Huszti Szabolcs kora legjobb magyar labdarúgója volt. Sőt, megkockáztatom, a harmadik évezred legjobb magyar futballistája, ha a még mindig a pályafutása elején járó Szoboszlai Dominiket vagy úgy általában a jelen aktív kedvenceit, Szoboszlain felül Willi Orbánt, Sallai Rolandot és Schäfer Andrást kihagyjuk eme versenyből.
Sajnos nem túl népes a vetélytársak köre. Mindenekelőtt Gera Zoltán és Dzsudzsák Balázs kívánkozik az elit társaságba, s még Illés Béla, Lipcsei Péter, Dárdai Pál, Lisztes Krisztián, Juhász Roland, Szalai Ádám és Király Gábor. Illés és Lipcsei karrierjének java azonban még az ezredforduló előtti időszakra esett, ráadásul előbbi adós maradt érdemi nemzetközi szerepléssel (a válogatottban is), utóbbi pályafutását pedig megtörte a súlyos sérülése. Dárdai és Szalai inkább a mentalitásával emelkedett ki, Lisztesre úgy gondolunk vissza, ahhoz képest, amilyen ígéretesen tizenévesen bemutatkozott a Fradiban, nem futotta ki magát, hátvédet (Juhász) és kapust (Király) pedig ritkán illet meg a dicsőség, hogy a legjobbként tiszteljük, ahhoz tényleg örökre felejthetetlen teljesítmény szükségeltetik.
Marad tehát Huszti, Gera és Dzsudzsák. Hármójuk közül valószínűleg Gera volt a legjobb spíler, a legimprovizatívabb futballista, Dzsudzsákot áldotta meg a sors, a Teremtő a legjobb rúgótechnikával, ám Huszti rendelkezett leginkább azzal a képességgel, ami a modern futballban a legfontosabb. Sebesség és dinamika.
Különösen Erwin Koeman nem éppen dicső kapitányi korszakának idején tűnt ki, hogy a magyar válogatottból egyedül Huszti képes nemzetközi tempóban futballozni. Ha a pályafutásukat összevetjük, akkor is Huszti kívánkozik az élre. Gera ugyan eljutott a Premier League-be, de ott két igazán kiemelkedő idénye volt – az első, még 2004–05-ben a West Bromwich-csal, s a 2009–10-es, amikor Európa-liga-döntőt játszott a Fulhammel – utána a sérülései rendre visszavetették. Dzsudzsáknak volt esélye arra, hogy sztárklubhoz kerüljön, de inkább a biztosat, a több pénzt ígérő utat választotta (az vesse rá az első követ, aki nem így tenne). Persze Huszti sem vetette meg a pénzt (miért is tette volna), erről árulkodik a szentpétervári és kétszer is a kínai kaland, de előtte és közben a Bundesligában, a Hannoverrel öt parádés idényt futott.
Ha szavazásra bocsátanák a kérdést, mégis minden bizonnyal Gera és Dzsudzsák is Huszti elé kerülne. Egyrészt azért, mert a válogatott történetében mélyebb nyomot hagytak, mindketten ott voltak a 2016-os Európa-bajnokságon, másfelől Huszti személyiségét gyanakvás övezi. Nem azt akarom mondani, hogy ne lett volna egyenes, de valahogy megközelíthetetlen volt.
Agyas. Talán ez a rá illő legtalálóbb jelző.
Akár karakánnak is mondhatjuk a döntését, amiért, ahogy lemondta a válogatottságot (azt kifogásolta, hogy a Videoton játékosai előnyt élveznek a nemzeti csapatban). Ne feledjük, átmenetileg Gera is így tett, még ha más okból is, de aztán visszatért. Huszti nem, csak azért sem. Ő tudja, miért nem. A pontos igazságot máig nem ismerjük, mert lényegében válogatás nélkül kizárta az életéből a teljes magyar sajtót, így csak közvetett információk jelentek meg róla. Aztán a pályafutása végén, hazatérve mégis a Vidit választotta, pedig a szíve talán inkább a Fradihoz húzta volna, legalábbis előtte hetekig a Népligetben készült.
Miután visszavonult, bejelentette, edzőnek készül. Ám e téren messze nem jellemezte az az aprólékos tudatosság, mint játékosként. Tapasztalat, végzettség és helyismeret híján elvállalta a magyar labdarúgásban, sőt úgy általában máig kissé bezárkózó, az idegeneket gyanakvással fogadó Debrecen csapatának irányítását 2021 februárjában. Csak a hírnevének köszönhette, hogy egészen októberig kitartott a bizalom. A renoméja nem szenvedte meg vészesen a látványos kudarcot, tavaly októberben ennél is nagyobb feladatot bíztak rá. Azt gondolhattuk, a Vidi megmentése rá szabott küldetés. Ám másodszor is látványosan megbukott. Nem éppen rokonszenves módon, a felelősséget a keretre, a játékosokra hárítva. Pedig azt az edzőképzés legelső óráján megtanulhatta, ha odafigyelt, hogy az eredményekért elsősorban, sőt csakis az edzőnek kell viselni a felelősséget.
Most kéjesen megtaposhatnánk, kerékbe törhetnénk, felnégyelhetnénk Huszti Szabolcsot. Nem tesszük. Szurkolunk neki és kitartásra biztatjuk. Mert ő vállalta a nehezebb utat. Jó barátja, Juhász Roland vagy éppen Hajnal Tamás példáját követve lehetne öltönyös, nyakkendős sportigazgató, ő azonban leült a kispadra. Azt kívánjuk, ne veszítse el a hitét, mert egyébként a képesség nyilván megvan benne ahhoz, hogy jó edzővé váljon.
Csak éppen ami játékosként erény is lehet, az edzőként egyértelműen hátrány. A zárkózottság és a hiúság. Nyitottság, be- és elfogadás. Ez a legfontosabb. Az edzői pályát ugyanúgy az alapoktól kell végigjárni, mint a játékoskarriert. Huszti Szabolcs a ritka kivételek közé akart tartozni, de megtapasztalta a népi bölcsességet, hogy magasról lehet igazán nagyot esni. Harmadszor aligha nyújtanak neki segítő kezet, önerőből kell visszakapaszkodnia.
Huszti Szabolcsnak van hozzá agya, hogy ezt belássa és végigcsinálja. Örömmel megspóroljuk a különbséget jelentő s betűt. Ennek érdekében először is önmagát kell legyőznie.
Borítókép: Huszti Szabolcs törheti a fejét (Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila)
