Sopron is bevonult a magyar sport Mohácsai közé

Nem túlzás, hogy döbbenetes volt látni, ahogyan vasárnap este a magyar női kosárlabda-válogatott 22 pontos vezetés birtokában látványosan összeomlott, 18 perc alatt hagyta elolvadni az előnyét, és a végén kikapott 73-72-re a spanyoloktól a soproni olimpiai selejtezőben. Nagy árat fizet ezzel a csapat, hiszen a magyar kosárlabda a legutóbb 1980-ban képviseltette magát a játékokon, és ez a rossz sorozat így nem szakadt meg. Az eset sajnos nem egyedi a magyar sport történetében, tanúi lehettünk már többször is annak, hogy az áhított és már biztosnak vélt diadalt hagytuk kicsúszni a kezünkből. Ezekből idézünk fel néhányat.

Sopron, 2024. február 11. A magyar válogatott játékosai a kosárlabda olimpiai selejtezõ torna 3. fordulójában játszott Magyarország - Spanyolország mérkõzés végén a soproni Novomatic Arénában 2024. február 11-én. A magyar csapat 73-72-re kikapott, így nem jutott ki az olimpiára. MTI/Illyés Tibor Fotó: Illyés Tibor

Sajnos lehetett. A magyar csapat összeomlott, mentálisan nem tudta elviselni azt, hogy a kezében van a világraszóló siker, bénultan, sokkos állapotban kosárlabdázott, és a végén 73-72-re kikapott. Egy nagy álom vált pillanatok alatt rémálommá, ám nem mondhatjuk, hogy példátlan módon. A magyar sport történetéből pillanatok alatt fel lehet idézi olyan eseteket, amikor már zsebben volt a hatalmas diadal, ám keserű csalódás lett belőle.

Bern örökké sajgó seb maradt

A leghíresebb kudarcunk megemlítéséhez 1954. július 4-ig kell visszamenni. Ebből nyilván már sokan kitalálják, a labdarúgó-világbajnokság döntőjéről van szó, amelyet a magyar válogatott azzal a Németországgal vívott, amelyet a csoportmeccsek során 8:3-mal lemosott a pályáról. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány csapatát az egész világ legjobbjának tartotta a közvélemény, és így is volt. A berni döntőben ráadásul Puskás Ferenc és Czibor Zoltán góljaival már 2-0-ra vezetett a magyar válogatott, úgy tűnt, nem lehet baj, Magyarország felléphet az őt megillető helyre, a világbajnoki dobogó tetejére.

Puskás Ferenc lő kapura a vb-döntőn Fotó: Getty Images

Nem így történt. A németek Helmuth Rahn és Max Morlock góljaival még a szünet előtt kiegyenlítettek, majd Rahn a 83. percben meg is fordította az eredményt. Puskás ugyan a hálóba talált, ám William Ling játékvezető les miatt nem adta meg a gólt – máig vitatott, hogy igaza volt-e. A németek lettek a világbajnokok, nekünk meg megmaradt az azóta sem csillapodó fájdalom, valamint a vereséghez vezető okok keresése. Budapesten tüntetők várták a csapatot, amelynek ezért Tatán meg kellett szakítani a hazafelé tartó útját, ott személyesen Rákosi Mátyás várta a küldöttséget, közben a fővárosban feldúlták Sebes Gusztáv lakását.

Örökké sajgó seb maradt ez a játékosokban, akik később soroltak több lehetséges okot, de maguknak sem tudták megmagyarázni a kudarcot, életük végéig kísértette őket. Személyes emlék, hogy a Fekete Párduc, Grosics Gyula még a kétezres évek elején is hajtogatta a londoni 6:3 megemlékezésein: – Nem is értem, egy barátságos meccset ünneplünk, amikor az egyetlen igazán fontos mérkőzésünket elveszítettük!…

A dánok szerint buta csere volt

Önkényesen nagyot ugrunk az időben, 2000. október 1-jéig. A helyszín Sydney, a tét az olimpiai aranyérem női kézilabdában. Ez volt a játékok utolsó napja, és a magyarok nagyon belehúztak, ezen a vasárnapon a kajak-kenusok három aranyat nyertek, a vízipólósok tiszteletére huszonnégy évnyi kihagyás után csendült fel a Himnusz, és minden jel szerint érett az ötödik aznapi olimpiai cím is. Mocsai Lajos csapatának az ellenfele Dánia volt, és a 46. percben 23-17-re vezetett a remekül kézilabdázó magyar válogatott. 
A folytatáshoz idézzünk egy dán könyvből, amelyben az ellenfél egyik legnagyobb sztárja, Camilla Andersen emlékszik vissza a történtekre: 

Úgy tűnt, a mérkőzés elúszott számunkra. Nagyon sok ziccert hagytunk ki, és nem tudtunk mit kezdeni a kilencgólos Raduloviccsal. Emlékszem, a magyar edző, Mocsai Lajos a magyar szurkolók felé fordulva tapsolt, akkor azt gondoltam: »A fenébe is, ez a meccs még nem ért véget!«. Összeszedtem minden energiámat, taktikát váltottunk, kivettük a játékból Radulovicsot. Aztán amikor Mocsai egyszerre ültette le pihenni őt és Farkast, azt gondoltam: »Hú, nagyon köszi!« Ez egy buta csere volt, de nekünk lehetőséget teremtett arra, hogy visszajöjjünk a meccsbe.

Fotó: Europress/AFP/Patrick Kovarik

A dánok 24-24-nél érték utol a magyarokat, és az utolsó percekben Andersen ellenállhatatlanul játszott, négy gólt is szerzett, így kétszeres olimpiai bajnokként – az első aranyat négy évvel korábban, Atlantában nyerte – zárhatta le a pályafutását. Nekünk pedig ismét maradt a keserűség.

Már a könnyek is elfogytak

Három évvel később szinte megismételte magát a történelem. A magyar nő kézilabda-válogatott döntőt játszhatott 2003. december 14-én Zágrábban a világbajnokságon Franciaország ellen. Magyarországról valóságos zarándoklat indult meg a horvát főváros felé, a csarnokot dugig megtöltötték elsősorban a magyar szurkolók, akik mintegy nyolcezren lehettek. A találkozót az ellenfél kezdte jobban, de Pálinger védései és Radulovics góljai révén a magyar csapat megtáltosodott, a szünetben 11-8-ra vezetett. A második félidőt sokkal motiváltabban folytatta, hét góllal húzott tíz perccel a mérkőzés vége előtt. Nagyon közel volt az aranyérem, de nem eléggé…

Eladott labdákkal segítették a magyar játékosok a franciákat, akik vérszemet kaptak. Döntő helyzetben a játékvezetők lépéshibát ítéltek ellenük, majd amikor egy gól volt az előny, és 14 másodperc volt hátra, Görbicz Anita kezéből kiperdült a labda, az ellenfél előrelódult, hetest kapott, és kiegyenlített. A hosszabbításban már egy mentálisan szétesett magyar válogatottat láttunk, amelynek esélye sem volt a lendületbe jött  francia csapattal szemben, utóbbi 32-29-re nyert. A magyarok közül többen is tagjai voltak a három évvel korábbi kudarcnak is, Farkas Ágnes például Zágrábban ezt nyilatkozta: „Már a könnyeim is elfogytak, annyit sírtam a sok második helyezés miatt.”

A veszprémiek korán ünnepeltek

A következő dátum 2016. május 29., a helyszín Köln, a férfi kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjének a hagyományos otthona. A kupára régóta ácsingózó Veszprém a lengyel Kielcével játszott a döntőben, és a szünetig háromgólos előnyt dolgozott ki. Andreas Nilsson ellenállhatatlan volt beállóban, Mikler Roland parádésan védett, a lengyelek sehogy sem találták az ellenszerét a Veszprém védekezésének. Negyedórával a vége előtt már kilenccel vezetett a magyar bajnok, a szurkolótábora a Kielce időkérése közben állva énekelt, és élőképet rajzolt ki az ellenfél kapuja mögött.

Fotó: AFP

Aztán nem hittek a szemüknek. Érthetetlenül megtorpant a magyar csapat, és sorozatban dobta a gólokat az egyre inkább belelkesülő Kielce, váratlanul szoros lett az utolsó tíz perc, a lengyel szurkolók eksztázisban biztatták csapatukat. A Veszprém képtelen volt betalálni és az ellenfél kiegyenlített. Ilics tizenkét perces (!) gólcsendet tört meg. Tíz másodperce maradt időkérés után a Kielcének, és ennyi elég volt az egyenlítéshez, 29-29, és jöhetett a hosszabbítás. Az sem hozott döntést, a heteseket pedig a lengyelek pontosabban dobták – a Kielce nagy feltámadást produkálva nyerte meg a Bajnokok Ligáját. De úgy is mondhatjuk, hogy a Veszprém veszítette el…

Senki sem hitte el, ami megtörtént

Csak néhány hónapot kell előbbre mennünk, 2016. augusztus 9-én remek napot fogtak ki Rióban az olimpián a férfi párbajtőrözők. Imre Géza imponáló magabiztossággal vívott, a negyedik helyen kiemelt 41 éves magyar elsőre a kolumbiai Rodriguezt verte (15-9), majd klubtársa, Boczkó Gábor került az útjába. Boczkóval az elmúlt több mint 10 év sikereit együtt érték el, lelkileg különösen nehéz volt neki ez az asszó, de csak 9 találatot kapott. A nyolc között a kétszeres egyéni világbajnok Novosjolov várt rá, és amikor 1-3-ról megfordította a csörtét, onnan átvette az irányítást, és nem engedte ki a kezéből. Az elődöntőben gyorsan eladott háromtalálatnyi előnyt a francia Gauthier Grumier-nek, de 10-10 után kétszer tisztán talált, majd három együttessel befejezte a meccset.

Fotó: Europress/AFP/Kirill Kudryavtsev

A döntőben azzal a dél-koreai Park Szang Jounggal találkozott, aki még nem volt 1 éves, amikor Imre Géza már olimpiai bronzot nyert Atlantában. Együtt haladtak 9-9-ig, akkor a magyar versenyző kiosztott négy egylámpás találatot, majd hamarosan 14-10-re álltak. Egy együttes találat már magyar aranyérmet jelentett volna, ám ekkor Imre Géza leblokkolt, és 14-14-nél hiába vonult el néhány másodpercre a sisakját is levéve összeszedni magát, Park ismét megszúrta, és ő ünnepelhetett. Amikor odajött hozzánk, újságírókhoz nyilatkozni, senki sem tudott megszólalni, senki sem hitte el, hogy az történt, ami. 

A női kosárlabda-válogatottal történtek tehát cseppet sem egyediek, és a felidézett esetek kiragadott példák. A sporthoz hozzátartozik a nagy feltámadás és a nagy összezuhanás is, és ne felejtsük el, hogy ezekhez a nagy pillanatokhoz el is kellett jutni, és odáig mindig roppant nehéz út vezet. Ez azonban biztosan nem vigasztalja a veszteseket, és ahogyan Grosics Gyulát élete végéig nyomasztotta a berni döntő emléke, a kosarasok is mindig érezni fogják a kimaradt lehetőség fájdalmát, azt, hogy kiengedték a kezükből az olimpiát. Hacsak négy év múlva nem pótolják ezt a mulasztást…

Borítókép: A nagy lehetőség elszalasztása miatt szomorkodnak a magyar kosarasok (Fotó: MTI/Ilyés Tibor)