Az 1956-os forradalom és szabadságharc valamennyi veretes beszédét ismerjük. Illetve majdnem valamennyit…
Alábbit — amelyből helyszűke miatt csak pár mondatot idézek — leginkább csak azok, akiket az eldugott „részletek” is érdekelnek. „Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, […] Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igazi hazaszeretettől. […] Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget — vagy visszasüllyedünk a régi, úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komor és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen fegyveres beavatkozás Korea tragikus sorsára juttatja hazánkat. […] Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését.”
Nem, nem Pongrátz Gergely Corvin közi parancsnok beszédéből idéztem, még csak nem is a kiszabadított Mindszenty József bíboros-hercegprímástól vagy Nagy Imre miniszterelnöktől. Maga Kádár János, a frissen alakult Magyar Szocialista Munkáspárt első embere szavalt így hatvanöt éve, 1956. november 1-jén a Szabad Kossuth Rádióban.
Ez ugyanaz a Kádár János, aki három nappal később cimboráival (mások közt Apró Antallal), szovjet páncélosok gyámolításával hozta vissza nekünk a népi demokráciát.
Kell még valamit mondanom, Klárika?
(A borítókép forrása: Fortepan/Rádió és Televízió Újság)
