Nem mondanám, hogy meglepett a hír, és mégis sokkol. Persze, hiszen ilyenkor előjönnek évtizedes, sajnos lassan már-már fél évszázados személyes emlékek, és hiába tudom, hogy nem ezek múlnak el, lépnek ki ebből a földi valóságból, mégis, mintha valami a saját múltamból halna meg. De ez természetes, így vagyunk mindig, ha egykori bálványok, kedvencek, kedves ismerősök vagy barátok lépik túl a végzet határát, és bár az emlékek maradnak, mégsem ússzák meg sértetlenül a búcsút, hiszen kicsit talán haragszunk is rájuk, mert a saját halandóságunkra is figyelmeztetnek.
Ezért is szorul össze a torkom, amikor kénytelen vagyok a gép elé ülni, és leírni: meghalt Törőcsik András. Ám nem csupán ez az oka, a szomorúságba jókora düh is vegyül. Dühös vagyok mindenkire, aki nem vigyázott rá, amikor még lehetett volna, de még dühösebb vagyok Törőcsik Andrásra, mert nem vigyázott saját magára. Neki még itt kellene lennie. Nem úgy, mint már évtizedek óta élt közöttünk, roncsként, saját maga nimbuszának még éppen, hogy élő cáfolataként, hanem olyan emberként, akinek példát sugároz a dicsősége fénye, aki személyesen meséli el a mai srácoknak, hogyan csinált bolondot a kölni Paul Steinerből, hogy az argentinok miért csak egy csaló portugál bíró segítségével tudták semlegesíteni a hetvennyolcas világbajnokságon az első csoportmeccsünkön, vagy arról, hogy miként emelte át szemtelenül 1977-ben a legendás spanyol kapus, Jose Ángel Iribar felett a tizenhatosról a hálóba a labdát.
Törőcsik András 1955. május 1-jén született, és a BVSC-ben kezdett el futballozni. Onnan igazolt 1974-ben Újpestre, ahol háromszor nyert bajnoki címet (1974–1975, 1977–1978, 1978–1979) és Magyar Kupát is (1975, 1982, 1983), 236 mérkőzésen 69 gólt szerzett lila-fehér mezben. A magyar válogatottban 1976 és 1984 között 45 mérkőzésen 12 gólig jutott, részt vett az 1978-as és az 1982-es világbajnokságon is. A francia Montpellier szerződtette 1985-ben, ott egy évet töltött el, majd kanadai csapatokban a teremfutballba is belekóstolt. Miután 1988-ban hazatért, a másodosztályú Volánban, majd az NB I-es MTK-ban játszott. Utóbbiban a második meccsén súlyos sérülés vetett véget a pályafutásának. Visszavonulása után több életmentő műtéten is átesett, többször ápolták rehabilitációs intézetekben.
Egyet viszont biztosan nem tudott volna elárulni: a tánc titkát. Aki nem látta őt a legszebb napjaiban, az talán el sem hiszi, hogy a „Táncolj, Törő!” rigmus nem holmi poén volt, hanem a csodálat kifejezése. Mert Törő tényleg táncolni tudott a labdával, és az ellenfelek olyankor hiába akarták követni a lépéseket. Márpedig ezt nem lehet megtanulni, így megtanítani, tovább adni sem. A sokszoros magyar bajnok újpesti edző, Várhidi Pál azt emlegette vele kapcsolatban, hogy egyszer a Barcelona ellen Cruyff és Neeskens is pályára lépett az ellenfélnél, de a közönség mégis Törőcsik megmozdulásait ünnepelte felállva. Egy másik edzőlegenda, Baróti Lajos úgy emlékezett, hogy „akkoriban szinte mindenkit ismertem, aki csak labdába rúgott, de ilyen tehetség egy sem volt”. Az ugyancsak korszakos egyéniség szakember, Mezey György úgy vélte, Törő zseni volt a pályán, aki a génjeiben hordozta a játék minden elemét. És kijelentette: „Törőcsik András tehetségesebb volt, mint Maradona…”
Csábító is lenne most a párhuzam Maradonával. Az isteni Diego is a közelmúltban hagyott itt minket, ő is a pályán volt a zseni, azon kívül pedig – hogy finoman fogalmazzunk – nagyon is esendő ember, aki ugyancsak vesztes csatákat vívott az alkohollal, de ne csapjuk be magunkat. Maradona futballistaként kihozta magából azt, amit a képességei lehetővé tettek, Törő sajnos nem, és már nincs is értelme a párhuzamnak. Ha mi, akik láttuk őt, és éppen ezért tudjuk, mekkora egyénisége volt ő a magyar futballnak, majd mégis azt mondjuk, többet hiányolunk ugyancsak a képességei alapján, mint amennyit kaptunk, akkor ezzel el is mondtunk mindent.
Egyszer, egész pontosan 1985 tavaszán eljött miatta egy kettős rangadóra a francia Montpellier elnöke. Törő a szélsőségek embere volt, ha nem ment neki a játék, akkor nagyon nem ment, ami hamar a kedvét is szegte, és ezen a meccsen ez történt. Annyira, hogy odarúgott az ellenfélnek, a játékvezető pedig kiállította. A francia elnök már lemondott róla, annyira pocsékul futballozott, ám amikor legnagyobb megdöbbenésére azt látta, hogy több tízezer ember feláll – velem együtt – csak azért, hogy jól láthassa Törőt lesétálni a pályáról, rájött, ez az ember nem lehet akárki, és szerződtette. Ő is úgy járt vele, mint mi: amikor odafigyelt, és kedvvel játszott, akkor megőrjített ellenfelet és szurkolót, amikor viszont a gyengesége kerekedett felül, hamar megadta magát – nem véletlen, hogy egy évig tartott számára a francia kaland.
Egyébként hihetetlenül szerény és szeretni való, ám egyben roppant zárkózott ember is volt. Nemigen tudott mit kezdeni sem a világgal, sem önmagával. Nélkülözte az allűröket, a fellengzősséget, legfényesebb napjaiban is kerülte a nyilvánosságot és minket, újságírókat is, egyszerű maradt a csúcson, majd azon túl is. Sodródott. Bele az éjszakába, a tivornyázásba, a balesetbe, és ő képtelen volt megálljt parancsolni saját magának. Rengetegszer kapott újabb és újabb lehetőséget, elsimítottak neki több ügyet, de valahogy mégsem találta meg a neki rendelt utat. Az alapján világklasszis volt, de nem vált világklasszissá. A világválogatottba egy karambol miatt nem tudott elmenni, a France Football Aranylabda-szavasán 1977-ben és 1981-ben is kapott voksot, utóbbin kilencedik lett – hol van ma erre esélyes magyar labdarúgó?
Amikor végképp eltévedt ezen az úton, még nem tudtuk, hogy ez tényleg végleges. Ma már világos, rajta akkor kellett volna segíteni, amikor az első lépést megtette a rossz irányba, később, a pályafutása végén, majd főleg utána már minden késői és hiába, ő pedig menthetetlen volt. Pedig sokan akartak a hóna alá nyúlni, kihúzni a roppant mély gödörből, ám szomorú igazság, hogy aki magán nem akar segíteni, azon mások sem tudnak. Így pedig már lassan évtized óta csak az maradt nekünk, hogy figyeljük a híreket, és imádkoztunk azért, hogy az a hír ne érkezzen meg, ami most megérkezett.
Törő elment. Az egykori bálvány, a kedvenc, a kedves ismerős itt hagyott minket, és a szomorúság, valamint a düh oka kivételesen nem az, hogy ez a saját mulandóságunkra emlékeztet. Nem, van ennél rosszabb is: az eltékozolt lehetőség. Tudjuk, ki volt, de csak sejtjük, ki lehetett volna. Ő erről adott nekünk keserű leckét, mert amit igazán tudott, azt tényleg nem taníthatta meg senkinek sem.
De ott volt Steiner, a felejthetetlen emelés Iribar fölött, ott volt sok csoda, és ott volt a tánc, amit senki más nem adott meg nekünk, csak Törő. Szerencsések vagyunk, hogy láthattuk, hogy ezt megkaptuk, és ezért bizony jár a hála: köszönjük, Törő, hogy voltál nekünk!
