A Mágus milliomossá akarta tenni a Vasas csúcstartó legendáját

A Vasas történetében ő játszotta a legtöbb bajnoki meccset, bajnokságot is nyert a klubbal, amelynek később háromszor is a vezetőedzője lehetett. Komjáti András két hónapig csókolommal köszönt a társaknak a Vasas öltözőjében, itthon nem is futballozott másik klubban, bár a szülővárosában Verebes József milliomost akart belőle csinálni. Klasszisokkal mérkőzhetett meg, egyszer Johan Cruijff-fal is szembe találta magát. A mindennapos edzői munkát 71 évesen már nem hiányolja, elégedett azzal, hogy a Puskás Akadémiánál tulajdonosi tanácsadóként dolgozik.

20241231 Fót Komjáti András korábbi futballista és edző. fotó: Havran Zoltán (HZ) MW Fotó: Havran Zoltán

A felcsútiak egyetlen veretlen edzője

– Hornyák Zsolt érkezése előtt kétszer is beugrott vezetőedzőnek, amíg a vezetés megtalálta a távozó edző utódját. Ha ma, hetvenegy évesen ismét felkérnék erre, vállalná?
– Remélem, hogy nem kerül ilyen helyzetbe a klub, de biztosan elgondolkodnék rajta. Persze viccből onnan is megközelíthetem a kérdést, hogy azon az összesen hét meccsen, amelyre beugrottam, egyszer sem kaptunk ki, ezzel én vagyok a Puskás Akadémia egyetlen veretlen vezetőedzője, és ezt kár lenne kockára tenni.

– Nem is hiányzik már a mindennapos edzői munka?
– Nem. Jól érzem magamat a jelenlegi szerepkörömben. Zsolt is gyakran megosztja velem a gondolatait, kéri a véleményemet, aztán vagy hallgat rám, vagy sem, ez az ő felelőssége. Évtizedeket dolgoztam edzőként, ennyi elég is volt.

– Az igaz, hogy szinte véletlenül csöppent bele a szakmába?
– Úgy is mondhatjuk. Amikor abbahagytam a futballt, a Vasas technikai vezetője lettem. Fél évvel később edzőt kellett keresnünk, és Illovszky Rudi bácsival együtt mentünk el Keszthelyre Gellei Imréhez. Ő lett az emberünk, és azt kérte, hogy én legyek a pályaedzője. Rudi bácsinak elkerekedett a szeme, mondván, Bandi csak most fejezte be a játékot, de Imre mindenhol törekedett arra, hogy a stábjában legyen olyan ember, aki kötődik az adott klubhoz. Így kerültem erre a pályára, és más klubnál biztosan nemet mondtam volna hasonló kérésre.

– Honnan ez a ragaszkodás a Vasashoz? Amikor 1970-ben eljött a Győri Dózsából, hívta az ETO, az Újpest, az MTK és a Honvéd is, mi döntött Angyalföld mellett?
– Az ifiválogatott tagjaként a Népstadionban néztem a felnőtt válogatott edzését, és az akkori szövetségi kapitány, Illovszky Rudolf odajött hozzám, és közölte, hogy örülne, ha a Vasast választanám. Emellett már gyerekként rokonszenveztem a klubbal elsősorban Mészöly Kálmán, Farkas János és Ihász Kálmán miatt. 

Az újpestiek úgy akartak ösztönözni, hogy maradjak még fél évet Győrben, utána menjek hozzájuk, és adnak némi pénzt is addig. Apám kérdezte, mit kellene érte csinálni, hiszen még középiskolás vagyok, mire azt felelték, reggelente menjek be a rendőrségre megetetni a kutyákat. A fater mondta, viszontlátásra, eljöttünk.

Csókolommal köszönt az öltözőbe lépve

– Milyen volt tizenhét évesen belépni a Vasas öltözőjébe Mészöly, Farkas, Ihász, Vidáts Csaba és a többi addig távolról csodált klasszis közé?
– Izgultam nagyon, de azonnal az első csapat keretébe kerültem annak ellenére, hogy a Győri Dózsa nem adott ki, ezért fél évet ki kellett hagynom, és nem játszattam, csak edzhettem. Szó szerint csókolommal köszöntem, aztán két hónappal később Farkas Jancsi egy szép napon visszahúzott az öltözőbe, és kijelentette, hogy mától a kicsi tegezhet minket.

– Hét évvel később száz rúgott góllal nyertek bajnoki címet. Mennyire rontott bele az örömükbe, hogy sokan azt hajtogatták, százéves volt a szakszervezet, a klub mögötti bázisszerv, ezért muszájból lett a Vasasé az aranyérem?
– Nem izgatott minket. Tizennyolc csapat alkotta akkor az NB I-et, ennyit kellett volna meggyőzni, hogy segítsen minket, ráadásul az utolsó két-három fordulóig még fej-fej mellett haladtunk a bajnoki címért az Újpesttel. Az aranyérmet annak köszönhettük, hogy nagyon jó csapatunk volt. Elől Várady Béla, Gass István, Kovács István, Izsó Ignác ontották a gólokat, Béla például harminchattal gólkirály és európai ezüstcipős lett, de ha nekik valamiért nem ment, mi, hátrébb szereplők is be tudtunk találni a kapuba, Müller Sándor pedig remekül irányított.

Fotó: vasasfc.hu

– Ha ennyire jó volt a csapat, akkor ezt a sikert miért nem tudták megismételni?
– Az az idényt nem kezdtük túl jól, és ezt a vezetők Rudi bácsin számon kérték, őt ez bántotta, és eldöntötte, hogy bármi lesz a vége, ő elmegy. Sajnos nagyon konok ember volt, hiába próbáltuk lebeszélni, elment, ami törést okozott, és a váltás nem tett jót a csapatnak. Nem tudom bebizonyítani, de ha marad, akkor szerintem még szép sikereket érhettünk volna el.

– Így is világklasszis csapatok és futballisták ellen játszhatott a nemzetközi porondon. Ki volt a legnagyobb sztár ellenfélként?
– A hatvanas évek igen nagy tekintélyt szerzett magyar klubjai alapozták meg azt, hogy rendszeresen hívtak minket Spanyolországba a nagy nyári felkészülési tornákra, ahol valóban a kontinens legjobbja mérkőztek meg egymással tele fantasztikus futballistákkal. A hetvenes évek közepén az UEFA-kupában a Barcelonával futottunk össze, és az első meccsen idegenben álltunk 1-1-re is, akkor kihagytunk egy nagy ziccert, végül 3-1-re kikaptunk. 

A visszavágón óriási fölényben játszottunk, a szögletarány 12:0 volt a javunkra, de a Népstadionban is kikaptunk 1-0-ra. Nekem kellett fognom Johan Cruijffot. Hihetetlen képességekkel áldotta meg a sors, követhetetlen volt a mozgása, a sebessége, a szünetben Rudi bácsi mondta, Bandikám, magának mára ennyi elég volt.

– Illovszky Rudolf többször előjön, ami nem véletlen, hiszen játékosként és edzőként is sokat dolgozott vele. Bár mindenki tiszteli, valahol megosztó személyiség, mert tapasztalatom szerint egyesek szerették, mások viszont nagyon nem.
– Volt olyan időszak, amikor én sem szerettem. Amikor úgy érezte, hogy nem tesszük a dolgunkat megfelelően, nagyon be tudott keményíteni, és nem arra törekedett, hogy megkedveltesse magát. Öreg fejjel viszont pontosan látom, hogy neki volt igaza. Az biztos, hogy ha valaki a Vasasnál tengelyt akasztott vele, akkor nem volt jövője a klubnál, karriereket tudott kisiklatni, de sohasem alaptalanul.

A görögöknél volt a legboldogabb

– A Vasasban alighanem örök csúcstartó a bajnoki mérkőzések számát nézve, egyes források 443, mások tízzel kevesebb meccset írnak a neve mellé. Sohasem ingott meg a hűsége a Vasas iránt?
– Nem. Amikor Verebes József a Győr edzője lett, hívott, de mert az ETO akkor éppenhogy csak bennmaradt az élvonalban, a Vasas pedig élcsapatnak számított, ezért nemet mondtam. 

Azonnal nyert is két bajnoki címet, és később, amikor együtt jártunk edzőként a különböző licences tanfolyamra, mindig az orrom alá dörgölte, hogy látod, ha hazajöttél volna Győrbe, milliomost csinálok belőled. 

Ennek ellenére nem bántam meg, szerintem jó döntést hoztam.

– Ennek ellenére valahol azt nyilatkozta, hogy pályafutása legboldogabb időszakát a görög Pierikósz Katerínisznél töltötte. Mitől volt az a két év ennyire különleges?
– Nyolcvannégy december közepén szerződtem oda, és az első két meccsemen gólt szereztem, és ez a nem szokványos bemutatkozás óriást lendítette a karrieremen. A társak tiszteltek, az emberek szinte a tenyerükön hordoztak, és ha manapság arra járok, az idősebbek még ma is felismernek. Amikor görögül beszélek, megkérdezik, honnan ismerem a nyelvet, és mondom, itt játszottam, majd elárulom a nevemet, a fiataloknak is felcsillan a szemük. Rengeteg szeretet és elismerést kaptam, tényleg boldog időszak volt.

– A visszatérése a Vasasba kevésbé lehetett boldog, hiszen a csapat csaknem kiesett. Meggyőződésem, hogy ön nélkül ez meg is történt volna, hiszen a Szeged elleni osztályozó visszavágóján lényegében gólpasszt adott az utolsó percben. Hogyan került középső hátvédként a balszélső helyére?
– Tény, alaposan kicserélődött a keret, válogatott játékosok mentek el. Az első meccsen a Fáy utcában sem nekünk állt a zászló, örültünk, hogy megúsztuk 1-1-gyel. Hasonló volt a helyzet a visszavágón is, nem esett gól, a szegedi közönség pedig már ünnepelte a feljutást. 

Én kértem Mészöly Kálmánt, az akkori edzőt, hogy hadd menjek feljebb, végül az utolsó percekre megengedte. Beadtam a labdát, amit az egyik védő, Szabó Gyula kétségbeesésében kézzel ütött el Szabadi László elől, Németh Lajos pedig megadta a nyilvánvaló tizenegyest. A meccs után órákig ültünk az öltözőben, a feldühödött szegediek körbevették az épületet,

 betörték az ablakokat, pedig nem történt sem csalás, sem bunda. Egy helyi vízilabdaedző később azt nyilatkozta erről a meccsről, hogy jobban kellett volna figyelni az előretörő Komjátira.

– Mindössze egyszer lehetett válogatott, az angolok ellen egy világbajnoki selejtezőn. Fájó pont?
– Abból a szempontból igen, hogy több olyan edzőm volt, aki a pályafutásom során dolgozott szövetségi kapitányként is, Baróti Lajosra, Illovszky Rudolfra, Kovács Ferencre és Mészöly Kálmánra gondolok. A klubban mindegyiküknél kimozdíthatatlan csapattag voltam, a posztonkénti rangsorokban rendszeresen az első kettőben-háromban végeztem, és valamiért a válogatottban nem számítottak rám. Volt, aki megsúgta, hogy az MLSZ akkori elnöke nem rokonszenvezett velem, és állítólag ez is közrejátszott a mellőzésemben, de nem tudom, tényleg így volt-e.

– A kilencvenes évek zömét Gellei Imre mellett töltötte, majd 1999-ben lett először vezetőedző, természetesen a Vasasnál. Ekkor jött el az idő az önállósodásra?
– Pusztán annyi történt, hogy az ő szerződése lejárt, szóba kerültem utódjaként, és végül rám esett a választás. Tőle és a korábbi, nagyon tekintélyes edzőimtől sokat tanultam, felkészült voltam a feladatra, az első évben harmadikok lettünk, amire nagyon büszke voltam. Aztán a szakosztály vezetője az akaratom ellenére hozott egy játékost, akit én nemigen tettem be a csapatba, amit zokon vett. Egy alkalommal meg is szervezte a leváltásomat, de éppen nyertünk, amivel felléptünk a második helyre, és ez keresztülhúzta a számítását, ráadásul Rudi bácsi is kiállt mellettem.

A fiatalok nem szólítják Malacnak

– Megjárta Debrecent, Sopront és Békéscsabát is az élvonalban, de a Vasashoz még kétszer is visszament. Jól emlékszem, hogy azok már zavaros idők voltak?
– Mondhatni. Különösen a harmadik volt gyalázatos. A vezetés módszerei gusztustalanok voltak, az egyik mindenáron a saját emberét akarta a helyemre hozni, ami sikerült is neki, és a megkérdezésem nélkül hozott futballistákat. Eleinte azt sem tudtam, hogy ő az új főnök. Egy napon összefutottam vele a folyosón, és meglepődve kérdeztem, hogy mit keres ott, mire azt felelte, majd megtudod. Igaza lett, megtudtam.

Vasas-meccsen a legendák: Komjáti András, Puskás Lajos, Izsó Ignác, Kiss László Fotó: Facebook

– Hogyan éli meg azt, hogy a mai Vasas a másodosztályban senyved, és éveken keresztül hiába próbál visszajutni az NB I-be?
– Ez a Vasas már más, mint a mi időnkben volt, de ez igaz az egész világra. A mi, régi játékosok kötődése abból áll, hogy ha van időnk, akkor kimegyünk a meccsekre, jókat beszélgetünk, és senkitől nem hallottam, hogy sértődött lenne vagy elszakadt volna a klubtól. A nagy baj az, hogy úgy látom, elveszett az a mítosz, ami korábban övezte a Vasast. Vannak persze még lelkes szurkolók, de az évszázados tradíció, ami a Vasast meghatározta, erősen elhalványult.

– A Malac becenevet hogyan és miért kapta?
– Szinte mindenkinek volt beceneve, a bajnok Vasas összeállítását részben így is sorolhatnám: Bubu, Dara, Malac, Penge, Libanyak, Könyves, Kacsa. Az ifiválogatottal edzőtáboroztunk Tatán, és a konyhán sorba kellett állni. Egyszer furakodtam előre, és az edző, Machos Ferenc azt mondta, kis malac, hova sietsz, a vályúhoz? Rajtam ragadt. Ma csak a nálam idősebbek vagy velem egykorúak hívnak így olykor, olyan még nem fordult elő, hogy egy játékos Malac bácsinak szólított volna. Nekik egyszerűen Bandi bá vagyok.