Azt szokták mondani hetven év az már nem semmi. Márpedig a magyar kézilabdázás egyes számú játékosa, a Kézisek kézise szavazáson is a legjobbnak megválasztott BEK-győztes, a világbajnoki ezüstérmes, olimpiai negyedik helyezett magyar kézilabda-válogatott oszlopos tagja, Kovács Péter ma, április 8-án érkezett el ehhez a küszöbhöz. Az újságírókhoz soha nem dörgölődző, a megkeresés elől soha ki nem bújó gólgyáros a maga tárgyilagos stílusában mindig mondott valami érdekeset, valami megszívlelendőt, valami pozitívumot.
Háromszázhuszonháromszoros válogatottként a „nemzet bombázója” címet kézilabdás vonalon méltán viselő sportember találkozásunkkor csak ült és mesélt. Volt bőven mondanivalója, akár egy mozifilm is kikerekedhetett volna az elhangzottakból.
A kérdés megkerülhetetlen: milyen ember is valójában Kovács Péter? Az a világklasszis, aki soha nem volt forradalmár, akire mindig lehetett számítani és akivel kivételes adottságai és annál nagyobb szorgalma és eredményessége ellenére az évek során számos alkalommal durván elbántak.
Faludi Mihály ismerte fel a tehetségét
Csak ültem és hallgattam. A kezdeti nehézségeinél mindjárt hosszan elidőzött a jubiláns. A hatvanas évek ingerszegény alapállapota nála is megtette a várható hatást: minden más csábítás hiányában már egész kisgyerekként vonzódott a sporthoz. Persze hogy ő is focista szeretett volna lenni, de ez a vágya még véletlenül sem valósulhatott meg. Így jött a kézilabda. Mivel lakásukból rálátott a Honvéd sporttelepére, így ott próbálkozott felvételt nyerni.
Többször el akarták küldeni, mert nem láttak benne érdemi potenciált, de Péter mindig visszakönyörögte magát, újabb és újabb haladékot kapott.
A döntő fordulat 1972-ben következett be; ekkor lett ugyanis Faludi Mihály a Honvéd edzője, aki a kőkemény fizikai munka híveként ragaszkodott az időközben nagyot nőtt és ebből kifolyólag komoly mozgáskoordinációs nehézségekkel is küzdő, 17 éves fiatalemberhez.
Kár lenne tagadni, Faludi megnyerte a meccset, Kovács már az első válogatottsága alkalmával gólt szerzett, majd az 1973–1985 közötti időszakban elképzelhetetlen lett nélküle a nemzeti együttes. Kovács pedig mindmáig hálás Faludi Mihálynak, majd az őt követő klub- és válogatottbeli mesterének, Kovács Lászlónak, akivel mindmáig rendszeresen „szakmáznak” egy-egy fontosabb mérkőzést követően.
Kovács Péter a válogatottért mindenre hajlandó volt
A most 70 éves kiválóságra mindig lehetett számítani. Akkor sem mondta le a válogatottságot, miután 1984-ben Németországba szerződhetett. Éppen ellenkezőleg! Az 1990-es, csehszlovákiai világbajnokság idején Grosswallstadtban játszott, s mivel Németország nem jutott ki a vb-re, így neki bajnoki fordulókon kellett helytállnia.
Ő azt is vállalta volna, hogy ingázik Grosswallstadt és a csehországi helyszínek között, ám az akkori elnök, Dobrovits Péter lemondott róla azzal: nem olyan szegény a magyar kézilabdázás, hogy Kovácsra minden áron szükség legyen!
Öt évvel később újabb nagy pofon következett. Ekkor a már 40 éves sportember búcsú helyett elvállalta, hogy a gondokkal küzdő válogatottba visszatér, és minden tudását be is vetette Izlandon, a világbajnokságon. A jutalma az volt, hogy nem kapta meg a férfiválogatott kapitányságát, amire előzőleg kezet adtak neki az MKSZ-ben.
Edzőként nem becsülte meg a magyar kézilabdázás
A beváltatlan ígéretek szépen sorjáztak életében: összesen ötször bolondították azzal, hogy ő lesz a férfi-, majd a női válogatott kapitánya. A török szövetség szakmai igazgatójaként jókora sikereket könyvelhetett el, ám hosszabbítás helyett hazatért, mert azt gondolta: a magyar kézilabdázásban neki mindig lesz helye. Tévedett. A romániai Vilceából Neagu fúrta ki, majd itthon három év stabil eredményei (három ezüstérem és egy kupagyőzelem) sem voltak elégségesek ahhoz, hogy Szegeden tovább dolgozhasson. Dunaújvárosban öt távozó játékos ellenére bronzérmes lett a nőkkel. A női juniorválogatottal elért világbajnoki második és negyedik helye, az Eb-ezüstérem után egyre szerényebb ajánlatok jutottak számára, miközben a Nemzetközi (IHF) és az Európai (EHF) Kézilabda-szövetségben évtizedig felelősségteljes megbízatásokat teljesített.
A múltidézés lassan a végéhez ért. A házigazda közömbös tekintettel sorolta az elgondolkodtató tényeket. Rezignáltan hajtotta be a dosszié tetejét azzal, hogy szerencsére a családjában minden rendben van. Ő pedig csak papíron érzi magát nyugdíjasnak, mert a sportág iránti affinitása változatlan. Minden elérhető mérkőzést megnéz és analizálja is a történteket.
Azzal pedig mind kevesebbet foglalkozik, ugyan miért éppen ő az, aki nem kapott egyetlen, komoly lehetőséget sem idehaza, miközben hozzá képest hány szerény kezdő odakerülhetett valamelyik válogatott kispadjára.
A kérdés pedig óhatatlanul ide kívánkozik: ilyen gazdag lenne Magyarország? Kovács Péter élettörténete annak az iskolapéldája, hogy a tehetség, a jellem és az akarat olykor kevés az érvényesüléshez az érdekek hálójában.
