Tudjuk, ki volt Törőcsik András, de csak sejtjük, mi lehetett volna

Elhunyt Törőcsik András, az Újpesti Dózsa egykori válogatott futballistája. A magyar labdarúgás legendás alakja hosszú betegséget követően 67 évesen szombaton a Honvédkórházban hunyt el, a tüdőgyulladás végzetesnek bizonyult számára.

FTC Balatonszárszó öregfiuk labd mérközés Törőcsik András

Egyet viszont biztosan nem tudott volna elárulni: a tánc titkát. Aki nem látta őt a legszebb napjaiban, az talán el sem hiszi, hogy a „Táncolj, Törő!” rigmus nem holmi poén volt, hanem a csodálat kifejezése. Mert Törő tényleg táncolni tudott a labdával, és az ellenfelek olyankor hiába akarták követni a lépéseket. Márpedig ezt nem lehet megtanulni, így megtanítani, tovább adni sem. A sokszoros magyar bajnok újpesti edző, Várhidi Pál azt emlegette vele kapcsolatban, hogy egyszer a Barcelona ellen Cruyff és Neeskens is pályára lépett az ellenfélnél, de a közönség mégis Törőcsik megmozdulásait ünnepelte felállva. Egy másik edzőlegenda, Baróti Lajos úgy emlékezett, hogy „akkoriban szinte mindenkit ismertem, aki csak labdába rúgott, de ilyen tehetség egy sem volt”. Az ugyancsak korszakos egyéniség szakember, Mezey György úgy vélte, Törő zseni volt a pályán, aki a génjeiben hordozta a játék minden elemét. És kijelentette: „Törőcsik András tehetségesebb volt, mint Maradona…”

Fotó: Németh Ferenc

Csábító is lenne most a párhuzam Maradonával. Az isteni Diego is a közelmúltban hagyott itt minket, ő is a pályán volt a zseni, azon kívül pedig – hogy finoman fogalmazzunk – nagyon is esendő ember, aki ugyancsak vesztes csatákat vívott az alkohollal, de ne csapjuk be magunkat. Maradona futballistaként kihozta magából azt, amit a képességei lehetővé tettek, Törő sajnos nem, és már nincs is értelme a párhuzamnak. Ha mi, akik láttuk őt, és éppen ezért tudjuk, mekkora egyénisége volt ő a magyar futballnak, majd mégis azt mondjuk, többet hiányolunk ugyancsak a képességei alapján, mint amennyit kaptunk, akkor ezzel el is mondtunk mindent.

Egyszer, egész pontosan 1985 tavaszán eljött miatta egy kettős rangadóra a francia Montpellier elnöke. Törő a szélsőségek embere volt, ha nem ment neki a játék, akkor nagyon nem ment, ami hamar a kedvét is szegte, és ezen a meccsen ez történt. Annyira, hogy odarúgott az ellenfélnek, a játékvezető pedig kiállította. A francia elnök már lemondott róla, annyira pocsékul futballozott, ám amikor legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy több tízezer ember feláll – velem együtt – csak azért, hogy jól láthassa Törőt lesétálni a pályáról, rájött, ez az ember nem lehet akárki, és szerződtette. Ő is úgy járt vele, mint mi: amikor odafigyelt, és kedvvel játszott, akkor megőrjített ellenfelet és szurkolót, amikor viszont a gyengesége kerekedett felül, hamar megadta magát – nem véletlen, hogy egy évig tartott számára a francia kaland.

Egyébként hihetetlenül szerény és szeretni való, ám egyben roppant zárkózott ember is volt. Nemigen tudott mit kezdeni sem a világgal, sem önmagával. Nélkülözte az allűröket, a fellengzősséget, legfényesebb napjaiban is kerülte a nyilvánosságot és minket, újságírókat is, egyszerű maradt a csúcson, majd azon túl is. Sodródott. Bele az éjszakába, a tivornyázásba, a balesetbe, és ő képtelen volt megálljt parancsolni saját magának. Rengetegszer kapott újabb és újabb lehetőséget, elsimítottak neki több ügyet, de valahogy mégsem találta meg a neki rendelt utat. Az alapján világklasszis volt, de nem vált világklasszissá. A világválogatottba egy karambol miatt nem tudott elmenni, a France Football Aranylabda-szavasán 1977-ben és 1981-ben is kapott voksot, utóbbin kilencedik lett – hol van ma erre esélyes magyar labdarúgó?

Amikor végképp eltévedt ezen az úton, még nem tudtuk, hogy ez tényleg végleges. Ma már világos, rajta akkor kellett volna segíteni, amikor az első lépést megtette a rossz irányba, később, a pályafutása végén, majd főleg utána már minden késői és hiába, ő pedig menthetetlen volt. Pedig sokan akartak a hóna alá nyúlni, kihúzni a roppant mély gödörből, ám szomorú igazság, hogy aki magán nem akar segíteni, azon mások sem tudnak. Így pedig már lassan évtized óta csak az maradt nekünk, hogy figyeljük a híreket, és imádkoztunk azért, hogy az a hír ne érkezzen meg, ami most megérkezett.
Törő elment. Az egykori bálvány, a kedvenc, a kedves ismerős itt hagyott minket, és a szomorúság, valamint a düh oka kivételesen nem az, hogy ez a saját mulandóságunkra emlékeztet. Nem, van ennél rosszabb is: az eltékozolt lehetőség. Tudjuk, ki volt, de csak sejtjük, ki lehetett volna. Ő erről adott nekünk keserű leckét, mert amit igazán tudott, azt tényleg nem taníthatta meg senkinek sem.

De ott volt Steiner, a felejthetetlen emelés Iribar fölött, ott volt sok csoda, és ott volt a tánc, amit senki más nem adott meg nekünk, csak Törő. Szerencsések vagyunk, hogy láthattuk, hogy ezt megkaptuk, és ezért bizony jár a hála: köszönjük, Törő, hogy voltál nekünk!