Amióta Simone Biles 2013-ban megjelent a színen, elvétve fordult elő, hogy más tornász zsebelt volna be egy-egy aranyat az olimpiákon és a világbajnokságokon – természetesen azon versenyszámok kivételével, amelyektől az amerikai sztársportoló a tokiói játékokon és az azt követő viadalokon visszalépett. Rebeca Andrade is az ő árnyékában versenyzett, Japánban úgy nyert ugrásban, hogy Biles nem volt az indulók között, a 2023-as antwerpeni világbajnokságon viszont először úgy is nyert, hogy neves ellenfele a mezőny tagja volt. Hétfőn megismételte ezt a teljesítményt, igaz, a párizsi olimpián nem ugrásban, hanem talajon bizonyult jobbnak Bilesnál, és másodszor is aranyérmes lett. Biles csak annyit mondott a brazil tornászról, hogy tőle tart a legjobban, tegnap még le is borult előtte.
Órákig tartó kutyagolás a sikerért
Andrade gyerekkorában aligha álmodozott ilyen sikerekről. Sao Paulo állam második legnépesebb városának, Guarulhosnak az egyik favelájában nőtt fel hét testvér társaságában, akikről édesanyjuk, Rosa Rodrigues egyedül gondoskodott, más munkák mellett takarításból próbálta eltartani őket. Andrade éppen a túlzsúfolt házukban ismerkedett meg a tornával, ahol elmondása szerint egy szokatlan „szeren”, az emeletes ágyán kezdődött a pályafutása, amit gyakran megmászott, vagy éppen lefelé lógott róla.
Végül terepen is kipróbálhatta magát, amikor a tornateremben dolgozó nagynénje magával vitte őt, Andrade veleszületett tehetségéhez pedig nem fért kétség. Négy- és kilencéves kora között itt bontogatta a szárnyait, és már kislányként is bizonyította az elhivatottságát. Mivel az édesanyja nem engedhette meg magának, hogy kifizesse a buszjegyét, ezért Rebeca a bátyjával napi két-két órát gyalogolt az edzőteremig és vissza.
Az említett testvér, Emerson Rodrigues sokat tett húgáért; nemcsak elkísérte őt, hanem amit tudott, eladott, hogy kerékpárt építsen, idővel azzal tették meg az öt-hat kilométeres utat. Idővel a fiatal tehetség bekerült egy olyan programba, amely szegénységből érkezett gyermekeknek nyújtott segítséget abban, hogy sportolhassanak.
Egyedül a nagyvilágban
Andrade tízévesen Paraná államba költözött. A családja nem tarthatott vele, de ez a kislánynak nem okozott gondot. – Úgy gondoltam, hogy ezzel a családomon is segíthetek, ezért szívvel-lélekkel dolgoztam – idézte fel egy 2021-es interjúban.
A Flamengo sportklubba került, és tizenhárom évesen már a juniorok pánamerikai bajnokságán bizonyított: az összetett versenyt megnyerte, illetve ugrásban és talajon is győzött, a brazil csapat pedig ezüstérmes lett.
Ezután bár felfelé ívelt Andrade pályafutása, súlyos sérülések hátráltatták. 2014-bena lábujja tört el, aztán a bokája rakoncátlankodott, de a legnagyobb baj az volt, hogy négy éven belül háromszor is elszakadt a térdében a keresztszalagja.
Emiatt a 2019-es stuttgarti világbajnokságon sem szerepelhetett, Brazília pedig nélküle kvóta nélkül maradt, de a pánamerikai bajnokságon, vele a fedélzeten már sikerült kvalifikálniuk magukat.
És ha már Andrade ott volt, meg is szerezte a brazil tornasport első érmét, egy ezüstöt (talajon rontott). Ugrásban viszont – Biles távollétében – senki sem tudott elé kerülni, olimpiai aranyéremmel bővítette a kollekcióját.
Biles vs. Andrade
Aztán Biles a következő két vb-t is kihagyta, Andrade ezeken két aranyat, egy ezüstöt és egy bronzot gyűjtött be, mígnem a már említett antwerpeni világbajnokságon úgy győzött, hogy az amerikai tornász is elindult. Biles rontott, a brazil versenyző élni tudott ezzel. Andrade nem szállt el ezek után, sőt, szimpatikusan nyilatkozott.
– Boldog vagyok, hogy enyém lett az arany, de szomorúsággal tölt el, hogy Simon hibázott. Mindenki tisztában van vele, hogy rengeteget dolgozott annak érdekében, hogy egyálalán meg tudja csinálni ezt a rendkívül nehéz ugrást.
Bilesszal jó a kapcsolata, és ezen az sem változtatott, hogy a párizsi olimpián talajon Andrade bizonyult jobbnak. Az amerikai megdicsérte versenytársát, és örült a maga második helyének.
– Többet értem el, mint amiben valaha is reménykedtem. Nemcsak az olimpiákon, hanem úgy általában a sportágamban is. Szóval nem lehetek dühös a teljesítményem miatt. Pár évvel ezelőtt nem is gondoltam arra, hogy újra egy olimpián fogok versenyezni. Négy medállal távozok, nem vagyok elégedetlen. Büszke vagyok magamra, feldob, hogy versenyezhetek – tette hozzá. Az utolsó versenynapról ennyit mondott: – Nyilvánvalóan nem most teljesítettem a legjobban a pályafutásom során, de bárki is végez dobogón, az nagy eredmény, mert a tornaversenyeken sosem lehet tudni, hogy mi történik. Mind mondtam, nem vagyok dühös a teljesítményem miatt, inkább örülök annak, hogy vége az olimpiának, mert sok stresszel járt ez az időszak.
