Nekem olyan iskolába kellett mennem, hogy hamar pénzt tudjak keresni. Istennek hála, bekerültem a csepeli hatos számú gépipari technikumba, az erőgépgyártó tagozatra. Ez gyakorlatilag az egész életemet meghatározta. Munkahelyként bemázliztam a motorkerékpárgyárat, ahol az első fizetésem 970 forint volt, száz forinttal több, mint az apámé, aki akkor már irodista volt a vízműveknél.

– Kispap ugye nem lett, de hogyan lett kardvívó?
– Úgy, hogy egyszer elmentem moziba, ami röhejes, de igaz. Szóval megnéztem a Korzikai testvéreket, nem az újabbat, hanem még a negyvenes évekbeli változatot, amiben ölnek, gyilkolnak és végig vívnak rendes karddal. Úgy jöttem ki a filmről, hogy vívni akarok, másnap el is mentem Csepelen az ócskáshoz, és vettem egy párbajkardot, amiről kiderült, hogy nem olyan kell nekem. Mit ad isten, amikor én ezt a filmet láttam, azon a nyáron az újpesti vívószakosztály toborzót tartott. Egy hónapig jártam oda, és a végén ötünknek mondták azt, hogy jelentkezzünk felvételre. Közben jött egy törvény, hogy mindenkinek a saját iskolájában kell sportolnia, így 1951 őszén a Csepel ifjúsági csapatában kötöttem ki. Manapság lerabolnak, mire bejutsz egy vívóterembe, nekem akkor egy fillérembe sem került. Adtak gatyát, pólót, kardot, sisakot, cipőt, mindent. Etettek-itattak.