Dzsudzsák mögé vitte volna a PSV, de inkább az álmát követte

Vele és Dzsudzsák Balázzsal állhatott volna össze a PSV Eindhoven magyar balszárnya, de Laczkó Zsolt inkább a gyerekkori álmát követve Olaszországba igazolt. A Fradival megjárta az NB II poklát, a Debrecennel a Bajnokok Ligáját, a Honvéddal pedig a bajnokok mennyországát, de mintha mindvégig edzőnek készült volna. Laczkó Zsolt – vagy ahogy sokan ismerik: Buksi – ma már Marco Rossi szövetségi kapitány jobbkeze a magyar válogatottnál.

20210828 Mórahalom Laczkó Zsolt edző, Marco Rossi kapitány asszisztens trénere. Fotó: Karnok Csaba KC Délmagyarország (DM) Fotó: Karnok Csaba/Délmagyarország

– Megalázó volt Fradi-mezben falusi szintű pályákon fellépni?
– Nem így éltem meg. Inkább arra emlékszem, hogy bárhova mentünk, ott telt ház, remek hangulat fogadott minket, és rengeteg szeretetet kaptunk szerte az országban.

– A Fradi végül három évig a másodosztályban ragadt, ön viszont az első NB II-es idény után az Olympiakoszba igazolt. Egy meccsen sem játszott a görög sztárcsapatban. Hibás döntés volt?
– Ma már úgy látom, hogy igen, de akkoriban nem hiszem, hogy sokan nemet mondtak volna a helyemben az Olympiakosz hívására, más ajánlatom pedig, legalábbis olyan, amiről tudtam, nem volt. A fejlődésem szempontjából nem kerültem a legjobb helyre, az Olym­piakosz akkor tele volt rutinos válogatott játékosokkal, nem sok fiatal került közel a tűzhöz a folyamatos eredménykényszer miatt. Ahogy megérkeztem, néhány héttel később engem kölcsön is adtak a Levadiakosznak, egy kiesés ellen harcoló csapatnak, amelynek a stílusa nem illett az én támadószellemű játékomhoz.

– Kicsit el is tűnt néhány évre, és igazán csak akkor futott be, miután 2009-ben a BL-csoportkörbe jutott Debrecen szerződtette. A válogatottba is onnan kapott meghívót először.
– Én úgy éreztem, hogy már jóval hamarabb eljuthattam volna erre a szintre, mert amikor a Fradiban bemutatkoztam, utána nagyon jól ment a játék, talán a válogatottmeghívó is megérkezhetett volna, de aztán kalandosan alakult a pályafutásom, és várnom kellett rá. Nem indult könnyen a debreceni időszakom, mert ott nagyon erősen védik a gyökereiket, és ezt pozitív értelemben mondom. A Debrecen nagyon épít a sajátjaira, és ennek így is kell maradnia, mert ez sajnos kihalóban van a magyar futballban. Amikor odakerültem, kívülről érkezett játékosként ennek a nehéz oldalát éltem meg, de fél év után, mire elfogadtak, nagyon jól éreztem magam ott. Komoly nemzetközi meccseket játszottunk, volt egy elnök, aki tudta, kikre van szüksége, és volt egy edző, Herczeg András, aki értett a játékosok nyelvén.

A Sampdoria volt a csúcs, eljutott a Serie A-ba Fotó: Czerkl Gábor/Nemzeti Sport    

– A BL-ben pályára lépett a Liverpool, a Lyon és a Fiorentina ellen is, de pontot nem sikerült szerezniük a csoportkörben. Csalódott volt emiatt?
– Csalódásról túlzás lenne beszélni, mert úgy érzem, hogy minden meccsen helytálltunk, szorosabb eredményekre akkor lehetett volna esélyünk, ha minden héten ilyen szintű ellenfelekkel találkoztunk volna. A BL-ben tapasztaltam meg először, amit később a válogatottban és a Serie A-ban is, hogy kevesebb a terület és kevesebb az idő cselekedni. Szerintem sok esetben mi jobban akartunk, de nem voltunk hozzászokva ehhez az iramhoz. A legnagyobb sztárok ellen játszottunk, a Liverpoolban ott volt Steven Gerrard és Fernando Torres, akik emberileg is normálisan viselkedtek velünk.

– A rákövetkező évben az Európa-liga csoportkörében szerepelt a Debrecennel, és az utolsó fordulóban hazai pályán 2-0-ra legyőzték a Samp­doriát. Mekkora szerepe volt ennek abban, hogy hamarosan az olasz klubhoz szerződött?
– Biztos számított, de nem ezen múlott, mert akkor már több meccsen megnéztek. Nemcsak a Sampdoria akart leigazolni az akkori csoportellenfelek közül, hanem érdeklődött irántam a PSV Eindhoven is. Ők Dzsudzsák Balázs mögé vittek volna balhátvédnek. A holland foci akkoriban a 4-3-3-as támadófutball híve volt, felfutó szélső védőkkel, és én illettem volna ebbe a rendszerbe, de a Sampdoria volt a gyorsabb.

– Nem lett volna jobb Hollandia?
– Nekem gyerekkori álmom volt, hogy Olaszországban játsszak. Édesapám olaszoknak szurkolt, ezen nőttem fel, emlékszem az 1994-es vb-re, amelyen nyolcévesen már megőrültem Roberto Baggióért. Még gyerek voltam, amikor eldöntöttem, hogy ott akarok játszani, ezért küzdöttem olyan sokat. 

Annyira akartam azt a Sampdoria-szerződést, hogy bementem a Debrecen akkori elnökéhez, Szima Gáborhoz, akit nagyra tartok, és az asztalra csaptam, hogy ha nem enged el, nem jövök többet edzésre. Nem akartam tiszteletlen lenni, tisztában voltam vele, hogy a futball üzlet, de az álmomért ebbe is beleálltam.

– Megérte?
– Abszolút. Azt kaptam, amit vártam, a legmagasabb szintre jutottam el, a Serie A örök emlék.

– De fél év után kiesett a Sampdoriával az élvonalból.
– Sajnos kiestünk, pedig nagyon sok jó játékos alkotta a keretet. ­Egyszerűen semmi sem jött össze a csapatnak, olyan meccseket sem tudtunk megnyerni, amelyeken mi voltunk a jobbak. Feszült volt a hangulat, a szurkolók nem ehhez voltak hozzászokva. Nagy csalódás volt a kiesés, és aztán hasonlóan nagy örömöt jelentett a visszajutás a Serie A-ba, aminek részese lehettem. A nehézségek ellenére sokat tanultam Olaszországban, ­amiért a mai napig hálás vagyok.

– 2014-ben tért haza, 2017-ben pedig tagja volt a Honvéd bajnokcsapatának. Hogyan emlékszik vissza erre a sikerre?
– Vegyes érzésekkel, mert kezdőként kerültem Kispestre, aztán sérülések ­miatt kiszorultam, de közben gyógyírt jelentett a bajnoki cím. Szenzációs volt megélni, ahogy a drukkerek visszatértek a Honvéd-pályára, és egy emberként mozdultak meg azért a csapatért.

Ma már Marco Rossi munkáját segíti a válogatott mellett Fotó: Török Attila/Nemzeti Sport 

– Akkor ismerkedett meg Marco Rossival?
– A Honvédnál dolgoztunk együtt először, de már korábbról ismertük egymást, összehozott minket, hogy én Olaszországban játszottam. Sokszor szóba került köztünk a Sampdoria, ahol ő is szerepelt annak idején. Már korábban is hívott Kispestre.

– Most pedig a válogatottnál segíti Rossi munkáját, immáron edzőként a szövetségi kapitány mellett.
– Szívmelengető, hogy a csapatában dolgozhatom, és átélhettem az elmúlt két év sikereit. Nekem ez a lehetőség a folyamatos tanulásról szól. Nagyon komoly szakmai stáb van a válogatottnál, kialakult egy hihetetlenül összetartó közösség, amelyben mindenki jól érzi magát. Edzőktől, stábtagoktól és a játékosoktól is rengeteget lehet tanulni.

– Ön 22-szer volt válogatott. Szokott gondolkodni rajta, hogy annak a korosztálynak miért nem jöttek össze a mostanában tapasztalt sikerek?
– Nem szabad összehasonlítani különböző korok játékosait és csapatait. Az én időmben más volt a lebonyolítási rendszer mondjuk egy Eb-re való kijutás tekintetében, és maga a futball is sokat változott. A magyar válogatott jól kezelte ezt a változást az elmúlt években. Egyvalamit tudok összehasonlítani: a játékosokra nehezedő nyomást. Úgy látom, hogy a mostani fiatalok ehhez jobban és dinamikusabban tudnak alkalmazkodni, mint mi annak idején. 

Ebben nagy szerepe van az elmúlt évek sikereinek, mert nem mindegy, hogy úgy nőnek fel, hogy a magyarok az utolsó pillanatban mindig kikapnak, vagy úgy, hogy Angliát is meg tudjuk verni 4-0-ra.

– Még mindig csak 36 éves, alig idősebb, mint Lionel Messi, aki nemrég világbajnok lett. Miért hagyta abba olyan korán a játékot?
– Igaz, hogy csak 32 voltam, amikor visszavonultam, de már nem láttam értelmét a folytatásnak. Az agyam már gyorsabban gondolkodott, mint ahogy a lábam cselekedett. Egy nap azon kaptam magam, hogy már nem is a játék motivál, hanem az, hogy segíteni tudjak a fiatalabb csapattársaknak. Természetesen jött, hogy átálltam a másik oldalra, és most azt érzem, hogy futballistaként mintha végig csak készültem volna arra, hogy edző legyek.

– A válogatott szakmai stábja mellett a Puskás Akadémia utánpótlásában dolgozik. Miben hisz edzőként?
– Elsősorban a minőségi munkában, mindig önkritikus vagyok, a saját döntéseimet vizsgálom felül legelőször, mert sok érték van Magyarországon, akik a legjobbat érdemlik tőlem edzőként. Fontosnak tartom a tanulást. Nem gondolom, hogy nekem bármi csak úgy kijárna, mert válogatott voltam. Mindent meg akarok tanulni, mindenért meg akarok küzdeni, mindent ki akarok érdemelni edzőként. Másrészt a saját példámból tudom, hogy milyen fontos a türelem ebben a szakmában. Amikor Szegedről a Fradiba kerültem 14 évesen, iskolát váltottam, szörnyű honvággyal küzdöttem, és nem játszottam jól eleinte. Már azon a ponton voltam, hogy nem ütöm meg a Fradi szintjét, de szerencsére Kaszás Pál edző türelmes volt velem, és később ezt megháláltam. Manapság nagy probléma, hogy ez a türelem sokszor nincs meg, ha valaki U14-ben nem kiemelkedő, könnyen le is írják, pedig lehet, hogy pár év múlva az egyik legjobb lenne belőle.

Borítókép: Laczkó Zsolt mindvégig edzőnek készült (Fotó: Karnok Csaba/Délmagyarország)