Nem dőltem a kardomba az olimpia miatt

Emelkedett pillanatok és drámai események is övezték a kardvívó világbajnok, Ferjancsik Domonkos életét, aki a korát meghazudtoló bölcsességgel tekint vissza pályafutására. 25 évvel ezelőtt, Sydney-ben felérhetett volna a csúcsra, ott tényleg egy hajszál választotta el attól, hogy a magyar sportközvélemény szemében is bekerüljön azok közé, akikről egy-egy olimpia kapcsán a legtöbbet beszélnek. Ferjancsik Domonkos tudja, hogy egy negyedik vagy a két ötödik olimpiai helyezés ma már senkit sem érdekel, de ettől nem hajlandó rosszabbul érezni magát.

A pillanat, amikor 1998-ban Ferjancsik Domonkos világbajnok lett kardcsapatban Fotó: PATRICK AVIOLAT Forrás: KEYSTONE

– Néha tényleg hihetetlen, milyen kevésen múlik egy-egy sportolói sors. Ha gyerekként kicsit közelebb lakik a Vasas teniszcentrumához, s nem a vívócsarnok esik inkább útba, akkor…?
– Akkor lehet, hogy most Monte Carlóban beszélgetnénk – mosolyodott el Ferjancsik Domonkos. – A viccet félretéve: édesanyám nem szerette volna, ha gyerekként sokat bumlizok az edzésekre. Vívó lettem, s visszanézve félutamból örülök annak, hogy ezt a sportágat választottam. Minden eredmény, amit elértem, a saját erőmből, tehetségemből született meg. Remek edzőkkel dolgozhattam. Első és egyetlen vívóedzőm, Somlai Béla sokat adott nekem, nem véletlenül maradtam hűséges hozzá. A vívás, az élsport pedig feledhetetlen élményekkel ajándékozott meg. 

Az 1998-as vb-aranyérmes kardcsapat: Navarette József, Nemcsik Zsolt, Boros György és Ferjancsik Domonkos (balról jobbra). Fotó: Keystone

Ferjancsik Domonkos nem bánja, hogy nem Monacóban él

– Ezzel együtt nem bánja, hogy ennek a beszélgetésnek a színhelye nem az európai nagyhercegség, hanem Óbuda?
– Cseppet sem. Én vagyok az a magyar sportoló, aki elégedett a sorsával. Az élsport utáni életem különösen jól alakult, nincs bennem hiányérzet. Ahhoz, hogy ide eljussak, tudatos gondolkodás kellett. Amikor élsportoló voltam, a vívás mellett tanultam, elvégeztem az egyetemet. Édesanyám pedagógus volt, kaptam is szépen az ívet otthon, amit inkább biztatásnak vettem. Most, hogy visszagondolok, odahaza sosem voltam ünnepelt sportoló. 1992-ben a németországi Bonnban kadettvilágbajnok lettem. Középiskolásként értem el ezt az eredményt. 

Hazajöttem, édesanyám rám nézett, megölelt, majd a második kérdése az volt, mikor pótlom be az elmaradt matematika- és irodalomórákat.

Legyünk őszinték: ezek az eredmények nekem voltak a legfontosabbak, nem vártam el senkitől, hogy támogasson. A szüleimtől sem.

– 1994-ben, tizenkilenc évesen a magyar bajnokságon legyőzte a kor ünnepelt kardvívóját, a kétszeres olimpiai bajnok Szabó Bencét. Tudom, hogy azok a vívósztárok, akik olimpiát nyertek, nehezen fogadták el, ha jöttek a fiatalok. Erre Pézsa Tibor esete a legjobb példa, akit egyszer megvágott egy nála sokkal fiatalabb vívó az edzőtáborban. Olyan balhé lett, hogy a falak is remegtek. Szabó Bence is ennyire nehezen fogadta Ferjancsik Domokos berobbanását?
– Közel sem. Egy olimpiai vagy világbajnoki cím a következő versenyen már nem számít. Bennem az dolgozott, hogy legyőzzem a nagy bajnokot. Sikerült. De Bence nem csinált ebből nagy ügyet. Nem ő jutott a döntőbe, hanem én. Ott aztán kikaptam, ezüstérmes lettem.

– Ekkor, tehát 1994-ben robbant be a köztudatba?
– Szerintem már az 1992-es kadett-vb-arany is olyan eredmény volt, amire többen felfigyeltek, persze csak szigorúan a vívósporton belül, mert a közvélemény nem nagyon foglalkozott a vívóutánpótlás-versenyekkel. 

A Nemzeti Sport is csak pár sorban intézte el ezeket a dolgokat – öt sor jutott ennek a Fiatalok a küzdőtéren rovatban.

A felnőttválogatottba három évvel később, 1997-ben kerültem be. Abban az évben Fokvárosban rendezték a világbajnokságot, ahol egyéniben a hetedik helyen végeztem, a későbbi világbajnok Pozdnyakov vert meg, csapatban pedig bronzérmesek lettünk.  

Törött karddal szurkált egy gumiabroncsot

– Miért a kardot választotta? Netán az 1988-as szöuli aranycsapat teljesítménye terelte a szakág felé?
– 1988 szeptemberében, tizenhárom évesen a hétvégi házunknál egy törött karddal a kezemben egy gumiabroncson gyakoroltam a vágásokat, miközben a rádióban hallgattuk a szöuli eseményeket. 

Ferjancsik Domonkos, aki nem nyert soha olimpiai aranyérmet
Fotó: Havran Zoltán

Akkor már öt-hat éve vívtam, a bátyám is kardvívó volt, én meg mentem utána Somlai Béla keze alá. Így lettem kardvívó. Gyönyörű és látványos sportág a miénk.

– A nagyközönség, a tévénézők mit értenek a kardvívásból? Mit látnak?
– A világon semmit. Bár most, hogy vannak a szuperlassítások, kicsit jobban látható, milyen vágások, cselek, mozdulatok előznek meg egy-egy találatot. 

– Ön szabad szemmel minden akciót pontosan lát?
– Egy részét még igen. Javaslom, ültessen le egymás mellé három olimpiai bajnokot, mutasson meg nekik egy akciót. Lehet, hogy hárman háromféleképpen vezetik le a dolgot. Miközben a szubjektivitás nem veszett ki a kardvívásból, hiszen az utolsó szó mindig a mérkőzésvezetőé.

– Jó, hogy mondja! A zsűri mindent lát?
– Maradjunk annyiban, valamit döntenie kell. A mérkőzésvezetőknek az a szerencséjük, hogy most már használhatják a videót, ami azért nagy segítség nekik. 

A csalás lehetősége sokkal kisebb, mint régen volt. De a mai kardvívás nem az, amit mi csináltunk.

Minden felgyorsult, itt is az erő dominál. Ha az én időmben a sorsolás egy dél-koreai vívót sodort az utamba, megnyugodtam, s megittam még egy kávét. Mára minden megváltozott.

Nem lesz gyomorgörcse az olimpia miatt

– Összeszorul-e a gyomra, ha meghallja az olimpia szót?
– Egyáltalán nem. Két olimpián jártam, bár érmet sem Sydney-ben, sem Athénban nem nyertem, az élményfaktor sokkal erősebb, mint az, hogy az én nevemet nem vésték fel a dicsőségfalra. Sydney óriási volt, azt az olimpiát különleges hangulat vette körül. Máig nem feledem az ausztrál emberek, önkéntesek kedvességét, annak a városnak az utánozhatatlan hangulatát. 

– Annak ellenére, hogy…
– …igen, annak ellenére. Egyéniben a verseny első szakaszában álomszerűen ment a vívás. Majd jött a szünet, s mire visszatértünk, elment a flow, negyedik lettem. Csapatban pedig nem jutottunk be a legjobb négy közé, mert kikaptunk az oroszoktól. A kettőt ugyanakkor szét kell választani. 2000-ben én már cukorbetegként vívtam. Amikor ezt a betegséget nálam felfedezték, azonnal el akartak tiltani az élsporttól. Ehhez képest az is csoda volt, hogy az olimpián ott lehettem.

Sydney-ben akadt olyan pillanat, amikor 23-as vércukorszinttel vívtam. Erre mondták azt a szakértők, hogy semmit sem értenek, mert ez az érték már kómaközeli állapotot eredményezhet.

Én pedig ott voltam, vívtam, a nyolcaddöntőben az ukrán olimpiai bajnok Gutcejt ellen nyertem, a negyeddöntőben az olasz Terenzi ellen diadalmaskodtam. Ekkor jött a többórás szünet. A legjobb négy mezőnyét tekintve engem tartottak a legesélyesebbnek az aranyra. Az elődöntőben a román Covaliu, a bronzmeccsen a német Kothny vert meg. 

Ferjancsik Domonkos büszkén mutat a világbajnokok dicsőségfalára
Fotó: Havran Zoltán

Így lettem negyedik. Ha visszanézem a felvételeket, ma is megdöbbenek, mintha nem is én vívtam volna az ausztrál városban. Csapatban a négy közé jutásért az oroszok ellen küzdöttünk. Köves Csaba mínusz 14-el fejezte be a meccset, hiába vívtunk mi ketten jól Nemcsik Zsolttal, ezt a mínusz 14-et nem lehetett behozni. 

– Később kiderült, hogy a nemrég elhunyt Köves Csaba a versenyt megelőző este kiszökött az olimpiai faluból, és sörözni ment. Tudtak erről? Haragudott ezért rá? Már csak azért is kérdezem, mert az olimpia után megjelent egy könyv, amiben az akkori technikai igazgató, Kovács Tamás Kövest egyszerűen háborús bűnösként jellemzi. 
– Ennyire nem fogalmaznék erősen. A vívócsapatok nem a klasszikus csapatformát testesítik meg, ez nem labdasport. Egyéni versenyzők állnak össze, hogy egymásért és az országért küzdjenek. Bennem mindig az munkált, hogy a csapatban is én legyek a legjobb. Kövessel nem voltunk közeli barátok. 

Abban viszont biztos vagyok, hogy ő is a legjobb szeretett volna lenni. Izgult, megvoltak a maga démonjai. Minden bizonnyal úgy tudta levezetni az olimpiával együtt járó feszültséget, hogy kiment inni.

Neki ez biztosan jó volt, amúgy szerintem nem hasznos. De ki voltam ott akkor én, hogy megmondjam egy nálam idősebb és már világbajnok csapattársamnak a frankót? Köves nem Sydney-ben élt először ezzel a módszerrel, épp ezért mi azt gondoltuk, tudja, hogy mit csinál. Mert abban biztos vagyok, hogy nem akart velem, velünk szándékosan kiszúrni. Miután kikaptunk az oroszoktól, Köves kikerült a csapatból, a helyére jött Takács Péter, mi pedig nekiduráltuk magunkat, megvertük a lengyeleket és az ukránokat, így lettünk ötödikek. Az oroszok meg az olimpiai bajnokok.

– Négy évvel később az amerikaiak elleni csapatnegyeddöntőben 40-38-as magyar vezetésnél kötött be Keeth Smart ellen. Az utolsó asszóban 7-3-ra kapott ki, amit akkor mindenki tragédiaként könyvelt el. Ön is?
– Nem esett jól, az biztos. Az amerikai csapat ellen mindig borzalmasan nehezen vívtunk. Ők a kardvívásnak egy egészen speciális változatát mutatták be. Többet repültek a levegőben, mint álltak a földön. Athénban is a négy közé jutás múlt ezen a meccsen, ott is ötödikek lettünk.

Ez nagyobb csalódás volt, mint ami Sydney-ben történt.

Lengyel Balázs és Nemcsik Zsolt volt még abban a csapatban. Én még úgy is plusz egyet csináltam, hogy az utolsó csörtét 7-3-ra elvesztettem. Nemcsik Zsolt egyéni ezüstérmesként vívott, nem rajta múlt a vereség.

Egy csodálatos este Svájcban

– Beszéljünk vidámabb dolgokról, az 1998-as svájci világbajnokságról, ahol csodálatos teljesítménnyel nyert csapatban aranyérmet.
– Mindezt azok után, hogy egyéniben senki sem vívott kiemelkedően. Én voltam a legjobb a magam 13. helyével, Boros György a 14., Nemcsik Zsolt a 16., Navarette József a 17. helyen végzett. Az olaszok ellen 45-44-re megnyert elődöntő azért volt számomra feledhetetlen, mert +18-at csináltam, miközben a másik három társam mínuszban végzett. 

Ezt az elődöntőt óriási cirkusz övezte, mert a kék hajjal a páston megjelenő olasz Tarantino 44-42-es állásnál nem bírta elviselni, hogy kikap, ezért eljátszotta, hogy megsérült.

Az olaszok amúgy is szerettek színházat csinálni egy-egy csapatmeccsen, itt sem volt ez másképp. Hosszú ideig állt a mérkőzés, majd bejött a csere, Pastorale, de ő sem tudott ellenem mit kezdeni. A döntőben a franciákat három tussal vertük, itt is én voltam a legjobb, +7-el zártam. Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom: ez az én napom volt Svájcban. Ezen az estén képes lettem volna meghalni a csapatért. 

– Öt évvel később, a 2003-as havannai vb csapatdöntőjében szintén ön volt a befejező ember, 44-44-es állásnál hangzott el a vezényszó.
– Az utolsó tust Sztanyiszlav Pozdnyakov vitte be, így nem lettem kétszeres csapatvilágbajnok. 

2003, Havanna, a csapatvilágbajnoki döntő elvesztésének pillanata
Fotó: ADALBERTO ROQUE / AFP

Amikor bekötöttem, 40-35-re az oroszok vezettek. Innen lett 44-44, azaz 9-4-nél tartottam az asszóban. El ne feledjem, volt 44-41 is, nem ide. Pozdnaykov és az oroszok akkor egy tusra voltak a vb-aranytól. 

Ebben a kiélezett helyzetben vágtam meg őt háromszor.

Aztán az utolsó tusnál picit megbillentem, ezt használta ki az orosz. Drámai csata volt, feledhetetlen küzdelem, de 44-44-nél már nem lehet nagy okosságokat kitalálni. 

Tudatosan megtervezett visszavonulás

– Miért vonult vissza az athéni olimpia után?
– 2004-ben szinte biztos voltam abban, hogy az athéni lesz az utolsó olimpiám. A cukorbetegséggel tényleg nem lehetett viccelni, addig is nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy folytattam az élsportot, miközben nem tudtam elképzelni, milyen az élet vívás nélkül. Fogalmam sem volt, mi lesz utána. Féltem, hogy lesznek nehéz pillanatok, de ezek is elkerültek. Klubigazgató lettem a Vasasban, az a tudatosság, ami az életben mindig jellemzett, a nehézségeken is átsegített. 

Sokszor gondoltam a vívásra, de én tényleg befejeztem. Soha többé nem tértem vissza.

Idén voltam ötvenéves, üzlettársam, a Magyar Sportlövőszövetség elnöke, Nagy György szervezett egy meglepetésbulit. Ennek keretében jutottam el újra a Vasas vívótermébe, ahol Somlai Bélával iskolázhattam. Néhány pillanatra tényleg visszajöttek a régi szép idők, miközben nem vagyok az az ember, aki múlhatatlan vágyat érez a régmúlt után.

– Mit gondol a mai magyar élsportolók lehetőségeiről?
– Ha arra céloz, hogy van-e bennem irigység, akkor azt mondom, nincs. Tényleg örülök annak, mennyivel jobb dolguk van, mint ami anno nekünk volt. A mi időnkben például fel sem merült, hogy a csapat mellett pszichológus dolgozzon. Én ebben is különc voltam: nem pszichológushoz, hanem pszichiáterhez jártam. Nagyon sokat segített. Sajnos, néhány év múlva elvesztettem őt, de később is jó szakemberek foglalkoztak velem.

– A gyerekei az élsport felé fordultak?
– Nem. Nem is volt szándékom, ennek ellenére a nagyobbik fiam kosárlabdázó lett, majd a sorozatos sérülések miatt abba kellett hagynia, ma pedig pszichológiát tanul. A középső fiam egyelőre a művészetek iránt mutat érdeklődést, a lányom pedig még keresi az útját. Nekem szerencsém volt, mert élsportolóként elértem néhány olyan eredményt, amire ma is emlékeznek. 

De hány olyan sporttársam van, aki ugyanannyit vagy többet edzett, mint én, s mégsem ért el semmi számottevő eredményt.

Az élsport ezért is kegyetlen világ, nem feltétlenül baj, hogy a gyermekeim nem vesznek ebben részt. 

Boldog és elégedett ember lett belőle

– Félt attól, hogy ötvenéves lett?
– Nem. Nem az járt a fejemben, hogy feltesszük a B oldalt a lemezjátszóra. Három gyermekem van, most ők vannak a fókuszban, a nevelésükben nélkülözhetetlen segítséget nyújt a feleségem. Egyensúlyban vagyok a sport, a munka és a magánélet terén. Igaz, néha nem könnyű ezt megtalálni, de nekem sikerült. Egy pénzügyi befektetésekkel foglalkozó holding ügyvezetője vagyok. Nagyon élvezem. Rengeteg céggel állunk kapcsolatban, a munka változatos, húsz éve dolgozom itt. Az Excel-táblák bűvölete mellett rengeteg emberi kapcsolatot alakítottam ki. Nekem tényleg nem hiányzik már a sok utazás, a reptéri várakozások, a vívózsákok húzása. 

Nem akarom átélni azt, amit versenyzőként, hogy megérkeztünk a világ egyik legszebb helyére, amiből semmit sem láttunk, mert azonnal mentünk a szállodába, hogy másnap reggel egy büdös, hideg csarnokban elkezdjem a versenyzést.

Az élsportnak ez a része egyáltalán nem móka és kacagás. A sportot ugyanakkor nem zártam ki az életemből. Az új kedvencem a padel, amire sokan sokfélét mondanak, de nem érdekel. Nem lehet állandóan a konditerembe járni, és a vasakat bűvölni. 

– Anno mennyire rendítette meg, hogy cukorbeteg lett?
– Nagyon. 1996-ban, 21 éves koromban diagnosztizálták ezt. Egy évvel korábban, az 1995-ös fukuokai Universiadén találkoztam egy tőrvívó sráccal, aki a szemem előtt szúrta combon magát. Akkor mesélte el, mi történt vele. 

Megdöbbentem. Egy évvel később pedig én is szúrhattam magam. Akkor sok minden megváltozott bennem, talán más személyiség is lettem.

A bennem ösztönösen kialakuló bizonyítási vágy egyszeriben óriásira nőtt. Akkoriban egyéni szponzorok segítségével sportoltam. Kiderült, hogy beteg vagyok, erre az egyik támogató megkérdezte, mi lesz most. Számolhatnak egyáltalán velem? A betegségem senkit nem érdekelt, csak az, mire megy a pénz. Üzletemberként ma már ezt is megértem, akkor nehéz volt felfogni. 

Ferjancsik Domonkos: a boldog és elégedett ember
Fotó: Havran Zoltán

Ráadásul el is könyvelték, hogy belőlem soha nem lesz semmi, mert cukorbeteg vagyok. Ezek után lettem világbajnok, jutottam el két olimpiára és nyertem összetett világkupát. Mindenkinek megmutattam, hogy engem nem lehet leírni. Ha mindent mérlegre teszek: elégedett ember vagyok. Tudom, vannak olyan sporttársak, akik mély depresszióba esnek, ha arra gondolnak, hogy elkerülte őket a siker. Búsulhatnék a két olimpiai ötödik helyemen, de kit érdekelne? Ezzel csak magamat rántanám le a mélybe. Tudom, hülyén hangzik, de annak is örültem, hogy időben abba tudtam hagyni a sportot. Ez teremtette meg annak a lehetőségét, hogy az életem második része is sikeres legyen. 

– Milyen vágyai vannak még?
– Az a „baj”, hogy már a maratont is lefutottam. A sorsot semmiképp nem akarom kísérteni, ezért tízezer méter magasból nem fogok kiugrani ejtőernyővel. Egyszerűen csak boldog szeretnék lenni. Tudom, hogy ennek megteremtése sem egyszerű feladat. Dolgozni kell rajta – minden nap.