– Gátról vagy gátra?
– Még a hét első felében Németh Szilárd, a Magyar Birkózók Szövetségének elnöke és jómagam felajánlottuk, hogy a Kozma István Magyar Birkózóakadémia tagjaival mindenképpen segítünk az árvíz elleni védekezésben, ott és akkor, ahol csak tudunk. Természetesen egyszerre mozdultunk azokkal a magyarokkal, akik éjjel-nappal a gátakon azért dolgoztak, hogy megóvják az emberek életét, otthonait és értékeit. Úgy éreztük, hogy kutya kötelességünk a társadalomnak segíteni ebben a nehéz helyzetben. Még nincs vége a védekezésnek, így a helyes válasz a gátról gátra.
– Éppen a múlt szombaton rendezték meg a felnőtt országos bajnokságot a KIMBA-n. Nem volt olyan pillanata a versenynek, hogy ledobja a zakóját, és bemér éppen abba a súlycsoportba, amelyikbe befér?
– A leghatározottabban kijelenthetem, hogy nem. Úgy vélem, a maximumra vagy talán még azon is túlra húztam a saját pályafutásomat, éppen ezért egyáltalán nincs hiányérzetem a sportkarrieremmel kapcsolatban. Nem titok, néha-néha beállok a fiatalok közé az akadémián, de akármilyen jólesik is a birkózás, azért arra már ügyelek, hogy az ellenfélválasztásnál ne menjek 16 éves fölé.
– Pedig ott van Hatos Gábor példája. Londonban együtt nyertek érmet az olimpián – igaz, ő csak utólag kapta meg a bronzérmét –, most akár együtt lehettek volna magyar bajnokok. Bocsánat, de nem kellemetlen a sportágra nézve, hogy jön egy 41 éves, veterán-világbajnokságra készülő egykori klasszis, rááll a mérlegre, majd elveri a teljes szabadfogású 86 kilós mezőnyt a válogatott birkózóval az élen?
– Hatos Gabi klasszisát bizonyítja, hogy ennyi idősen újra magyar bajnok tudott lenni. Ugyanakkor számomra, aki már a sportágban dolgozó sportvezető vagyok, bizony nagyon szomorú tény az ő diadala. Pontosan megmutatja, mekkora a gond a magyar szabadfogásban, és csak bízni tudok abban, hogy az akadémia segítségével sikerül megoldást találnunk a fogásnem problémáira. Persze ne feledjük, hogy Magyarország tradícióit tekintve kötöttfogású nemzet, és jóval kevesebb szabadfogású klub működik ma itthon, ahol komoly érdemi munka folyik.
– Miért van ez így? Mi a legfőbb probléma ezzel a fogásnemmel?
– Abban látom a fő gondot, hogy amíg itthon sikeresen bontogatja a szárnyait egy tehetséges szabadfogású fiatal, amikor kimegy külföldre és összekerül a nemzetközi mezőnnyel, a szőnyegen szembesül azzal, mekkora a szakadék közte és az ellenfelei között. Ilyenkor sokan azonnal átjönnek a kötöttfogásúak közé, ám nem menekülési szándékkal, hanem azért, mert ebben a fogásnemben sokkal több a partner, több a lehetőség komoly ellenfelekkel a nemzetközi megméretésekre való felkészülésre. Amúgy nekem is vannak szabadfogású alapjaim.
– Nocsak, esetleg Lőrincz Tamás is „átmenekült” a kötöttfogásba?
– Nem, ugyanis én abszolút kötöttfogású klubban nevelkedtem, de az edzőnk úgy gondolta, nem árt, ha a szabadfogásúak versenyein is elindulunk. Ahogy közeledett a verseny, két-három szabadfogású edzést csináltunk, majd a verseny után visszatértünk az eredeti fogásnemhez. Kadettkorig mindenképpen dönteni kell arról, merre megy valaki tovább, én is ekkor hagytam veszni a szabadfogású álmaimat. Ugyanakkor az öcsém, Viktor még U20-as korosztályig nyert magyar bajnokságot szabadfogásban. Nagyon jól birkózta a szabadot, igaz, nem gázolta le a teljes mezőnyt az emlékeim szerint, hanem mindig kemény, ki-ki meccseket vívott.
– Az aktív és a nemzetközi mezőnyben igencsak eredményes szabadfogású birkózók honosítása mellett nem segítene a fogásnem meglehetősen sanyarú helyzetén, ha edzőket is szerződtetnénk az utánpótlás mellé?
– Azok az edzők, akik most a hazai szabadfogású birkózásáért felelnek, nagyon jó és felkészült szakemberek. A KIMBA szabadfogású birkózóiért felelős Gulyás István az elmúlt évtizedekben fantasztikus eredményeket ért el, és hiszem, hogy az ő kinevezésével mindenképpen jelentős javulás indul majd be ebben a fogásnemben is. Ráadásul immár a régi bajnokaink is rengeteget foglalkoznak a fiatalokkal, ám azt készséggel elismerem, hogy még így is kevés a szakember, ráadásul a fejlődés alapja, a sok és erős edzőpartner itthon még nem megoldott.
– Ha az ön korában is létezett volna a KIMBA, mennyivel lett volna más a pályafutása? Ugyanis az akadémia nélkül is mindent megnyert, amit egy birkózó megnyerhet.
– Hamarabb váltam volna tudatosabb sportolóvá. Sőt, továbbmegyek: vélhetően hamarabb jöttek volna az eredmények is. Ugyanakkor így is hálás vagyok a sorsnak, hogy az átlaghoz képest két pályafutást is megcsináltam, aminek a csúcsán, 35 évesen az olimpiát is meg tudtam nyerni. De visszatérve a kérdésre, nekünk annak idején ilyen lehetőségeink messze nem voltak, mint az akadémistáknak, ilyen anyagi háttér nem állt a rendelkezésünkre. Úgy látom, hogy a magyar birkózás jövőjének a kulcsa a KIMBA, illetve, hogy szakmailag még erősebben be tudjunk kapcsolódni a nemzetközi vérkeringésbe: egy európai birkózóközpont megteremtésével, világversenyek rendezésével és nemzetközi edzőtáborokban való részvétellel.
– Megtalálta már az akadémián a kis Lőrincz Tomikat?
– Büszkén mondhatom, hogy igen, vannak itt nagyon tehetséges gyerekek. A magyar birkózósport nagy szerencséje, hogy most olyan helyzetben vagyunk, miszerint meg is tarthatjuk őket, mert olyan sportolói pályaképet tudunk nekik adni, amiért megéri a szőnyegen szenvedni. Persze azt nem tudom megmondani, hogy melyikükből lesz olimpiai bajnok. Ugyanis Párizs végleg bebizonyította, hogy a sportág erősorrendje folyamatosan változik, és a regnáló világbajnokokból mindössze egy lett olimpiai aranyérmes. Mindössze abban lehettünk biztosak, hogy egy kubai óriás történelmet fog írni a szőnyegen, és ez be is jött.
– Csak nem a kubai Mijaín Lópezre gondol, aki négyszeres olimpiai bajnokként eltűnt, majd némi túlzással előbújt a barlangjából, és Párizsban elképesztő teljesítménnyel zsinórban ötödször is aranyérmet szerzett?
– Azért az barokkos túlzás, hogy López a barlangból kijőve nyerte meg a párizsi olimpiát, amivel önmaga ötödik aranyérmét zsebelte be. Már másfél éve figyelte mindenki, miként készül a 2024-es nyári játékokra a nemzetközi edzőtáborokban. Volt itt Tatán is, és ahogy akkor még „csak” négyszeres olimpiai bajnokként edzett és készült, az mindenki számára példa lehet. Szerencsére a legtehetségesebb magyar fiatalok testközelből is megfigyelhették Lópezt, ráadásul azt is megtapasztalhatták, mekkora a különbség egy utánpótlás és egy felnőtt nemzetközi edzőtábor között. Elárulom, ég és föld…
– Noha két regnáló világbajnokkal érkezett Párizsba a magyar válogatott, végül egy érem sem lett belőle, hanem a csapat megismételte a 2016-os, riói olimpiai szereplést két ötödik hellyel. Nagy volt a csalódás? Ugyanis Magyarországon a sikert szinte kizárólag olimpiai érmekben mérik.
– Nem tudom kellően kifejezni, milyen nehezen éltük meg az érintett birkózókkal és edzőikkel együtt, hogy érem nélkül maradtunk. Ez volt az első olimpiám, amikor sportvezetőként lehettem jelen – mielőtt rákérdez, ott sem kapott el a nosztalgia, főleg az indulók névsorát látva –, és jómagam is abban bíztam, hogy az öt indulónkból legalább ketten érmet, minél fényesebb érmet szereznek. Hogy mire alapoztam ezt? Nos, láttam, hogy egyik olimpikonunk sincs rossz formában, valamennyien kiemeltek voltak, fejben erősnek tűntek – egyszóval bennük volt az eredmény. Jöttek is a győzelmek, majd amikor már azt hittük, nem állítja meg senki őket, jött a fék, és egyiküknek sem sikerült a döntőbe jutás. Nem tagadom, ott kint ez hideg zuhanyként ért minket.
– Vannak, akik úgy vélik, hogy a jó szereplésért felajánlott állami tízmilliók is zavarólag hatnak, hiszen abszolút emberi, ha beugrik valakinek a szőnyegen, ha kikap, az bizony súlyos anyagi veszteséggel is járhat.
– Akinek az bekattan a szőnyegen küzdelem közben, hogy győzelem vagy vereség esetén mennyi jutalmat kaphat az államtól, az ki is fog kapni minden esetben. Higgye el mindenki, a pénz csak az egyik, igaz, fontos hozadéka a jó szereplésnek, egy élsportolónak a siker, a dicsőség, a halhatatlanság a lényeg elsősorban. Losonczi Dávid esete is jól példázza mindezt, aki jótékony célokra ajánlotta fel az ötödik helyéért járó teljes jutalmát, ami ebben az esetben több mint 15 millió forintot jelent. Ugyan nem beszélte ezt meg senkivel, egy pillanatra sem lepődtem meg a felajánlásán, ugyanis nem ez volt az első ilyen adakozása. Maximum az összeg nagysága volt más.
– Ha összejött volna a 2008-as pekingi vagy a 2012-es londoni olimpián az aranyérem, akkor 35 évesen láthattuk volna birkózni Tokióban, ahol végül felért a csúcsra?
– A sportban egyetlenegy dolog nincs, az pedig a ha… De játsszunk el a gondolattal! Amennyiben Pekingben vagy Londonban aranyérmes lettem volna, nagy valószínűséggel nem lettem volna ott Tokióban. Ugyanis nekem mindig is az olimpiai arany volt a vágyam, az motivált, azért voltam képes éveken át a lemondásra. Most gondoljon bele, ha Pekingben 22 évesen olimpiát nyerek, vajon meddig sanyargattam volna magam a továbbiakban?
– A sanyargatást szó szerint kell érteni, ugyanis közismert önről, hogy a sportág legnagyobb fogyasztói közé tartozik. Miként lehetett ezt egyáltalán kibírni?
– Szerencsére a végén már nem kellett annyit fogyasztanom, hiszen súlycsoportot váltottam. Ám addig… Nem kívánom senkinek azokat az éveket. Rióra például már 12 kilót fogyasztottam, ami nemcsak embert próbáló, de az egészséget is veszélyezteti. Gondolja el mindenki, hogy ezt akkor két hónapon belül kétszer kellett megtennem, hiszen a világbajnokságról nem jutottam ki az olimpiára, csak a kvalifikációs tornáról. A szervezetem harmincévesen már képtelen volt arra, hogy két ilyen, egymást követő fogyás után kétszer legyek csúcsformában. Ehhez már csak az kellett, hogy pályafutásom legrosszabb sorsolását is megkapjam.
– Mennyi idő kellett ahhoz, hogy ezt a hatalmas súlytöbbletet ledobja magáról?
– Egy-másfél hónap, igaz, abból az utolsó két-három hét volt maga a pokol. Nem véletlen, hogy mindenki tudta rólam, hogy az utolsó héten jobb, ha elkerül, mert ilyenkor nem a kommunikációról szóltak a napok…
– Ma már rá sem néz a mérlegre?
– Azért nem, de manapság már csak hiúságból fogyasztok, inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel. Ugyanis úgy vélem, szakmai igazgatóként is illik kinéznem valahogy. De nagyon nehéz, mert imádok enni.
– Ha valaki, akkor ön igen csak empátiával figyelte az indiai Vinesh Vinesh esetét, aki nagyszerű birkózással bejutott a döntőbe, ám másnap reggel nem tudta hozni a súlyát, így kizárták a nők 50 kilogrammos súlycsoport fináléjából.
– Azt hiszem, ennél nagyobb tragédia nem érhette volna Wöller Ákos tanítványát, aki ráadásul kiválóan birkózott, első meccsén 3-2-re legyőzte a toronymagas favorit, címvédő japán Szuszaki Juit, aki Tokióban úgy diadalmaskodott, hogy egyetlen pontot sem csináltak rajta riválisai, majd a 2022-es és 2023-es világbajnokságot is simán nyerte. Mindenki biztos volt abban, hogy megnyeri az olimpiát, aztán másnap reggel megtörtént vele az, ami minden súlycsoportos versenyző rémálma. El sem tudom képzelni, min mehetett keresztül. Egyszerűen megállt a szervezete, és nem engedett az utolsó tíz dekának. Talán jobb is így, mert akár komolyabb baja is lehetett volna, mint egy elveszített olimpiai arany.
– Megmaradt még az a hagyomány, hogy öccsével, Viktorral minden nagy verseny után elmennek horgászni?
– Mára már jóval kevesebbet megyünk a tóra, de tényleg hagyományt teremtettünk abból 2014-ben, hogy minden világversenyt követően három-öt napra elvonultunk a világ elől, és a harsányi tóparton kifújtuk magunkból a versenyek fáradalmait és a felhalmozódott feszültséget. Miután 2021-ben a tokiói olimpiát követően mindketten visszavonultunk, ezek a nagy pecázások is megritkultak.
– Az utolsó aktív éveiben tudatosan készült az új, civil életére. Megkapta a sorstól azt, amire vágyott?
– Mindig is azt mondogattam, hogy nem szeretnék elszakadni a birkózástól, ám azt is tudtam, nem lesz mindenkiből jó vezető, aki virtuóz volt a szőnyegen. Ezért örültem annak, hogy a szövetség vezetői, Németh Szilárd elnök és Bacsa Péter alelnök nem engedték el a kezem Tokió után, hanem felkértek a KIMBA szakmai igazgatójának. Akkor már építettem az aktív sport utáni életemet, hiszen tanultam, elmentem a sportszázadba katonának, ahol jelenleg századosként teszem a dolgom. De az igazi álmomat az akadémiai szerepvállalásom valósította meg, ahol a volt edzőimmel, illetve a saját korosztályom azóta edzővé vált tagjaival, Korpási Bálinttal és Szabó Martinnal dolgozhatok együtt. Ráadásul egy évet már elvégeztem a Magyar Diplomáciai Akadémián, ennek következtében a külügyminisztérium sportdiplomáciai főosztályán is dolgozom Gyurta Dani irányításával. Mindez nagy kihívás, teljesen más életforma a számomra, de nagyon tetszik. Nem titok, néha elfáradok, de kifejezetten élvezem a mostani életemet.
