– Debrecenben sokan úgy ismerik, hogy Rocky. Csak nem Sylvester Stallone rajongója volt?
– Nem, ennek semmi köze a Rocky-filmekhez, annál több például a Metallicához. Amikor fiatalon Debrecenbe kerültem, az edzéseken saját szerelésben játszottunk, és én főleg rockerpólókban jelentem meg. Így lettem először Rocker, majd ez rövidült egy idő után Rockyra.
– Arrafelé mindenki rocker? Sándor Tamás, Dombi Tibor és Böőr Zoltán még saját rockbandát is alapított.
– Azért nem mindenki volt rocker, Bajzát Péter például nagyon nem… De az igaz, hogy akkoriban volt egy erős debreceni mag, és a foci mellett a rockzene is összekötő kapocs volt. Rólam például csak azok tudják, hogy ennek a műfajnak is a keményebb ágazatát szerettem, akik ismernek tinikoromból, osztálytársaim voltak vagy együtt játszottunk a debreceni ifiben.
– Hosszú haja is volt akkoriban?
– Sajnos nem, a forgómnál nagyon rosszul nőtt, ezért sosem hagytam hosszabbra.
Megesik, hogy szurkolókat szolgál ki a büfében
– Most, hogy a Rocky eredetét tisztáztuk, van itt más is, amit debreceniektől hallottam. Hogy eltűnt, hosszú évek óta kiszakadt még helyi szinten is a futballközegből. Miért távolodott el ennyire a sportágtól?
– Könnyen hagytam abba a focit 2011-ben, pedig akkor még csak harmincegy éves voltam, de már jobban izgatott az, amivel a következő harminc-negyven évben foglalkozhatok. Már az utolsó profi éveimben elkezdtem építeni a vállalkozásaimat, lett egy kis büfém a hajdúszoboszlói strandon és volt egy mezőgazdasági cégem is Romániában egy volt osztálytársammal közösen. Amikor visszavonultam, ezek egyből kitöltötték a mindennapjaimat, elkezdtem építeni a jövőmet. Sosem vonzott, hogy edzősködjek, és mivel teljesen más területekre sodort az élet, valóban eltávolodtam a futballközegtől. De hogy őszinte legyek, nem is hiányzik.
– A játék sem?
– Az sem. Jó ideje teniszezem, ami kielégíti a mozgásigényemet. Edzőhöz járok, néha még versenyekre is, nagyon élvezem. A visszavonulásom után néhány évig még focizgattam Hajdúszoboszlón, de eltört a csuklóm, és akkor azt mondtam: vége.
Soha semmim nem tört el, erre egy megyei hármas meccsen rosszul estem. Épp a legrosszabbkor történt, nyáron, így öt hétig begipszelt kézzel a büfében sem tudtam dolgozni.
– Mert amúgy beáll a pult mögé?
– Igen, és az is megesik, hogy szurkolókat szolgálok ki, akik megismernek. Mindig kérdezgetik, mi van velem, és ha az idő engedi, kicsit elbeszélgetünk. Mondjuk az intenzív strandszezonban általában semmire sincs sok idő egy büfében.
Kukoricát és búzát termesztett Romániában
– Sok volt sportolóval beszélünk, akik vállalkozásba kezdenek, de az ritka, hogy a kétkezi munkában is részt vesznek.
– Mindig is olyan voltam, hogy ha valami érdekelt, akkor abba szeretek teljesen belelátni. Így volt ez a mezőgazdaságban is. Romániában kukoricát, napraforgót és búzát termesztettünk, aztán hoztuk haza a termést, amíg rentábilis volt. Jártam a földeket a munkásokkal együtt, vetettem, permeteztem, zsákot pakoltam. Szilvásvárad környékén vadászattal is foglalkoztam. Úgy nézett ki egy évem, hogy nyáron a strandon voltam, aztán szeptemberben felköltöztem a hegyekbe, ahogy kezdődött a szarvasbőgés. Ha vonz valami, akkor beletanulok. Nem volt a családban gazda, vadász és vendéglátós sem, mindet a nulláról kezdtem.
– A futballal is úttörő volt?
– A sporthoz volt kapocs, ha nem is fociban: a bátyám atletizált, és magyar bajnok volt a 4×400-as váltó tagjaként.
– Akkor az átlagon felüli gyorsasága családi örökség volt?
– Meglehet…
– Erre figyeltek fel a holland Feyenoord megfigyelői is?
– Az U16-os válogatottal szerepeltem a korosztályos Európa-bajnokságon 1997-ben, és jól ment a játék, a negyeddöntőben estünk ki a házigazda németek ellen. Hajnal Tamás és Szollár Krisztián ezután kapott szerződést a Schalkétól, engem pedig egy menedzser a Feyenoordhoz akart vinni. Akkor már aláírtam a DVSC-hez, a régi vasutas-egyesülethez, és nem akartak elengedni, vagy legalábbis olyan összeget kértek értem, ami miatt meghiúsult a rotterdami lehetőség. Később szabadon igazolhatóvá váltam, ekkor kerültem tizennyolc évesen Belgiumba, a Germinal Beerschothoz, amely akkoriban az Ajax fiókcsapata volt.
A DVSC aranyainál is értékesebb az első bronz
– Két évet töltött Belgiumban. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– Meghatározta az egész életemet, a gondolkodásmódomat. Szerencsém volt, mert amikor kikerültem, Kovács Ervin ott játszott, és sokat segített a beilleszkedésben, később pedig Bodor Boldizsár is odakerült. Az edző Franky Van der Elst volt, az egyik csatár pedig Marc Degryse, akik a belga futball legendái. Boldival viccelődtünk is, hogy Degryse lábnyomában lépkedünk az edzéseken. Szakmailag többet fejlődtem ott két év alatt, mint előtte összesen. Belgiumban már akkor Polar órát használtak, amikor itthon még azt sem tudták, hogy mi az. Rengeteg futóiskola és egyéni képzés volt az edzéseken az Ajax-iskola alapján.
– Mégis hazaigazolt Debrecenbe 2001-ben. Miért?
– Úgy volt, hogy egy másik belga csapathoz kerülök, de hazajöttem nyári szünetre, és felhívtak a DVSC-től, hogy beszélni szeretnének velem. Szima Gábor akkor már átvette a csapatot, és vázolták nekem a terveket, hogy kiket szeretnének hazacsábítani, hova szeretnének eljutni.
Helyi kötődésű játékosként ebből nem akartam kimaradni, főleg, hogy azt láttam, a háttér, ami az eredményes futballhoz elengedhetetlen, stabil volt. Ez akkoriban ritkaságszámba ment a magyar bajnokságban, a legtöbb klub úszott az adósságokban.
– Egy évre rá hazaigazolt Sándor Tamás és Dombi Tibor is, 2005-ben pedig már magyar bajnok volt a Debrecen. Hat év alatt öt aranyérmet szereztek az NB I-ben. Tud köztük különbséget tenni?
– Mindig az első a legkülönlegesebb. Először elhozni Debrecenbe a bajnoki trófeát, óriási dolog volt, az ünnepségre negyven-ötvenezren összegyűltek a Fő téren. Legalábbis akkoriban ezt mondogatták, de tényleg mindenhol tömeg volt, ameddig csak a szem ellátott. Talán furcsa lehet, de valahol a bajnoki címeknél is többre tartom az első bronzérmet, amit még 2003-ban értünk el. Akkoriban alsó- és felsőház volt az NB I-ben, és utóbbiban olyan ellenfelekkel kellett oda-vissza játszanunk, mint a Fradi, az Illés Béla-féle MTK és az Újpest. Abban a rendszerben nehezebb volt megszerezni a bronzérmet, mint később bármelyik aranyat.
Fájó felismerés: Úristen, ugyanazt a sportágat űzzük?
– A Debrecen aranykorszakának a csúcsát a Liverpool, a Fiorentina és a Lyon elleni Bajnokok Ligája-szereplés jelentette 2009-ben, amikor első magyar csapatként jutottak be a csoportkörbe a Fradi 1995-ös sikere óta. Hogyan emlékszik vissza rá?
– Nekem az összes meccs közül a Liverpool elleni első fellépés ugrik be először. Az olyan volt, mint amit a tévében láttunk, a nagybetűs Bajnokok Ligája. Az Anfield Roadon, egy valódi ékszerdobozban kifutni a pályára világsztárok ellen, hallani, ahogy az angolok éneklik a You will never walk alone-t, és helytállni, hiszen csak 1-0-ra kaptunk ki… A mai napig borsódzik a hátam, ha csak rágondolok. Ráadásul csapatkapitány voltam, így én fogadtam Steven Gerrard kézfogását a kezdés előtt.
A kézfogás Steven Gerrard és Kiss Zoltán között:
– A végén mezt is cseréltek, mint kapitány a kapitánnyal?
– Nem. Istenigazából én csak egyvalaki mezét akartam megszerezni, ami sikerült is: Paul Scholesét, amikor 2005-ben a Manchester United ellen játszottunk BL-selejtezőt.
– Miért pont az övé kellett?
– Őt tartottam akkoriban az egyik legjobb játékosnak. Rengeteget gürizett a középpályán, labdabiztos volt és még gólérzékeny is. Szerényen dolgozott, sokszor a háttérbe húzódva, nekem nagyon szimpatikus volt. A mezét a mai napig őrzöm, de nincs kitéve a falra, egy fiókban van.
– A BL-ben és egy évvel később az Európa-ligában is játszott az összes csoportmeccsen. Mi volt a tanulság?
– Visszagondolva az, hogy milyen messze voltunk attól a nemzetközi szinttől, amit mindenki szeretett volna elérni magyar csapatként. Ezt egyébként leginkább nem is a csoportkörökben, hanem a Manchester United ellen éreztem, amely akkoriban a világ egyik legerősebb klubja volt, tele sztárokkal, mint Ryan Giggs, Ruud van Nistelrooy, Wayne Rooney és persze Scholes. Itthon mi voltunk a legjobb csapat, aztán kimentünk a pályára ellenük, és azt kérdeztük magunktól: úristen, mi ugyanazt a sportágat űzzük?
Ha tényleg bunda volt, akkor az Hollywood!
– Volt olyan BL-meccsük, ami után nem volt ilyen kérdés. A legtöbb szurkoló alighanem a Fiorentina elleni hazai találkozóra emlékszik, amelyen három gólt lőttek az olaszoknak, bár így is kikaptak 3-4-re. Erre a mérkőzésre később bundagyanú vetett árnyékot, s a nyomozás során önt is kihallgatták.
– A mai napig nem tudom eldönteni, hogy történt-e akkor bármi a kapusunkkal, Vukasin Poleksziccsel. Ki kellett utaznom Svájcba, ott hallgattak meg mint csapatkapitányt, de nem tudtam semmit, a mai napig csak annyi információm van, amennyi a sajtóban megjelent. Miután kirobbant az ügy, természetesen visszanéztem a gólokat, és nem arról volt szó, hogy Polekszics a másik irányba ugrott, mint ahová a labda érkezett. Ha ő ezt tényleg lebeszélte, és így lehozta, akkor az Hollywood, irány a színészi pálya.
– Polekszics és Mészáros Norbert végül eltiltást és pénzbüntetést kapott az UEFA-tól, amiért nem jelentették a befolyásolási kísérletet, de a bundázás nem igazolódott be. Ekkor megkönnyebbült?
– Olyan sokáig húzódott az ügy, hogy addigra már túl voltam rajta. Most már csak egyszerűen rossz érzés, hogy kicsit rányomja a bélyegét ez az egész a pályafutásom egyik meghatározó élményére, aminek csakis az ünnepről kellene szólnia.
