Többször eltanácsolták, mégis a világ egyik legjobb kézilabdázója lett

Kovács Péter, a magyar kézilabdázás megkerülhetetlen alakja, a Kézisek kézise ma ünnepli a hetvenedik születésnapját.

Kovács Péter hetven évesen is követi a magyar kézilabda minden rezdülését Fotó: Jocha Károly

Kovács Péter a válogatottért mindenre hajlandó volt

A most 70 éves kiválóságra mindig lehetett számítani. Akkor sem mondta le a válogatottságot, miután 1984-ben Németországba szerződhetett. Éppen ellenkezőleg! Az 1990-es, csehszlovákiai világbajnokság idején Grosswallstadtban játszott, s mivel Németország nem jutott ki a vb-re, így neki bajnoki fordulókon kellett helytállnia.

Ő azt is vállalta volna, hogy ingázik Grosswallstadt és a csehországi helyszínek között, ám az akkori elnök, Dobrovits Péter lemondott róla azzal: nem olyan szegény a magyar kézilabdázás, hogy Kovácsra minden áron szükség legyen!

Öt évvel később újabb nagy pofon következett. Ekkor a már 40 éves sportember búcsú helyett elvállalta, hogy a gondokkal küzdő válogatottba visszatér, és minden tudását be is vetette Izlandon, a világbajnokságon. A jutalma az volt, hogy nem kapta meg a férfiválogatott kapitányságát, amire előzőleg kezet adtak neki az MKSZ-ben.

Edzőként nem becsülte meg a magyar kézilabdázás

A beváltatlan ígéretek szépen sorjáztak életében: összesen ötször bolondították azzal, hogy ő lesz a férfi-, majd a női válogatott kapitánya. A török szövetség szakmai igazgatójaként jókora sikereket könyvelhetett el, ám hosszabbítás helyett hazatért, mert azt gondolta: a magyar kézilabdázásban neki mindig lesz helye. Tévedett. A romániai Vilceából Neagu fúrta ki, majd itthon három év stabil eredményei (három ezüstérem és egy kupagyőzelem) sem voltak elégségesek ahhoz, hogy Szegeden tovább dolgozhasson. Dunaújvárosban öt távozó játékos ellenére bronzérmes lett a nőkkel. A női juniorválogatottal elért világbajnoki második és negyedik helye, az Eb-ezüstérem után egyre szerényebb ajánlatok jutottak számára, miközben a Nemzetközi (IHF) és az Európai (EHF) Kézilabda-szövetségben évtizedig felelősségteljes megbízatásokat teljesített.

A múltidézés lassan a végéhez ért. A házigazda közömbös tekintettel sorolta az elgondolkodtató tényeket. Rezignáltan hajtotta be a dosszié tetejét azzal, hogy szerencsére a családjában minden rendben van. Ő pedig csak papíron érzi magát nyugdíjasnak, mert a sportág iránti affinitása változatlan. Minden elérhető mérkőzést megnéz és analizálja is a történteket.

Azzal pedig mind kevesebbet foglalkozik, ugyan miért éppen ő az, aki nem kapott egyetlen, komoly lehetőséget sem idehaza, miközben hozzá képest hány szerény kezdő odakerülhetett valamelyik válogatott kispadjára.

A kérdés pedig óhatatlanul ide kívánkozik: ilyen gazdag lenne Magyarország? Kovács Péter élettörténete annak az iskolapéldája, hogy a tehetség, a jellem és az akarat olykor kevés az érvényesüléshez az érdekek hálójában.