„Vallatás?” – kérdezte Milák Kristóf az interjú elején. Dehogy… A Pályán kívül nem egy független médium oknyomozó műsora, hanem a Mol podcastja, a vállalat pedig Milák Kristóf szponzora. Ebből az alapállásból eleve önámítás volt azt remélni, hogy a kétszeres olimpiai bajnok majd kitárulkozik, s a konfliktusokba beleállva, részletesen megindokolja, 2022 áprilisától, a kaposvári úszóbajnokságtól a párizsi olimpiával bezárólag mit csinált vagy éppen nem csinált.
A Mol azt tette, ami a dolga: igyekszik kedvező színben feltüntetni a reklámarcát. Bár alapesetben, egy szponzori szerződéses viszonyban ennek éppen a fordítottja az egészséges szereposztás. Azt gondolnánk, Milák Kristófnak kellene a vállalat arculatát még vonzóbbá tennie, népszerűsíteni egy-egy termékét, mondjuk – ha már rajong az autókért – valamelyik adalékanyagot, vagy a la Rossi egy illatos kávét, netán a francia pékség lélekgyógyító emléke előtt adózva vele piacra dobni egy egyedi ízesítésű croissant-t, netán merészet álmodva egy újra gondolt croquembouche-t.
De rendben, a promóció előtt előbb le kell csendesíteni a viharokat, amit egy jól megkomponált interjú – ráadásul podcast kivitelben, az életszerűséget, a spontaneitást sugallva, a szerkesztettség látszatát kerülve – tökéletesen szolgál.
S ismerjük el, Milák Kristóf személyiségének vonzóbb oldalát csillantotta meg. Beszélt a vívódásáról, ahogyan ő fogalmazott, az előtte tornyosuló mentális gátakról, az ezen felülkerekedő motiváció és önbecsülés erejéről, ami a párizsi olimpián szerzett arany- és ezüstéremig repített, a terveiről, miszerint felkészül az idei, szingapúri világbajnokságra, sőt távlati célként még a Los Angeles-i olimpia is szóba került, az interjú végén pedig – nyilván előre eltervezett kommunikációs fogásként – még bocsánatkérésre is futotta tőle.
Milák Kristóf egyedül a kattintásvadász újságíróknak nem tud megbocsátani, akik olyanokat irkáltak róla, hogy a „megjelentek nyolcvan-kilencven százalékának nem volt köze a valósághoz”.
Miért éppen nyolcvan-kilencven százalék? Miért nem, mondjuk, hatvan-hetven? Válasz helyett hadd idézzem fel Szalay Attila kiváló írását az Év sportolója választás után, amelyben feleleveníti, a 2022-es Európa-bajnokság után Milák még kötetlenül, tréfálkozva, kedélyesen csevegett Rómában a kollégákkal. Ki változott meg ezután? – tehetjük fel a költői kérdést.
Megválaszolatlan kérdések különben is maradtak jócskán:
- Miért látott idővel ellenséget szinte mindenkiben az úszótársadalomban?
- Miért nem jelölt meg senkit sem a felkészítő, illetve nevelőedzőjeként, amikor az edzői életjáradékról kellett volna nyilatkoznia?
- Rosszul, netán ellenkezőleg, a sors igazságszolgáltatásaként élte meg, hogy Virth Balázs (vagy valaki más) végső soron az ő mulasztása miatt még a tízes listára sem került fel az év edzője szavazáson?
Ám ezekre ne a Mol Pályán kívül podcastjétől várjuk a válaszokat.
Idő kell a sebek begyógyulásához. Ígérem, türelmesek leszünk. Tíz-húsz százalékig is értékeljük a mostani gesztust, továbbá örülünk annak, hogy Szabó Álmos mellett Milák Kristóf egyenesbe került. S persze nem feledjük – amit neki is mindig észben kell tartania –, egy sportolót elsősorban a sportteljesítménye alapján ítélnek meg.
Hosszú az út „csak” Szingapúrig is. Milák Kristófnak júliusig ötven méteres adagokban szinte ekkora távolságot kell megtennie, ha újra meg akar dicsőülni. Persze itt-ott kiköthet egy-két hétre, de akkor megint jönnek azok a fránya kérdések, amelyeket annyira szeretne elkerülni.
A teljes interjú:
