– A bajnoki címről döntő utolsó futam előtt a nagy rivális Rob Huff azt mondta, hogy Makaó megválasztja a bajnokát. Igaza volt?
– Úgy tűnik, igen, bár nem tudom, hogy Rob pontosan mire gondolhatott, amikor ezt mondta. Makaóban jól jön egy kis szerencse is, mert nagyon közel kell menni a falakhoz, amiben benne van a hiba lehetősége, és ezen a pályán az apró hiba is súlyos következményekkel járhat. Kell a rutin, hogy úgy legyél gyors, hogy közben ne hibázz. Ha erre gondolt, akkor egyetértek.
– Szépen keretezi a sikerét, hogy 2010-ben Makaóban aratta pályafutása első világbajnoki futamgyőzelmét, most pedig épp itt szerezte meg a bajnoki címet. Megérintette az egybeesés?
– Igen, nagyon! Még mindig élénken él bennem az első győzelem emléke, ami hihetetlen volt, de nemcsak futamot, hanem bajnokságot is nyerni itt… E tekintetben kevés különlegesebb hely van a világon. Makaó nagy hagyományokkal rendelkezik, és a világ egyik legveszélyesebb pályája, itt egyszerűen magasabbra szökik az adrenalin, mint máshol, amit ha ötvözöl a bajnoki címért folytatott kiélezett harccal, akkor életre szóló élményt kapsz.
– Amikor 2019-ben a világkupa bajnoka lett, a csúcson volt a túraautózás, aztán a járvány ezt a sorozatot is megviselte. Ahhoz viszonyítva hogyan értékeli az idei bajnoki címét?
– Borzasztóan nehéz év volt, hiszen mi csak ketten voltunk Hyundai-versenyzők a mezőnyben, így papíron hátrányban voltunk a többautós felállású riválisokkal szemben. Nem is csak mennyiségi előny volt az ellenfelek oldalán, hiszen a Link & Co és az Audi is nagyon erős pilótákkal és technikai háttérrel rendelkezett. Legalább annyira meg kellett küzdeni az idei bajnoki címért, mint 2019-ben, ha pedig a személyes teljesítményemet nézzük, akkor kiegyensúlyozottabb és jobb voltam, mint az első bajnoki cím évében.
– Négy éve extázisban ünnepelt, most viszont úgy tűnt, másként élte meg a sikert, valahogy nyugodtabb benyomást keltett.
– Az igaz, hogy most másként éltem meg, mint 2019-ben. Amikor először vagy bajnok, akkor nyersz egy kis magabiztosságot, és lekerül a válladról a nyomás nagy része. Ebből pedig az következik, hogy a következő kihívásokat érettebben és felkészültebben kezeled. Nem is helyeztem magamra akkora nyomást idén, mint akkor, egyszerűen csak hittem benne, hogy ha saját magamra koncentrálok, akkor jól sülhet el a vége.
– Ez mindig olyan könnyen ment, mint ahogy hangzik?
– Igazság szerint nem. Ott volt a hungaroringi mélypont, amikor kilöktek, Uruguay, ahol az egyenesben szorítottak le, és csak hajszálon múlt, hogy nem szenvedtem nagyobb balesetet, vagy a második futam Sydney-ben, ahol szerintem nyerhettem is volna, de hátulról belém jöttek. Ezeken a szituációkon nem felhúzni magam, és továbbra is minden idegszálammal összpontosítani, az határtalan türelmet követelt. De tudtam, hogy a saját érdekemben csak egy dolgot tehetek, ha nyugodt és koncentrált maradok. Nagy dolognak tartom, hogy ez az utolsó pillanatig sikerült.
– Három márka három versenyzője fej-fej mellett kezdte meg a szezonzáró hétvégét, hol az egyiknek, hol a másiknak állt a zászló, és a teljes év is hasonlóan alakult. Amikor mindenki mindenre elszánt, mennyire maradhat fair a harc?
– Én szeretem, ha kemény a küzdelem, de voltak a szezonnak olyan pontjai, amikor nagyon mérges és dühös voltam. Néhány megmozdulást nem éreztem sportszerűnek. Ugyanakkor elég régóta versenyzem már ahhoz, hogy tudjam, ez is a játék része. El kell fogadni, hogy egy ilyen bajnokságban van kontakt, és ez nem egy veszélytelen sport. Bár az adott pillanatban nem mindig voltam boldog, utólag visszanézve ezt is úgy látom, mint az élet más dolgait: a harc megkeményít, edzettebbé tesz, az ilyen kiélezett csatákban fejlődsz igazán.
– Most, hogy másodszor is bajnok lett, eszébe jut, hogy már huszonegy éves volt, amikor először versenyautóba ült, és így jutott fel a csúcsra egy világsorozatban?
– Néha még mindig álomszerűnek tűnik, ami velem történt. Emlékszem arra az időszakra, amikor tényleg azt gondoltam, hogy belőlem soha nem lesz profi autóversenyző. Tinédzserkoromban már felfogtam, hogy jószerivel elkéstem. Az előbb a küzdelemről beszéltünk, és most eszembe jutott, hogy a pályafutásom elején nem voltam annyira harcedzett, ami pont abból következett, hogy én nem szocializálódtam már öt-hat évesen gokartban, fiatalon kimaradtak a kemény csaták. Nekem minden később jött, és a tapasztalatot, ami egy bajnoki címhez kell, nem lehet a tévén keresztül megszerezni, csakis sok-sok valódi küzdelem árán. Büszke vagyok arra a szakmai útra, amit bejártam, mert ha visszanézek az elmúlt tíz évre, akkor látom, hogy rengeteget fejlődtem. A nyers tempó talán mindig megvolt, de a harcedzettség sokáig hiányzott, és most már azt érzem, hogy egyre több helyzetre vagyok teljesen felkészülve. Ezért lazább tudok lenni, jobban élvezem a kemény csatákat, sőt már várom is őket, mert tudom, hogy segítenek.
– Az, hogy később kezdődött a pályafutása, azt is jelenti, hogy tovább tart? Jövőre tölti a negyvenet, hány évet lát még maga előtt?
– Jó kérdés, nem tudom, de remélem, hogy még sok van hátra. Egyébként valóban van egy olyan gondolatom, hogy ha fiatalabb koromban kezdem az autóversenyzést, akkor mostanra talán már be is fejeztem volna. Hiszek abban, hogy semmi sem történik ok nélkül, és igaz, hogy az én pályafutásom később kezdődött, mint a versenyzők túlnyomó részének, de ennek előnye is volt, mert jobban tudtam értékelni a lehetőségeket. Még mindig nagyon élvezem a versenyzést.
